Nyerőgép (lakótelepi mese)

A férfi egy nyári este, még a záporeső előtt érkezett a lakótelep egyik presszójába, köszönt, kért egy sört, enyhe terpeszben megállt a nyerőgép előtt, egy darabig szótlanul nézte a villódzó fényeket, aztán játszani kezdett. A törzsvendégek eleinte bizalmatlanul méregették, de az idegen annyira beletemetkezett a játékba, hogy lassan megfeledkeztek róla, meg amúgy is mindenki odakint cigarettázott és iszogatott az árkádok alatt, a műanyag asztaloknál. Amikor néha benéztek, csak azt látták, hogy a férfi kecses mozdulatokkal nyomkodja a gombokat, de utána senki sem figyelt rá, csak a gép csilingelése szűrődött ki a szokatlanul sűrű félhomályból. Az idegennek nyerő szériája lehetett, mert meglepően sokszor harsant fel a rettenetesen idegesítő győzelmi szignál, bár mintha nem igazán csörömpöltek volna azok az érmék a fémtálcában. Pintér T. Béla, aki éppen a mosdóból jött visszafelé és még kivett egy Kőbányait a hűtőből, később azt mesélte, hogy látta, amikor a férfi kihalászta és beszórta az utolsó pénzdarabokat a lelappadt bőrtárcájából, de ilyen érméket még sohasem látott, mert aranyszínben csillogtak, a formájuk pedig könnycseppre emlékezett, mintha egy közepes méretű hal pikkelyei lettek volna. Nem is tudtam, hogy a gép eurót is elfogad, gondolta Pintér T. Béla, aztán meg is feledkezett az egészről, mert a férfi megnyomta a gombot, a gép pedig ismét trillázva megvadult, mégsem záporoztak érmék a fémtálcába.

Elromlott, mondta Pintér Béla vigasztalóan az idegennek, aki egyáltalán nem tűnt szomorúnak, éppen ellenkezőleg, elégedetten biccentett, felhajtotta a maradék sört, és ruganyos léptekkel kisétált a presszóból, sokkal ruganyosabban, mint ahogyan érkezett, és Pintér Béla zavartan pislogott, mert amikor a férfi megérkezett, alaposan megnézte magának, és ősz volt a halántéka meg ráncos az az arca, most meg simának látszott a bőre, éjfeketén csillogott a haja meg a cirkuszi bűvészt idéző, hajszálvékony bajusza, sőt mintha még a jegygyűrűje is jóval szebben fénylett volna. Amikor ezt rögtön megosztotta a többiekkel, mindenki udvariasan hümmögött, mert Pintér T. Béla nyugdíjazása előtt kultúrfelelős volt a MÁV egyik művelődési házában, ahol évtizedek munkájával csiszolgatta tökélyre az alkoholizmusát, majd hirtelen leszakadt a tomboló, nyári zivatar, és el is terelte a témáról a figyelmet. Csak Marika, a tulajdonos pislogott zavartan, miközben felmosta a teraszt, mert esküdni mert volna rá, hogy amikor a férfi fizetett, egyáltalán nem volt semmilyen gyűrű az ujján, de aztán pár hét múlva már ő is megfeledkezett az egész közjátékról.

(no megállj csak: véres aratás)

A lámpaoszlopra ragasztott hirdetmény régi lehetett, mert szinte földtani rétegekként rakódtak rá a hűtőgépszerelőt, kiadó lakást és eladó telket kínáló cetlik. Egyetlen vékony csík látszott ki belőle, ami "zongora és páncélszekrény szállítását" ígérte, ami így kontextusból kiragadva egészen sajátos profilnak tűnt, nekem például azonnal a klasszikus rajzfilmfigurák jutottak eszembe, akik minden vitás ügyüket meg tudták oldani azzal, ha nagyon nehéz tárgyakat ejtettek egymásra. Innen már csak egy lépés volt elképzelni a fuvarozóipar speciális szegletét, ami a különböző gonosz rajzfilmkaraktereket látja el háztetőkről, hidakról és szakadékok tetejéről ledobható eszközökkel, mert a Roger nyúlból ismert firkák budapesti diaszpórájában éppen tombol a bandaháború.

Szeretném hinni, hogy a "16 tonnás súly" a zongora előtt szerepelt, csak letakarta egy elveszett kutyát kereső hirdetés.

(„let's cook”)

Ha egymás után sorozatban vannak teljesen jó napjaim, akkor egy idő után gyanakodni kezdek, hogy az elcsatornázott rosszkedv valahol éppen egy nagy, saválló tartályban gyűlik (mert nyilván nincsen olyan, hogy pozitív nap, csak olyan, amiből bizonyos módszerekkel kivették a negatívumokat, avagy üdv a világomban), hogy aztán törvényszerűen eljöjjön majd az a pillanat, amikor az utolsó néhány teljesen triviális hülyeségtől kicsordul a peremen a habzó, undormányos, mérgező lé, egyenesen bele a délutánodba, utána meg eltart egy darabig, mire ki tudod szedni a percekből a szagot, a beleragadt rosszkedvet meg a felcsattanó ingerültséget, és aztán megint minden rendben lesz egy darabig.

Hasznosítani kellene a mérget, kristályos rosszkedvet kotyvasztani belőle, én lennék a hangulatmódosító drogok Walter White-ja, szereztem abból a kék kristályból, haver, ilyen rosszkedvet még nem toltam, két óráig ordítva idegeskedtem egy vadigenen kelet-európai aktuális bosszúságán, nem kérsz egyet te is?

(mesterművek)

Létezett valaha egy csodálatos kor, amikor őszintén hinni lehetett abban, hogy Atlantiszt létezett, de elnyelte az óceán, a letűnt birodalmak romjait kalandorok járják, a fekete monolitok alatt idegen istenek szunnyadnak, a ködös metropoliszok vagy a kísértetkastélyok titkokat rejtenek, a hősök pedig legendák, mesterdetektívek, barbárok vagy lélekrabló kardok szolgái.

Ezt a letűnt érát úgy hívták, hogy kamaszkor.

Nyilván nincsen összehasonlítási alapom, de számomra remek élmény volt sf- és fantasy-olvasó kamasznak lenni 1989-91 körül. Az addig nagyjából egyeduralkodó források (főleg a Galaktika Fantasztikus Könyvek és oldalhajtásai) mellett már kezdtek megjelenni fantasztikus regények más kiadóknál is, de még nem bugyogott fel egyszerre tucatnyi forrásból a rettenetes borítós, pocsék fordítású fantasy/sf áradata, bár azok között is akadtak ronggyá olvasott kincsek, de az más történet. Azért is volt ez nagyon jó időzítés, mert egyik elméletem szerint annak, aki rajong a fantasztikumért, ebben az életkorban nagyon ajánlott Conant olvasni és Solomon Kane-t, Sherlock Holmes-sztorikat, Tolkient, Moorcockot, vagy ha olyan fura szerzet, mint én, akkor Poe, Lovecraft vagy M.R. James gótikus történeteit is.

Ha pedig kamaszkorban kimaradt, akkor felnőttként nem kötelező ugyan, de érdemes pótolni ezeket. (Előtte kérdezze meg kezelőorvosát, ésatöbbi – sokan lepattannak a klasszikus pulpról, akik most veszik kézbe, sőt bevallom, én sem vagyok már annyira nyitott, mint valaha, de egy próbát megér.)

Számomra ezért különösen fontos élmény, hogy ha röviden is, de fordíthattam egy olyan könyvsorozatba, ami pontosan ezeket a műveket helyezte fókuszba. A múltkori szakmázós posztból helyhiány miatt kihagytam, de mindenképpen ki akartam térni a Mesterművek sorozatra is, ami Kornya Zsolt (Raoul Renier) szerkesztésében megjelenő, hiánypótló kezdeményezés (volt? Már egy ideje nem veszek részt a vállalkozásban, de nagy a csend körülötte).

Egyrészt azért, mert a sorozat „ma már muzeális értékkel bíró ponyvamagazinok közléseiből válogat, így nagyrészt elbeszélések és novellák találhatók benne, jegyzetekkel, kritikai megjegyzésekkel kísérve […] a jelen kiadás már az eredeti, szerzői műveket tartalmazza”, tehát annak, akinek ezek valaha kimaradt, most kiváló alkalom a korra és szerzőre vonatkozó jegyzetekkel kiegészített, csonkítatlan műveket elolvasni. Másrészt meg mégis bizsergető olyan szerzőket fordítani, akiket kamaszként rendkívül szerettem, mint Sir Arthur Conan Doyle vagy Robert E. Howard.

(És végre egyszer én is leírhattam azt a mondatot, hogy "amikor lefoszlott róla a civilizáció vékony máza". Ráadásul irónia nélkül.)

A Mesterművek eddig megjelent kötetei itt találhatóak: Howard, Conan Doyle, M.R. James, Clark Ashton Smith és sokan mások.

(megint azok az álomkulcsok)

Elértünk az ősznek abba a fázisába, ahol már résnyire nyitott ablaknál is meg lehet fázni, ha viszont lefekvés előtt becsukok mindent, akkor meg rettenetes hánykolódások után az éjszaka közepén rúgom le magamról a szétizzadt paplant.

Amikor ennyire rosszul alszom, szinte semmilyen átmenet nincsen a zavaros álmok és az ébredés között, és nem ritka, hogy a sötétben felriadva rémülten kapaszkodok valami nagyon fontos információba, amit az álomvilágból hoztam magammal. Ez nagyjából annyira eredményes, mintha olvadó jégcsapot melengetnék a markomban a nyári napsütésben, ezért néha az is megesik (nem először emlegetem ezen a blogon sem), hogy furcsa, megfoghatatlan késztetés lök ki az ágyból és még nem teljesen éberen az íróasztalhoz hajt, ahol lefirkantok egy üzenetet reggeli önmagamnak, mert akkor ez tűnik az egyetlen logikus lépésnek.

Ez történt tegnap éjjel is, és ma reggel a következő cetlit találtam az asztalomon: „Hány kulcs van szerteszét?” (Bármit is jelentsen ez – amúgy a szerteszét szóért különösen büszke vagyok félig alvó önmagamra.) Az egészben az a legérdekesebb, hogy nem először riadok fel fontos kulcsokról szóló álomból. Kezdem úgy érezni, hogy az agyam valamelyik félig éber állapotában egy rossz frekvenciára hangolt rádióként viselkedik, ami véletlenül elcsíp egy nem neki szánt adást, mondjuk azt, amit az ébrenléten túl szervezkedő Ellenállás sugároz a normális világba.
A kérdés továbbra is ugyanaz: miért harcolnak és vajon mit akarnak kinyitni?

(október)

“Martin knew it was autumn again, for Dog ran into the house bringing wind and frost and a smell of apples turned to cider under trees. In dark clock-springs of hair, Dog fetched goldenrod, dust of farewell-summer, acorn-husk, hair of squirrel, feather of departed robin, sawdust from-cut cordwood and leaves like charcoals shaken from a blaze of maple trees. Dog jumped. Showers of brittle fern, blackberry vine, marsh-grass sprang over the bed where Martin shouted. No doubt, no doubt of it all, this incredible beast was October!”

Ray Bradbury: The Emissary (October Country)

Szeretem az októbert, és kapcsolódó érzéseim legalább annyira színesesen összevisszák, mint a fák lombozata ilyenkor. Az október egy őszi erdő az ország valamelyik részén és a Duna felett a köd meg a budai vár képregényszerű sziluettje, az október a bokáig érő avar, az ösztönösen zsebre dugott kéz és a finoman csípős levegő kora reggel, több különböző angol város, ahol másként szépek a színek, az október az elázott levélszőnyeg a madridi Retiro-parkban, az október egy nagyon rossz emlék és közben rengeteg jó, és az október maga Ray Bradbury, mert senki sem tudott úgy írni erről a hónapról, mint ő.

(and the award for best autumn goes to...)

Hétfő reggelre megérkezett az ősz legfrissebb változata, és ezzel egy időben meg is nyerte az első helyezést az idei pándimenzionális őszexpón. Egyetlen hajszállal csak, de teljes joggal utasította maga mögé az idén is nevezett tavalyi győztest, X'a'lb''oath aktuális évszakát, amit hatalmas, fekete pillangók keltenek ki a hegyek között, és ettől hirtelen mély, kongó harangszó tölti be a világ képzelt egét.

Az itteni ősz azzal a köddel nyert, ami éppen nagyon lassan és leheletfinoman terül szét a ronda betonházak között: mintha finom muszlinba tekernék az egész lakótelepet, aztán felragyog a napfény, és hihetetlen, aranyszínű derengés izzik az ablakon túl, a fátyol mögött emberalakok, autóformák mozognak utalásképpen, rajzfilmszerűen.

Azt mondják, az őszöket elbíráló zsűrinek felvételeket mutattak a lakótelepről a köd érkezése előtti és utáni pillanatokból, ők pedig azonnal megítélték a díjat.

(you have thirteen hours in which to solve the labyrinth)

Az egyik legnagyobb probléma egy hosszú éveken keresztül teszthalottként heverő, majd többször is életre keltett regényötlettel, hogy minden egyes reanimálás alkalmával született hozzá rengeteg jegyzet, ami mostanra átláthatatlan kupaccá burjánzott szét, és abból kellene kiszedegetni azokat az ötleteket, amelyek valóban értékesek és hasznosak, egyúttal kiszórni azokat, ahol ismét menthetetlenül elakadt az egész. Ez nagyjából olyan érzés, mint egy folyamatosan változó labirintusban bolyongani sokadszorra (képzeljük ide a Fantasztikus labirintust, David Bowie manókirálya nélkül), ahol már akadnak jól ismert, bejárt utak, ígéretesnek tűnő, de végül önmagukba tekeredő ösvények, állandó és megbízható csomópontok, ahol lehet ülni gondolkodni, meg rengeteg olyan leágazás, ami zsákutcába vezet, rosszabb esetben alattomos, szöges veremben végződik. Ezért mostanság kissé bizonytalanul topogok az éppen aktuális bejárat előtt.

Persze a legegyszerűbb lenne sarkon fordulni, és elindulni a többi, még kezdetleges labirintus felé, netán építeni egy teljesen újat, de nyilván nem véletlenül nem lófrálok megint a bejáratnál, csak meg akarom találni azt a kastélyt középen.

A férfi, aki történeteket ültetett

1.

Sohasem fejezte be a regényeit. Ami azt illeti, valójában sohasem jutott tovább az első bekezdéseknél, utána pedig tehetetlenül nézte a félig üres lapot. Enyhén gyerekes, kerek betűkkel írt, és ezért mindig úgy tűnt, mintha a kibomlani vágyó történetektől dagadoztak volna a sorok. Nem adta fel könnyen, minden reggel leült az asztalhoz és szorongatta a tollat, pedig tudta jól, hogy soha többé egyetlen szóval sem fogja bővíteni ezt a szöveget sem.
A papírgombóccá gyűrt kezdemények végül furcsa babonából a kertbe kerültek, a régi kút mögötti gödörbe, ahol kézzel vájt lyukat a talajba. Napokkal később úgyis mindig elkezdett egy újat.

2. A kertben szárba szökkenő regényt mindenki hatalmas fának nézte, pedig az ágak fejezetek voltak, a levelek pedig bekezdések, kalandos menekülések, titkok, románcok, kolostorok a föld mélyén, lovagok és detektívek és cserfes hősnők története fonódott össze és gyarapodott tovább – nyáron ráadásul még kellemes árnyékot is adott, ha kellett. Amikor feltámadt a szél, a fa zizegését szótlanul hallgatták a madarak, a kertben kóborló macskák és a szomszéd kutyák, akik az emberekkel ellentétben pontosan értették ezt a neszező nyelvet, és idővel visszajártak, mert tudni akarták, hogyan halad tovább a történet. Amikor megöregedtek, elmesélték az utódoknak is az addigi történet rövid kivonatát.

3. A férfi, aki a házban lakott, már régen nem élt, amikor a sisteregve lecsapó nyári villám pontot tett a regény végére. A szótlan, komoly rókák, akik az elvadult kert végében gubbasztottak egy szélvédett helyen, elismerően néztek egymásra. Mindent összevetve tetszett nekik a befejezés, illett egy olyan meséhez, amely több nemzedékkel ezelőtt szökkent szárba. Az utolsó fejezet pedig különösen megindítóra sikerült.

(ál-dalban mondom el)

Eredetileg csak egy darab gesztenyéről akartam írni,
Amit talán az egyik utolsó napfényes
Őszi reggelen láttam, szombaton,
De a fejemben az egész egy
Flight of the Concords-dalként szólalt meg,
Ezért tördeltem sorokra az egészet, és nem
Azért, mert versnek akarom álcázni,
Amúgy sem hiszem, hogy bárkit
Át lehet verni azzal
Ha nem éri ki a lap végéig a sor.

(Ha ez dal lenne, most jönne
a fülbemászó refrén)

Valójában tudom, hogy a jó vers gyomrában
Ütemek meg verslábak
Dolgoznak,
Meg ilyesmik.

(Ha ez dal lenne, megint jönne
a fülbemászó refrén, de ez nem az) x2

Szóval láttam gesztenyét, az idei elsőt,
A futóösvény mellett hevert, félig kibújva
A zöld héjból, és frissen csillogott,
És csak futottam tovább.
Aztán arra gondoltam tizenkét lépés múlva
De lehet, hogy harminchét volt,
Hogy régen minden ősszel felkaptam
A legelső gesztenyét
Most meg csak elszaladtam mellette.
Harminchét évesen felnőttem végre, gondoltam,
De vajon egy felnőtt gondolkodik-e azon, hogy
Miért nem pattintotta ki a zöld héjából
Az őszi első
Gesztenyét.

Végül csak visszamentem
Nem túl sokat persze, mert siettem,
De nem találtam gesztenyét.

(Ha ez dal lenne, most jönne
a fülbemászó refrén még egyszer, kicsit cifrázva) x5

Hazafelé félig felnőttként
Flight of the Concords-dalokat zümmögtem,
Akiket alig hét év után sikerült
Felfedeznem magamnak.
De nem tudom, ez a gesztenyéhez képest
Mit mond el rólam.

(ütőerén tartom az ujjamat)

Némi kihagyás után egy ideje megint aktívabban figyelem az angolszász fantasztikus könyvpiac fontosabb megjelenéseit, és lassan kezdenek kirajzolódni az éppen erősödő áramlatok és tendenciák, mármint nyilván az engem érdeklő szegmensben. A napokban tört rám a felismerés, hogy mostanában nem is egy olyan könyv érkezett és érkezik, ami ha nagyon távolról is, de hangulatában, vagy (jobb szóval) hozzáállásban hasonló húrokat pendít meg, mint az egyik igen régóta inkubálódó ötletem, és megkockáztatom, hogy ezek a regények nagyjából ugyanakkor kezdhettek el kikristályosodni a szerzők fejében, mint az én esetemben, csak ő persze velem ellentétben meg is írták ezeket, mert nekik nem kellett mérget enni és a bányában robotolni napi 46 órát ők nem lusták. Az interjúk, recenziók – meg a már beszerzett olvasmányok – alapján még azzal kapcsolatban is vannak halvány elképzeléseim, vajon mi lehetett mindannyiunknál a közös kiindulópont.

A tanulság döbbenetes módon ismét ugyanaz: ne várj semmivel három évet. (Meg az, hogy tulajdonképpen egészen jól rátapintottam valamire, és még mindig nincsen veszve semmi – de két év múlva már persze mindegy lesz, és jöhet a szomorú hegedűszó meg az „írókra jellemző, felhős mélabú” az arcomon © Rejtő Jenő).

(részlet vagy ujjgyakorlat, majd kiderül)

A manufaktúra, ahol a nem létező betűket készítik, a múzeum mögötti mellékutcában van, de könnyű túlmenni az ajtón, mert megbújik a zöldséges meg a bezárt kalapbolt között, ahol a kirakatban szomorú állatokként gubbasztanak a beporosodott kucsmák. Kis műhely ez, évente talán egy betűt ha gyártanak. Egy ikerpár egyik fele üzemelteti, a másik testvér gyűjti a hangokat, amelyekhez betűk kellenek majd – az ő műhelye alig egy sarokra van onnan, és egy pincébe települt teázó alkóvjából lehet bejutni, ahol mindig kint van a foglalt tábla az asztalon. Ma mindkét manufaktúra ünnepel, mert végre elkészült a végleges betű ahhoz a kurta hanghoz, ami a sötétben felriadó, halálosan rettegő emberek torkából szakad fel félálomban. Az új betűnek sós illata van, a formája cikornyás vaskulcsra emlékeztet, és van egy alsó mellékjele is, ami talán egy hópehelyhez hasonlítható . Az asztalon már ott áll a kibélelt doboz, a kartonfedélre kézzel körmölték rá a címet. A nyomda neve tisztán olvasható, a város és az utca elkent tintapaca: kétszer álltak neki, mire sikerült rendesen leírni.

(mind szakmailag)

Röviden: alig három év után frissítettem a fordításlistámat itt az oldalsávban, sőt mostanra a moly pont hu kedves munkatársainak hála lett egy színes-szagos adatlapom is, mind szerzőként, mind fordítóként (szerzőként még kissé hiányos, de arról majd máskor, addig is itt a sajátom).

Hosszabb verzió (tényleg hosszú, én szóltam): a molyos lista szerint 83 címet fordítottam eddig. Ez elsőre sok, másodszorra egyáltalán nem annyira, bár kilenc éve, amióta belevágtam a játékfejlesztésbe, már nem főállásban húzom az igát. És ebben van közösségi munkában készült szerepjáték alapkönyv az óidők hajnalából, meg rengeteg novella, de azoknak pont a címük nincsen a molyon, csak a kiadvány, ahol megjelentek – nálam külön kategória.

Egyszóval arra gondoltam, hogy ha már életre rugdaltam ezt a blogot és szüneteltetem a fordítást, akkor igazán itt az ideje szépen rendet rakni, felszedegetni az elmúlt években fordított könyveket a padlóról, és szépen leporolgatva felpakolni mindent a polcra.

Elsőre rögtön a kakukktojás, ahogyan kell, mert 2012-ben jelent meg Neil Gaimantől az Amerikai istenek jubileumi változata – a regény 10. évfordulós, bővített kiadásához én is kibővítettem a régi fordítást az új részekkel. Arról, pontosan miben különbözik a régi meg az új, a könyvesblog interjújában meséltem, ami a kissé hosszúra nyúlt könyvismertető után következik.

Aztán jött Hannu Rajaniemitől a Kvantumtolvaj, egy trilógia első kötete. Amikor írtam róla, még csak nem is sejtettem, hogy egyszer még fordítani fogom, de számomra az utóbbi évek egyik legeredetibb, legfrissebb regénye volt, ráadásul egy Skóciában élő finn szerzőtől, aki angolul ír. Mélyvízbe hajít a könyv (Dilemmabörtön, vándorló város a Marson, poszthumán civilizációk, úri betörők és ravasz detektívek), de megéri maradni, mert idővel minden a helyére kattan.

China Miéville: Konzulváros. Kedvenc szerzőm váratlanul scifit írt a weird fiction helyett, teremtett egy nagyon furcsa bolygót és nyelvészkedett egy sort. Ez egyike azoknak a könyveknek, amelyek menet közben értek be nálam – amikor ismertetőt írtam róla, még volt bőven hiányérzetem, aztán fordítás közben kellett rájönnöm, hogy ez egy nagyon jó könyv, csak van más, amit jobban szeretek Miéville-től.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg. A trilógia második része, dzsinnek, halott Föld, a káoszkód sivataga, fertőző mesék, karcsú tornyok és pókszerű űrhajók. Plusz a megjelenés alkalmából itt járt a szerző is, akivel többször sikerült találkoznom, és nagyon szimpatikus személyiség.

China Miéville: Kraken. Ellopott polipisten, modern London, kultuszrendőrség, szektaháborúk. Teljesen őrült könyv, személyes kedvencem a szerzőtől, imádtam olvasni, szerettem fordítani, még úgy is, hogy egy ponton teljesen kikészített, de csak a szépre emlékszünk akkor is.

China Miéville: Patkánykirály. Ez hamarosan érkezik magyarul. A szerző első regénye, a hamelni patkányfogó legendája az ezredforduló előtti London drum and bass szubkultúrájába ültetve.

Hannu Rajaniemi: The Causal Angel (a fordítás elkészült, állítólag szintén idén jön majd). Méltó befejezése a trilógiának, teremtett játékvilágok a Szaturnusz körül, flották, zeuszagyak és hatalmas tétek.

 Közben még lefordítottam több novellát ide meg oda, tavaly egy young adult könyvet az Athenaeumnak (Samantha Shannon: Csontszüret), és fokozatosan, szépen jelengetnek meg a Walking Dead – Élőhalottak képregénysorozat kötetei is, idén jön a kilencedik, szóval volt azért munka, de most leginkább a két év alatt három Miéville és három Rajaniemi ütött szíven, lehet, hogy kicsit tényleg túlterheltem a rendszert.

(noise generator)

Vasárnap délelőtt van, egy vidéki ház nyitott oldalú, de amúgy fedett teraszán ülök, friss és csípős a levegő, egy túlméretezett kölcsönpulóverben dolgozom a gépemen, mellettem szabályos gombóccá gömbölyödve alszik a ház szürke macskája, teljes a csend, csak az eső gurgulázik, csobog és csorog folyamatosan az ereszcsatornákból, kopog a tetőn meg susogva veri a bokrokat. Innen, ahol ülök, nem látni, csak hallani az esőt, és tényleg semmi mást, ami egyszerre rendkívül békés és furcsán valószínűtlen élmény, mintha lenne a világnak is egy keverőpultja, mint azokon az oldalakon, ahol hangmintákból lehet összerakni meditatív háttérzajokat, csúszkákon tologatható a szélzúgás, a madárcsicsergés, a lombneszezés, és most egy láthatatlan kéz feltolta az esőt és lehúzott minden mást (fél percig kitartotta a távoli harangszót, és ennyi). Mondjuk azt sem bánnám, ha hirtelen olyan helyen lehetnék, ahol be van építve a sirályvijjogás meg a hullámok moraja is, de igazából nem akarok telhetetlen lenni.

(köztünk járnak)

Nyirkos szeptemberi szombat volt, ráadásul reggel hét, már eső után és még eső előtt, amikor vízillatú, nagyon kihalt a sziget és a maroknyi futón kívül egy lélek sincsen sehol, ezért talán érthető, hogy amikor futás közben megpillantottam az ötvenes, enyhén kopaszodó, nyúzott arcú férfit az olcsó öltönyben és a makulátlan fém aktatáskával a kezében, akkor ösztönösen elmerengtem azon, vajon mi a csudát kereshetett ott. A következő magyarázatokat találtam a dologra:

- simlis jogi tanácsadó (a férfi kifejezetten hasonlított a Breaking Bad dörzsölt ügyvédjére, Saulra), aki kénytelen volt ebben a rettenetes időpontban, mindentől távol találkozni az ügyfelével, akit egyszerre üldözött a maffia, az FBI meg a Triádok

- tündérfajzat, aki nem számított hirtelen felbukkanásomra, ezért gyorsan magára rántotta a bűbájt, amivel általában eltakarja a valódi alakját, viszont nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy a nyüzsgő utcákra szánt álcája innen kilóg

- ártalmatlan külsejű, dörzsölt problémamegoldó, a fémtáskában pedig kifejezetten hatékony oldószereket cipelt, meg egy pár nagyon tartós gumikesztyűt

- egy alulfizetett, gyomorpanaszos alvilági közszolga, aki egész éjjel kóbor lelkeket gyűjtött be különlegesen preparált táskájába, de lekéste a túlvilági járatot virradatkor, és most kénytelen gyalogolni a legközelebbi lejáratig

- a helyi mókuspopuláció emberi képviselője

- teljesen átlagos ember, aki a Danubius Hotelbe ment egy találkozóra, de ez utóbbit elvetettem, mint valószínűtlen lehetőséget.

(duzzogó esőistenek)

Kellett nekem az őszi esőről beszélnem tegnap, jól felmérgesítettem a nyár távozó viharistenét, aki csak azért fordult sarkon, hogy igazán látványosan bevághassa maga mögött az ajtót. Tegnap késő este, amikor kiléptünk a kocsmából (tudom, úgy kell annak, aki geek barátaival sörözik) mennydörgéssel, villámlással súlyosbított ítéletidő várt ránk az utcán, és fröcsögve habzott fel a térdünkig a víz. Amikor pedig reggel felébredtem, a lakótelep toronyházai között már az őszi és a nyári viharok közös szörny-ivadéka tombolt, egy kisméretű viharkajdzsú, aki egyesítette a júliusi égszakadások sistergő, fortyogó dühét a novemberi esők hidegével és konokságával. Gondolom, végül aztán megérkeztek az időjárásfelügyelet fekete felhőhelikopterei és ledobták rá a realitástölteteket, mert amikor elindultam otthonról, az ég még fényesre suvickolt fémtálcára emlékeztetett, mostanra pedig elállt az eső és ismét kéken ragyog minden.

(az évszakok vakon felborított üvegek)

A budapesti ősz például lassan szétcsorgó tinta egy gyűrött papírlapon, megállíthatatlanul itatja át a reggeleket, és csak napok múlva tűnik fel, hogy miközben nagyjából ugyanabban az időpontban ügyetlenkedek a kora reggeli kávéval, odakint egyre kevesebb a fény. Mire ma feltisztult a kékes félhomály, kioldotta az esőt az égből, és ezek már súlyosan, kitartóan zuhogó cseppek, nem a nyári zivatar géppuskaropogása. Az őszi esőnek már a hangja is hideg, ami viszont valamiért stimulál, de talán ez még az évszakkezdés lendülete, vagy egyszerűen még nem olyan sűrű, nyúlós és sötét a reggel, hogy teljesen ellepjen mindent az a fekete tinta.

(hello, is there anybody in there? just nod if you can hear me)

Egy vidéki közösségi ház nagytermének haldokló szocreáljában állok, a hátam mögött vörös függöny, minden lépésemre megreccsen a színpad, a mennyezeten beázás, a sarokban feltornyozott székek, a folyosóról beszűrődik a kinti büfében zümmögő slágerrádió, de a gerjedő mikrofon sikolya úgyis elnyomja, amikor rekedten megszólítom azt a maroknyi jelenlévőt, akik türelmesen ücsörögnek a nézőtéren.

(Referencia: Nick Cave and the Bad Seeds „15 Feet of Pure White Snow”.)

Szóval végül úgy döntöttem, egyelőre mégsem kaszálom el ezt a blogot, inkább kísérleti jelleggel nyilvános jegyzetfüzetet csinálok belőle. Egy tavasszal megjelent játék és több hónapos fordítómaraton után vagyok, túlhevült szöveggyártó blokkok hűlnek sisteregve az agyamban és üresen meredek a lefirkált ötleteimre, mert azokhoz betűk és szavak kellenének, és egyelőre ezekből mind kifogytam. Mivel mostantól jó időre abbahagyom a fordítást és szeretném, ha végre legyőzhetném a miértnemírsz? kérdés szörnyetegét, első lépésként megpróbálom rávenni magamat arra, hogy megtanuljak befejezni minden olyan szöveget, ami nem egy fordítandó regény vagy játékhoz készülő háttérdokumentum vagy dialógus. Nem először kísérletezek ilyesmivel, tudom, hogy ehhez rendszeresen, legalább pár naponta írni kell, és most ezt akarom tenni, egyelőre kisebb adagokban, bármiről, ami éppen eszembe jut, legyen az rendes blogpost vagy levegőben lógó töredék, mert ha csak magamnak írogatom, semmi nem lesz belőle, a rendszeresség pedig egy idő után tényleg rögzül. (Ebben a fázisban szokott beesni egy elutasíthatatlan munka, de most erre kisebb az esély.)

Aztán lehet, hogy megint elbukik az ötlet. Vagy értelmezhetetlen szövegcsonkok állnak majd itt halomban. De hátha kényszeríthetem magamat valamire ezzel a félígérettel.

(Az ötletet Warren Ellis Morning Computer címre keresztelt, napi nyilvános tűnődése adta.)

(állapotjelentés rókákkal)

Olyan most, mintha szakadó esőben, orkánerejű szélben, hegyes-völgyes terepen sikeresen lefutottam volna egy maratont.

Egy főúton. Forgalommal szemben.

Két pajkos rókakölyköt szorongatva a hónom alatt, akik nagyon messziről jöttek, hogy részt vehessenek ebben az erőltetett hasonlatban, és nagyon nagy bajba kerülök, ha megszöknek.

(Na jó, a rókakölykökkel talán csak túloztam.)

A lényeg csak annyi, hogy az utóbbi pár hétben minden regény- és képregényfordítást leadtam, és ezzel hivatalosan is véget ért a nyár*, amit talán tíz-tizenkét napot leszámítva (hétvégéket és ünnepnapokat is beleértve) reggeltől estig a billentyűzet előtt töltöttem, hogy a másik munka mellett tudjam tartani a határidőket. Nem is emlékszem, mikor készültem ki ennyire, pedig a tavalyi nyár sem volt fáklyásmenet.

Ennek természetesen megint nem így kellett volna történnie, sőt tavasszal még úgy tűnt, hogy az erős kezdéssel talán sikerül megúszni az ámokfutást, de ez természetesen most is hiú ábrándnak bizonyult, végül is elég egy hónappal elcsúsznia egy játékmegjelenésnek, és máris borul minden más. A végén volt két kisebb összeomlásom és annyira széthullott az időérzékem, hogy egyik reggel ijedten felhívtam apámat, mert elfelejtettem a születésnapját (nagyon örült a dolognak, de azért kedvesen jelezte, hogy a hét stimmel ugyan, csak a hónap nem).

Most persze az a jól ismert fázis van, hogy míg az elmúlt hónapokban megállás nélkül ostromoltak a különböző ötletetek meg gyűltek a tervek, mit fogok elolvasni, ha lesz időm, most többnyire üres tekintettel meredek magam elé, illetve egyben végignéztem a The Killing negyedik, utolsó évadát, hiszen semmivel sem lehet olyan jól lazítani, mint egy esős, nyomasztó, önmarcangoló noirral, ahol minden szereplő éppen széthullik és láncdohányzik. (Még ezt a posztot is négy nap volt összehozni, pedig.)

* nem csak képletesen, rögtön ezután máris szeptember lett, elkezdett szakadni a hideg eső, és ha éppen süt is a nap, azt már őszi szűrőn keresztül teszi - igazán drámai időzítés.

(mindig akkor, ha határidő van)

A villamospótló buszon alig érthető, torz női géphang próbálja közölni a csattogásban, hogy a következő megálló a Honvéd-kórház, és mire felfogom, valójában mit mond, máris van egy sztoriötletem Tündérkórház címen.

(A poszt megírásának pillanatában egyelőre nincsen ilyen című történet, legalábbis a google szerint, szóval állatias, kegyetlen ügyvédeim serege innentől készenlétben áll.)