(„let's cook”)

Ha egymás után sorozatban vannak teljesen jó napjaim, akkor egy idő után gyanakodni kezdek, hogy az elcsatornázott rosszkedv valahol éppen egy nagy, saválló tartályban gyűlik (mert nyilván nincsen olyan, hogy pozitív nap, csak olyan, amiből bizonyos módszerekkel kivették a negatívumokat, avagy üdv a világomban), hogy aztán törvényszerűen eljöjjön majd az a pillanat, amikor az utolsó néhány teljesen triviális hülyeségtől kicsordul a peremen a habzó, undormányos, mérgező lé, egyenesen bele a délutánodba, utána meg eltart egy darabig, mire ki tudod szedni a percekből a szagot, a beleragadt rosszkedvet meg a felcsattanó ingerültséget, és aztán megint minden rendben lesz egy darabig.

Hasznosítani kellene a mérget, kristályos rosszkedvet kotyvasztani belőle, én lennék a hangulatmódosító drogok Walter White-ja, szereztem abból a kék kristályból, haver, ilyen rosszkedvet még nem toltam, két óráig ordítva idegeskedtem egy vadigenen kelet-európai aktuális bosszúságán, nem kérsz egyet te is?