(Ha már úgyis annyira ráérek)

Aki esetleg olvasta a múltkor emlegetett Trógerek klubját, annak itt a sorozat hivatalos oldala.
Aki nem olvasta, de szeretné, még várjon vele: bármilyen jó is egy adaptáció, a szereplők sohasem úgy néznek ki, ahogyan az ember elképzeli; minek előre befolyásolni a fantáziát?

http://www.bbc.co.uk/drama/therottersclub/

(Ezt kerestem)

A BBC a robbantásról.

(Hosszabbítás?)

A Cégnél elégggé lehangoló fejleményekkel fogadtak, pontosabban a fejlemények teljes hiányával. Nem is túl régen elkezdtem a visszaszámolást (ez az utolsó szombat este, ez az utolsó vasárnap), de nem kellett volna, mert most már nem húzogathatom le a napokat nyugodt szívvel. Pedig nem lenne sok hátra. Hétfő óta lebeg itt valami a levegőben, de persze semmi sem biztos, várakozás van, ami teljesen megmérgezi az egész hetet.
Mindenesetre eléggé valószínű, hogy még mindig nem mehetek haza.
Így lesz a három hétből öt, aztán meg ki tudja, mennyi.
Ezt mondjuk alig három nappal az amúgy is meghosszabbított itt-tartózkodás hivatalos vége előtt belengetni a lehető legótvarabb ötlet, és éppen csak hajszállal lesz ótvarabb, amikor holnap vagy holnapután hivatalosan is bejelentik.
A remény hal meg utoljára, persze.
Most csak azért nem csókoltatom azokat ott az óceán túlpartján, akiknek az elmúlt időszak legfostaligább hetét köszönhetem, mert nagy eséllyel fogok még szebbeket is kívánni nekik.

(Breaking News)

Ma reggel autóba rejtett pokolgép robbant Madrid egyik nagy vásárterülete előtt, ahová a spanyol király meg az itt vendégeskedő mexikói elnök látogatott volna. A merényletet az ETA vállalta magára, és a dolog pikantériája, hogy a dolog a Cég irodájától sétatempóban olyan tíz percre történt, bár a képek alapján nem ott, ahol én szoktam elballagni. Halálos áldozatok nincsenek, ha bárki híreket olvasna/hallgatna (de ahogy látom, ez most még nem hír a külvilágban), ezúton is üzenem, hogy minden rendben, már régen vége volt az egésznek, mire egyáltalán megtudtam, mi történt...

Részemről az egészből mindössze annyit érzékeltem, hogy a metró nem is lassít a megszokott állomáson. Ezen a külvárosi vonalon a megállóhelyek meglehetősen távol esnek egymástól, ezért – miután némi fel-alá metrózás után leszálltam a legközelebbinél –, mintha egy vadidegen városban lettem volna, teljesen egyforma, jellegzetesen halványbarna madridi toronyházak között, és még szerencse, hogy rendelkezem egy alig selejtes tájékozódási ösztönnel (ez azt jelenti, hogy mindig csak másodszorra találom el a helyes irányt, de a korrekció után működik), ezért nem hallgattam arra a helybélire, akik nagyon kedvesen megpróbált teljesen rossz irányba küldeni. A környéken természetesen közlekedési káosz, minden lezárva, de semmi különösebb pánik vagy ilyesmi, és ahogy mondani szokás, az élet megy tovább.

(Trógerek klubja)

Véletlenül került a kezembe, és engem is meglepve az egyik kedvenc olvasmányom lett; aztán újabb fordulattal az egyik kedvenc munkámmá változott, amit szívesen fordítottam. A múlt héten olvastam egy brit lapban, hogy a BBC valamelyik csatornáján tévésorozat formájában fut, most pedig az origo-n szerepel, mint ajánlat:

Jonathan Coe: Trógerek klubja

Én is csak ajánlani tudom. Kamaszkori hullámhegyek és -völgyek, Birmingham a barna színű hetvenes években meg a punk eljövetele... egy nagyon-nagyon jól megírt könyv.

(UI, avagy lázad az egó: miért van az, hogy az angolra fordított könyvekben rögtön a szerző neve alatt, a főoldalon szerepel a fordító, nálunk meg eldugva az impresszumban? És miért nem lehet egy kritikában feltüntetni szerencsétlen nevét? És vajon akkor is így jajgatnék, ha nem az én munkámról lenne szó?)

(Az esőről)

Vasárnapra időzítve megérkezett az eső. Természetesen aznap szerettem volna végre kimozdulni Madridból.

A délután egészen friss: a parkban nedves avar illata, macskák mosdanak finnyásan a már száraz alumíniumtetőkön. És egyszer csak újra lezúdul a zivatar, súlyosan és hidegen, és Madridban most először látok havat, még ha tapadós latyak formájában is. Mint vihar után a gombák, közben esernyőárusok jelennek meg mindenhol. Harminc napja egyetlen csepp sem esett: hol vannak olyankor? Nézik az időjárás-jelentést, és még előző este kikészítik a készletet? Átlagpolgárok öltöznek át eldugott telefonfülkékben EsernyőárusEmberré? Rejtély.
Aztán napfény, közben csitul az eső, a város szikrázik, csöpög, csobog és zubog..


Egész hétre újabb esőket mondanak.


– Mindig is tudtam, hogy ez a város sem más, mint a többi: ízig-vérig nő – mondta Jack “Szívtipró” Noiz, és a tőle megszokott férfias mozdulattal cigarettára gyújtott. – És milyen igazam volt: hiszen sírva búcsúzkodik tőlem!

(Closing Time)

Most pedig elballagok megkezdeni hosszú hétvégémet, amire majd később egészen biztosan azt fogom mondani, "mennyi mindent csinálhattam volna ebben a két teljesen üres napban, de csupa elvesztegetett lehetőség maradt belőle", de mit tegyek, kissé kifogytam a lelkesedésből. Persze még megtáltosodhatok, ki tudja.

(Kiegészítés a tegnapi örvendezős poszthoz, mert talán félreérthető volt, szóval igazából egy nagyon kedves gesztusról van szó, e-mailről, meglepetésről meg ajándékról, de szabadjon most ennyit hirtelen.)

(És még)

Kaptam ma egy zseniális levelet egy barátomtól, aki éppen a Zállamokban van, és mondjuk így, rokoni kapcsolatban áll egy másik barátommal, aki szintén ott, és komolyan meghatódtam és felpezsegtem ezen a levélen.
Majd talán később, egyszer konkrétumokkal is.
De feldobta a napomat.

("Le kellene állni a tévézéssel"-poszt)

Az érkezésem után két vagy három nappal váratlan ösztönnek engedelmeskedve benéztem az ágyam alá, és megpillantottam egy magányosan kallódó női cipőt. Átlagos méretű, kicsit kopottas, fél pár tűsarkút, besöpörve vagy berugdalva az ágy alá.
Vajon hogyan kerülhetett oda?
Elképzeltem. Több változatban is.
Aztán arra gondoltam, kidobom a szemétbe. Így is tettem. Egy darabig szótlanul méregettem, ahogy az üres műanyag szemeteszsák közepén hevert, és bármilyen képzavar is legyen, kicsit kárörvendőnek tűnt.
Steril, tisztítószertől szagló szállodai szobában élek. Minden reggel, a távozásom után megérkezik a takarítőnő, és kiglancol mindent és eltünteti az otthonosság leghalványabb érzését is. Néha arra gondolok, mit olvashat ki a asztalon heverő könyvekből, a székekre hajtogatott ruhákból, az előző este romjaiból a mosogatóban. Szóval ez a takarítónő másnap belép, és meglát egy fél pár női cipőt a szemetesben.
(María Esmeralda, emlékszel még arra a furcsa fiatalemberre a hetedikről? Tudod, a cipővel... Ó, nem volt az olyan furcsa, Pilar drágám. Na jó, külföldi, de nekem mindig udvariasan köszönt a folyosón. Ugyan már, mindenkinek lehet egy kis bogara. Női cipő... Meséltem arról az amerikairól, aki...?)
Aztán elképzeltem, hogy elrejtem a hátizsákomban, és megpróbálok tőle megszabadulni az utcán, valamelyik nyilvános szemetesnél. A gondolat ezen a ponton megbokrosodott, a képzelet filmtekercse megállíthatatlanul, füstölögve pörögni kezdett: láttam magamat, amint a liftben kiesik a zsákomból a többi utas előtt; felgyorsítva, némafilmszerűen – szigorúan zongorakísérettel – végignéztem, amint egy rendőr véletlenszerűen igazoltat, és a zsebemben megtalálja a cipőt; vagy váratlanul rosszul leszek, összesek a kapuban, a kiérkező orvos tekintete megakad valamin...
(Emlékszel még arra az albán vendégre, Javier? Albán? Azok afrikaiak? Nem, nem. Lehet, hogy lengyel volt vagy magyar, mindegy is. A hetedikről. Miért nem ezt mondtad? Aki állandóan női cipőket hordott magánál? Hát hogy a fenébe ne. Miért? Csak úgy eszembe jutott a múltkor. Ezek a kelet-európaiak állatok, nem igaz, tío?)
Megborzongtam, és visszarúgtam a cipőt a helyére.
Azóta is, vagy huszonhárom napja érintetlenül hever ugyanott, ahol megláttam. Gondolom, nem takarítanak az ágy alatt.
Vagy nem merik kiszedni.
Túl sok filmet nézek, az az én bajom.

(Status :) Report 2.0)

Nem nagyon írtam semmit az utóbbi néhány napban, mert nem nagyon akadt miről. A holnap reggellel belépek a szürkületi zónába – eredetileg ma töltöttem volna itt az utolsó munkanapomat, innentől kezdve jövő szombatig mintha egy Igazi Őrült Tudós Szabadalmaztatott Időnyújtó Masinájába kerültem volna –, és pontosan olyan céltalannak tűnik az egész, mint amitől féltem. A munka, ami jellegénél fogva egy hónap után amúgy is veszített bájából, többé-kevésbé elvégezve (csak azért többé-kevésbé, hogy maradjon még valami erre a másfél hétre), és most várok másokra. Valahogy nehezebben mennek a mindennapos szocializálódások, az iroda létszáma egyébként is megduplázódott a külföldről/szabadságról visszatérőkkel, és persze fizetnek érte, de nagyrészt tétlenül (vagy bizonyos köröket újra meg újra lefutva) képernyőt bámulni nyolc órában pedig komolyabban leszívja az energiámat, mint hittem volna. Nem olyan vészes, de azt hittem, jobban kitart a lendület.

(Endless)

Az érkezésem utáni első két hétben, amikor roppant mozdonyokról és hihetetlen gólemekről olvastam, ahol csak lehetett, a metrón, a kávézókban vagy a kádban, úgy döntöttem, írok erről a regényről, és ezt most már el is lehet olvasni az endless.hu oldalon*:

China Miéville: The Iron Council

*(Izgalom! Kaland! Romantika! Képregények! Meg izgalom! A szubkultúrák intim puhasága!)

(Egy hosszú hétvége)

Itt a harmadik hét vége. Hosszúnak tűnt. Szombaton a kávézóban már-már hétköznapi beszélgetést folytattam az énekelgető férfiúval, némileg akadozó spanyolsággal (mármint részemről akadozó, ő mondhatni kiválóan beszélte anyanyelvét), de az első hét után haladásnak könyvelem el, hogy az időjárás témakörét már elhagytuk.
Aztán úgynevezett “geeknek” álcáztam magamat (vagyis nem változtattam semmit), és küldetésre indultam. Még a minap kifaggattam néhány munkatársat a csak spanyolul beszélő szekcióból, akik már gyanúsak voltak egy ideje, és milyen jól tettem, mindig a bennfentesekhez és helybeliekhez kell fordulni, különben soha az életben nem jövök rá, hogy két sarokra a szállodától található Madrid képregény-boltokból kirakott Bermuda-háromszöge. Két-három utcában körülbelül hat vagy hét ilyen intézmény található, és a kínálat (képzeljünk ide irigy, sírós hangot) zavarba ejtően bőséges. Csak az mentett meg az esztelen költekezéstől (még az anyagi helyzetem felmérése előtt), hogy angol nyelvű irodalom elvétve található csak. Mondjuk ez is megérne egy nyöszörgést (akárcsak az, hogy nem egyszerűen minden könyv, legyen szépirodalom vagy más, magazin és képregény létezik spanyolul, hanem majdnem a kinti megjelenéssel egyszerre), de inkább nem lovagolok a témán. (Azért legalább egyetlen picike angol nyelvű szakboltot tarthatnának…)
Jártam parkban, ittam kávét, ettem sonkát, olvastam Jonathan Carrollt.
Vettem képeslapot.
Pontosabban egészen sokáig próbálkoztam azzal, hogy normális lapot találjak, olyat, ami visszaadja Madridot, jól mutat, szép épületeket ábrázol, ilyesmi. Nem sikerült.
Aztán eszembe jutott, hogy ezzel problémával már előző alkalommal is szembesültem, és akkor arra a következtetésre jutottam, hogy a képeslapokkal az égvilágon semmi baj, egyszerűen azt ábrázolják, ami van, nem kell bántani őket: Madrid nem szép és kész.
Madridnak vannak nagyon kellemes, szemet gyönyörködtető részei. De nem nevezném szépnek – Valencia szép, Andalúzia szép, a képek és személyes beszámolók alapján Barcelona sem panaszkodhat, de Madrid nem szép. Gondolom én, de hallottam ilyesmit már mástól is.
Ellenben van ennek a városnak valami nagyon jellegzetes kisugárzása, ami (számomra mindenképpen) érdekessé, izgalmassá, emlékezetessé és szerethetővé teszi. Ez lehet az, amit képtelenség megörökíteni, a tömeg az utcán, a nyüzsgés, a jellegzetes bárok az üveggel fedett pultjaikkal meg a bárszékeikkel; vagy a kávézók meg a lekövezett, szűk utcák. Talán csak ennyire sokat számít, hogy első látogatásom alkalmával rögtön a város bőre alá bújtam, Pablo barátomnál laktam, vele mentem olyan helyekre, ahová amúgy biztosan nem jutottam volna el, suliba jártam, miegymás. Nem tudom.
Ha nem lennék ilyen fél-kőkorszaki és rendelkeznék digitális fényképezőgéppel, tölthetnék fel képeket, amelyeken az égvilágon semmi nem jön vissza a hangulatból, de mit lehet tenni, erről most már lemarad az emberiség.

Szombat éjjel elcsíptem a “mozicsatornán” a Farkas c. filmet Jack Nicholsonnal meg Michelle Pfeiferrel, ami csak azért érdekes, mert hosszú évek óta eszembe sem jutott, hogy létezik ilyen, most pedig váratlanul tört rám, hogy talán nyolc vagy kilenc éve láttam a barátaimmal, egy hosszú hétvégén egyikünknél, és nem aludtunk, szerepjáték volt meg egymás váltottuk a számítógép előtt, mentek a filmek a videóban, beszélgettünk meg ittuk a teát literszámra. Közben az is eszembe jutott, hogy az egyik legjobb barátomnak, aki azóta már régen az óceánon túl van, megvolt a film zenéje és mennyit hallgattuk aláfestésnek. Furcsa érzés volt, farkasemberes filmet néztem, de egészen mást, valami sokkal kellemesebbet láttam mögötte.

Tegnap elballagtam a Pradóig, hogy áldozzak a kultúrának, de mint arra számítani lehetett, mások is tudtak a vasárnapi ingyenes belépőről. Megláttam A Sort (minden sorok ősanyját), és lemondtam az élményről. De nem úsztam meg, mert még aznap álltam másik sorban, amikor a közeli moziban, ahol eredeti nyelven, feliratozva mutatnak filmeket (ez itt néhány külön mozira jut) szintén topogtam vagy húsz percet. Viszont megérte, láttam a Hosszú jegyességet, Jean Pierre Jeunet (ld. Elveszett gyerekek városa vagy Amélie) új filmjét, és legalább egyszer még meg fogom nézni, mert 1) egyszerűen gyönyörű meg szecessziós 2) az élvezeti értéket rontja, ha alkalmanként be kell áldozni a spanyol feliratot a látványért…

(Nosztalgia)

Az egyik jól védett sarokban valaki maximum hangerőre csavarta a hangfalakat, és a legsúlyosabb zenék között szelektál a winampban: hetvenes-nyolcvanas évek kultikusan (rossz) sorozatainak főcímzenéje, rajzfilmek gyermekkorunkból, leggázosabb popslágerek 1979-ből, hasonlók.
A gép körül már egész tekintélyes csapat verődött össze, kórusban ordítják a megfejtést, ha felismernek egy dallamot, majd elénekelnek pár strófát.

Ebből a szempontból annyira mégsem születtünk eltérő kultúrába: többségét én is velük tudnám dúdolni. Most a Dallasnál tartanak éppen, de a kínálat keményedik, és egyre többen szállingóznak arrafelé.

(Módosítás, utólag - megnéztem, nem winamp; egy szoftver, ami lejátssza az első pár pillanatot, és be kell tippelni, mi szólt éppen. Most hangzott el a "Wiki die kleine Wikinger" (valaki?) és a McGyver főcímdala.)

(Ebédszünet, sokadik)

Azért vicces dolog ez: a Cég konyhájába zsúfolódni két óra körül a spanyolokkal, majd angol nyelvű eszmecserével zárni az ebédidőt egy olasszal és a finn szülőkkel rendelkező svéddel, ahol a téma többek közt Magyarország.
Amúgy mindig meglep, úgy általában milyet keveset tudnak rólunk, ellenben – ha már így esett – legalább őszinte érdeklődést vélek felfedezni bennük (és szerencsére még nem találkoztam azzal a több helyről hallott, anekdotaszerű helyzettel, amikor magyaroknak megmutatták a vízcsap kezelését, esetleg megkérdezték, házakban élnek-e vagy a lovas nemzet szépségeiről áradoztak – és remélem, nem is fogok).

Az mondjuk meglepett, hogy valakinek meg kellett mutatnom egy térképen, hol is vagyunk; igaz, alapvetően chilei.

És a visszatérő, örök kérdésről se feledkezzünk meg: milyen nyelv a magyar? Milyen nyelvekkel áll rokonságban? (Helyi változat: tényleg olyan nehéz, mint a baszk? Igen.) Aztán egyszer majd megkérdeznek valakit, aki mondjuk a sumér/egyiptomi/szíriuszi/atlantiszi nyelvrokonsággal (mvuhahaha) jön nekik, és hogy meglepődnek akkor.

(Status Report)

Tulajdonképpen tegnap elkezdtem megírni ezt a postot, majd varázslatos módon köddé vált, persze én voltam a hülye, szóval repríz, rövidebben. Arról volt szó, hogy állapotjelentés, mert valahogy ezt a részét eddig hanyagoltam a dolognak.

Röviden: minden rendben van, köszönöm az érdeklődéseket.

És most lássuk bővebben.
Csütörtök van, és vagy ezért, vagy valami általam ismeretlen adalékanyagnak köszönhetően, amit a lenti büfé kávéjába kevernek, az irodában mindenki meg van őrülve körülöttem (éppen az imént dübörgött el mellettem két „kolléga”, hogy újságpapírral ütlegeljék az iroda másik Victorát, majd később visszatértek egy félembernyi hengerre csavart buborékfóliával, és folytatták a műveletet), és ez jó. Odakint nulla fok, napsütés.
A munkatársakról még nem nagyon írtam, azt hiszem, szóval kellemes kommuna létezik itt körülöttem, nagyjából velem egykorú, hasonló beállítottságú emberek, akik elég jól elvannak egymás társaságában. Az igaz, hogy a munka jellege miatt (mindenki egy gép előtt ül a nap jelentős részében) meg a kölcsönös nyelvi akadályok miatt, amiről már sírtam, a kelleténél kevesebbet veszek részt a kommunikációban, mert ugyan mindenki tud angolul, de a többség valahogy úgy lehet vele, mint én a spanyollal, ha nem muszáj, nem erőltetik. Azért akad persze, akivel lehet angolul beszélni, valamennyi spanyoltudásom meg visszatért közben, ha társalgásra nem is alkalmas még, de a mindennapi szituációkban már működik, úgy-ahogy.
Szóval simulok befelé. Három hét már majdnem eltelt, ennyi idő alatt illik is. Two more to go.
Egyébként a „besimulásnak” akadnak egyéb jelei is, például egy mai emailben a hotel helyett először azt írtam, „otthon”, ami azért elgondolkodtató (igaz, egy minden reggel felbukkanó takarítónőt az igazi otthonomban sem zavarnék el, arról a másik pozitív jellegzetességről nem is beszélve, hogy a szobához járó minikonyhában ha akarnák, sem tudnék mosogatni, felszerelés híján, de akar a nyavalya). Aztán árulkodó még, hogy a hotel melletti cafeteríában, ahová a reggelit biztosító jegyeim szólnak, a rádióval együtt énekelgető, csokornyakkendős egérre emlékeztető, szimpatikus tulaj (ha az), már mosolyogva köszön – igaz, a reggeli mint olyan sajnos éppen csak variálható, ezért nagyon remélem, hogy hazatérésem után jó darabig nem látok piritósra és croissant-ra emlékeztő ojjektumokat.
A munka kicsit monoton, kicsit nem az én világom (de nem vészes, sőt), és azt hiszem, most kezdem érezni a rendszeres napi rutin monotonitását (ébredés, reggeli, metró, iroda, ebéd, iroda, metró, hotel) – ennyi azért elég is lesz belőle egy időre.

Ami igazából hibádzik az élményből, az maga Madrid. Annak ellenére, hogy a központban szállásoltak el, különösebben sokat nem látok belőle, lévén, hogy fél nyolc körül érek vissza, és sem az időpont, sem a társaság hiánya, sem a kissé leszívott agyi állapotom nem teszi különösebben csábítóvá a lófrálást/sörözést/városnézést, de ez benne volt a pakliban (mint írtam egy levélben, kis túlzással bárhol máshol is lehetnék), meg ma egyébként is megbocsátó hangulatban vagyok, szóval azt mondom, erre van a hétvége. (Ha rosszabb hangulatban lennék, ezen többet sírnék, de ettől ezúttal eltekintek.)

Állapotjelentés vége.

(Mindenhol ott vagyunk)

A cég recepciósa vagy titkárnője, nem is tudom, inkább az előbbi, egy nagyon kedves spanyol hölgy. Viszonylag gyakran beszélünk, angolul, direkt az ő kívánságára, hogy gyakorlja a nyelvet (beelőzött, mielőtt megkérhettem volna, hogy inkább legyünk tekintettel elsorvadt spanyoltudásom feltámasztására). És valahogy így keveredtünk el tegnap sok-sok kerülővel az akupunktúráig, mire megígértem neki, hogy segítek tájékozódni a kérdésben, és hoppsz, kurta netes keresgéléssel találtam neki egy amerikai összefoglaló oldalt, onnan egy spanyol központot, onnan egy helyi telefonszámot... mindezt átpasszoltam neki, és mentem dolgomra.
Mint kiderült, nem tétlenkedett: szinte azonnal telefonált. És ki vette fel a kagylót egy spanyol irodában?
Egy másik magyar.

Hát igen.

(Ebédszünet)

Frissült (mi több, teljesen átalakult) Neil Gaiman + Dave McKean közös filmjének hivatalos oldala, a Mirrormask site.

Részemről várom. És háttérképet is töltöttem le, pedig nem szoktam.

http://www.sonypictures.com/movies/mirrormask/main.html

(Mármegintegyhétvége)

A hétvége igen kellemesre sikerült.
Egyik kedves ismerősömről, nevezzük A-nak, még az utazásom előtt, teljesen véletlenül derült ki, hogy vakációjáról visszatérve egy hétvégére megáll Madridban. (A dolog szépségét aztán fokozta, hogy ezek után még ugyanazon a napon, ugyanazzal a géppel is utaztunk, lásd korai bejegyzésemet.)
Szóval ezt a hétvégét A. illetve haverja, M. társaságában töltöttem, ami több szempontból kellemes változatosságot jelentett. Egyrészt kiderült, valóban mennyire más úgy az itteni élmény – leginkább azt mondám, így az igazi – , hogy ismerősök vesznek körül, van kinek megmutogatni a várost, van kivel beülni ide meg oda. Másrészt éreztem azt a magabiztosságot, amiről utazás előtt nem tudtam, meglesz-e – most először történik meg velem, hogy olyan városba térek vissza, ahol már eltöltöttem huzamosabb időt –, de igen, éreztem, és fél-helybéliként kalauzoltam őket az utcákon.
Esti városvezetést tartottam, vagyis bárokról mentünk bárokra, mindenhol kértünk egy-egy pohár sört az elválaszthatatlan tapasszal, rágcsálnivalóval, és rájöttünk, hogy annál, minél messzebb jutsz a központtól, annál rosszabb a sör (és hogy a következő két napban aztán hűségesen állandóan visszatérjünk a legelső helyre). Aztán voltunk múzeumban. Sonkamúzeumban. (A Museo del Jamón szerintem minden vegetáriánus igazi rémálma, egy boltba öltött étteremhálózat, ahol az egyik felében árulják, a másikban felszolgálják a százféle sonkát meg sajtot, és a falakat elborítják a hétkilós gigasonkák, a mennyezetről is lógnak, mint magukat kínálgató ex-állatok. Péntek este szembesítettem mindkettőjüket az utcákon tömör falként hömpölygő tömeggel, ami szombat este sokkal rosszabb, és éjfél körül is éppen csak csitul, vasárnap megnéztük a Rastro nyüzsgését, aztán a napsütésben ültünk egy kis téren, ahol vidám arcok remek fúvós zenét szolgáltattak, és a La Latina negyedet elözönlötték a vasárnapi lazításra vágyó madridiak.

Az élmény még kitart: ők elmentek, én maradtam, és mégis, valami megváltozott tőle, Madrid sokkal barátságosabb(nak tűnik), és ez jó. Jó dolog a véletlen, ha van ilyen egyáltalán.

Megszokottá váló időjárás-rovatunkkal zárjuk: annak ellenére, hogy a hétvégén még tavasz volt, tizenhét fokkal, ragyogó napsütéssel, mára csak tíz körül tart, a tévé képernyőjén gonosz, fekete hidegfrontok közelítenek dél felé, és nagy döbbenetemre az egyik híradóban húsz percet foglalkoztak azzal, hogy megmutatták a bevetésre váró madridi hókotrókat.
Lehet, hogy tudnak valamit, amit én nem?
(UI: azóta jöttem errefelé, és majd’ lefagyott a fülem a szélben, szóval valami lehet a dologban. De fura, mert én amúgy is nagy hidegre készültem – egykori novemberi tapasztalataim alapján, de itt mindenki azért sír, mert „nem szokták meg a hideget”.)

(Hmmm -- Part 2)

Nos, amíg esetleg nem változtatnak megint (mindenre van esély), addig hivatalosan is február 12-re tolódott a hazatérésem.
Az még nagyon messze van.

A hétvége viszont kellemesen sikerült, pont jókor.
Majd írok róla.

(Hmm)

Hosszabbítás. Ha nem változik semmi, tovább kell maradnom, mint terveztem.