(with a solar knife i split the sky)

Amúgy is szeretek hazajárni a Vidéki Kúriába, de a házra felvigyázós, hosszú hétvégéket csomó plusz apróság teszi emlékezetessé. Például az, amikor az otthoni macska rájön, hogy a megszokott gazdái helyett velem kell beérnie, ezért a hosszas távolságtartás után egyszer csak azt veszem észre, hogy a mancsát szétdobálva, hortyogva alszik mellettem; amikor feltúrom a cédékkel teli dobozokat és a Tiamattól a Wildhoney albumot hallgatom a kocsiban, ami annyira kilencvenes évek vége, jó értelemben, mert maratoni, hétvégi szerepjátékos partik kapcsolódnak hozzá. Amikor elautózok az erdőig és lefutom a köröket a még kissé bizonytalan tavaszban, ami otthon közben feltölti a szobát a nyitva hagyott ablakon keresztül.

De a mostani hosszú hétvégében mégis az volt a legjobb, hogy a gép elé kényszerítettem magamat, és gigászi küzdelemben végre befejeztem az évek óta formálódó regénytervem szinopszisát. Ez önmagában egyáltalán nem lenne nagy ügy, csak nekem számít sokat, mert azt jelzi, hogy sikerült átlendülni az eddigi holtpontokon, végre összeállt minden, ami eddig túl hamar széthullott vagy össze sem tapadt, pedig itt egymásra épülés van, szigorúan, meg elkészült fejezetek, szervesen illeszkedő háttérvilág, miegymás. Persze most is volt egy pont, ahol majdnem feladtam erre az évre is, de szerencsére ekkor a másik szobából átjött a csajom, és mint egy különösen gyakorlatias múzsa, rámutatott az okokra, miért nem hagyhatom abba most, és ekkor (drámai zene) inkább főztem még egy kávét és nem hagytam abba.

Pár héttel ezelőtt, amikor ismét nekikezdtem ennek az egésznek, volt egy egészen eufórikus fázisa az agyalásnak, amikor közhelyként torpantam meg az utca közepén és firkáltam olvashatatlan félszavakat a füzetembe. Most ismét hasonló van, remélem, kitart még egy darabig. Nem mintha ezt nálam biztosra lehetne venni.

(az én filmnoir-világomban nincsen helye gügyögésnek)

Az előbb megláttam egy kritikáról szóló hozzászólásban azt, hogy krityó, és rájöttem, hogy a feleslegesen becézett szavakat zord nyári táborba kellene küldeni, hogy megszabaduljanak a végződéseiktől és ismét rendes formájukban térjenek vissza a szókincsbe.

(Egy szónak nincsen bocsánat, mert ha meglátom azt, hogy nyami, főleg felkiáltójellel súlyosbítva, elfog a gyűlölet, te nem is vagy tisztességes szó, sziszegem, takarodjál a nyelvből azonnal.)

Köszönöm, hogy elmondhattam.
Már jobb.

(a nemzeti karakterekről)

A napokban nyílt a cég közelében egy szendvicsező. Gondoltam, ma kipróbálom, milyen, ami remek ötlet volt, mert például így nem haltam éhen, másrészt belekerültem egy alapvetően multikulturális, mégis nagyon budapesti életképbe.

Jelenlévők: a pult mögött mosolygó japán pár, a tulajdonosok; előttem a sorban négy francia, akik csak ordítva kommunikálnak; mögöttem három brit, ők szimplán rendkívül lelakottak és másnaposak, és van még egy magyar nő, aki bejön, gyorsan és hatékonyan megfenyegeti a japán férfit a házba beszivárgó hússzag miatt, majd távozik.

(kreatív igazságosztók, hörgés, mechák, fekete hattyú)

Nagy tócsává olvadtak az elmúlt másfél hét napjai, olyan ez, mint amikor összefolynak a vízfestékek a papíron, és már nem igazán látszik, pontosan minek kellene lennie és hol.

Volt olyan, hogy Srakkerrel, a kreatív tettestárssal problémamegoldó sörözést rendeztünk, egy másik kreatív tettestárssal pedig már-már hollywoodi ficsúrsággal munkareggelit. Szívesen mondanám, hogy mostanában ilyen Bosszú Angyalai-szerű szupergruppokba csatlakozunk az írókkal és pusztító történetekkel küzdünk Dr. Monolit ellen, de ez így nem lenne igaz. Srakkerrel már másfél éve gyúrjuk a sagát, a másik kollégával pedig tavaly nyáron vettük elő az amúgy 2007-es ötletünket, és igazából egy harmadik tettestárs is arra vár elismerésre méltó türelemmel, hogy piruló arccal ismét felbukkanjak.

Jók voltak ezek a találkozók, ismét ötletek kapcsolódtak össze más ötletekkel, vegyületeket alkottak, azok működni kezdtek, kioldották a történetek gubancait (közben elégedettséget szabadítottak fel az agyamban). Azóta megírtam az első tettestársnak a következő szinopszist, amelyben hősünk egy sajátságos alvilágba megy, ahol alkohollal kínálják; a kínálást hősünk természetesen elfogadja.
Írtam könyvismertetőt magyarul, leendő fejlesztői blogba több oldalnyi szöveget angolul a lovagkirály-mítosz remixeléséről (aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami), még több oldalnyi történetvázlatot és háttéranyagot a következő játékhoz. Eközben fordítottam is, kivételesen rövidebbet, amihez egy ponton szükséges volt fennhangon hörgéseket próbálgatnom, majd leírni azokat fonetikusan.

Közben a régóta félretett regényszinopszison is pofozgatok. Tiszta nosztalgia, mert minden szokásos fázis megvan, úgy, mint két éve, négy éve és öt éve, sorban belefutok az összes problémába, megint feltalálom a spanyolviaszt, de tisztult a káosz, azt hiszem. De ezt már hittem többször.

Sor került a félévente esedékes szerepjátékra is, ahol whoisnot halott városba vitt és mechába zárt minket, majd megint egy remek ötlettel oldotta meg azt, hogy egy egyszerűnek tűnő alaphelyzeten egymás szavába vágva ötleteljünk.

Tegnap pedig megnéztük a Black Swant, és ritkán írok filmekről, de ez annyira zsigerien hatott rám és olyan sok jelenete fog kísértetni (a szó jó értelmében) még sokáig, hogy ezt meg kellett említenem. Tükrök, fekete tollak, klausztofóbiás terek.

(wellness)

Az előbb volt egy furcsa pillanatom, amikor kipakoltam az útitáskát és még enyhén klórszaga volt a fürdőnadrágnak, de közben már azon járt az agyam, mi mindent kell megcsinálnom a héten; mint minden átlagos hétfőn.

Még kell egy kis idő, mire rendes emlék lesz az elmúlt pár napból, hogy a szálloda külső medencéjében bújok a meleg vízben, az ég kékesszürke, a közeli dombokon köd húzódik le a fák között és úgy gomolyog a gőz körülöttem, mintha utánozni akarná; vagy abból, milyen jó letenni a befejezett regényt az ágy mellé és azzal a lendülettel belekezdeni az újba.

Furcsa pillanat egyébként akadt ott helyben is, az első este, amikor az egyébként teljesen normális étteremben megszólalt a zene. Ez önmagában még nem lenne különleges, az már inkább, hogy az érdekes összeállítású trió ún. népszerű slágerek feldolgozásait kezdte játszani, de a szürrealitás akkor teljesedett ki igazán, amikor a Mamma mia hegedűszólóját (!) kicsit elrontotta a basszusgitáros megbokrosodó játéka. Szerintem ott és akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy a csajommal kettesben átkerüljünk egy párhuzamos valóságba, amit egy kelet-európai direktor rendezett fesztiválfilmnek.

Szóval jó volt nagyon, és főleg most érzem csak, mennyire kellett ez a pár nap. Szabályosan kicsorgott belőlem a durván egy hónap alatt lefordított félmillió karakternyi szöveg, a másik állásomban begépelt adaggal együtt, amit egyébként is elnehezített a sok légió, szörny meg lovag.

(az ilyesmire mondják, hogy sűrű hét)

Múlt pénteken késő estig ültem bent a gyárban (és már nagyon gyűlöltem a betűket), mert programom volt aznap estére és feleslegesnek tűnt hazamenni fél órára. Az említett program első felvonásaként a tudathasadásos, tavasziasan téli estében átballagtam a folyón megetetni a magányosan maradt macskát (a fenti alliterációk véletlenek, de most már maradnak); aztán a fél várost megkerülve mégis hazamentem megmenteni egy bajba jutott hölgyet, azaz beengedtem a lakásba a csajomat, aki nem vitt magával kulcsot. Az említett damsel in distress a hagyományoknak megfelelően a toronyban lépcsőházban ült, de rokka helyett egy ekönyv-olvasó és egy csomag rendkívül gyanúsnak látszó rágcsa társaságában múlatta az időt.

Szerencsére az utolsó metrók korában az igazi férfi egyszerre lehet lovag és elmehet komoran inni. A Búvárzenekarnál tartott nem túl komor ivás olyan jól sikerült, hogy hajnali háromkor még herbizoiddal egy néptelen utcán ültünk az autójában, és másfél órán át bekapcsolt vészvillogó mellett beszélgettünk a kreatív blokkról, a filmekről és arról, milyen leeresztett lufiként létezni.

Szombaton fél kilenckor nyilván rendkívül kipihenten felébredtem, körbefutottam a szigetet, aztán átköltöztettük a csajomat hozzám, este pedig levezetésképpen még elmentem sörözni schizóval.

A fenti programok különböző fázisai között fordítottam, amennyit lehetett, aztán vasárnap reggeltől hétfő estig nagyjából megállás nélkül csináltam ugyanezt, majd az utolsó adagot is elküldtem a szerkesztőnek (nem szokásom az ilyesmi, de a könyv vaskos mérete miatt kivételesen meg lehetett oldani).

Az elmúlt hetekben persze annyira felgyűlt minden, hogy azóta sincsen nyugalom, bent a gyárban dupla sebességgel írom a szövegeket, otthon pedig továbbra is fordítok, csak mást. Ennek kapcsán kedden két olyan dolog is történt velem, ami eddig fordítói karrierem során soha, egyrészt először kaptam előleget, illetve ki kellett próbálni, mennyire lehet trágár a leendő szöveg, ezért a kiadóvezetővel közösen lelkesen káromkodtunk perceken át.

Azért próbálom szépen sorban lehúzogatni a feltorlódott tennivalókat egy listáról, és most, ezzel a posttal ismét lekerült egy.

(és még a sporthírek előtt)

Ha létezne személyre szabott időjárásjelentés, akkor ma azt kaptam volna, hogy "az ég derült lesz, a hőmérsékletről meg az fog eszedbe jutni, milyen jó lenne egy tó partján ülni a napfényben a csajoddal azon az öreg padon és arról beszélgetni, hogy kicsit még télszaga van a szélnek; ha nem mentek árnyékba, nem fogtok fázni".

(hogyan jussunk el bárhonnan egy lépésben a nyavalygásig, írta dr. noiz)

„[…] határozottan az a meggyőződésem, hogy ha egy közönséges vontatókötelet veszel kezedbe, és egyenesen lefekteted egy mező közepére, és aztán harminc másodpercre hátat fordítasz neki, mihelyt visszanézel, észreveszed, hogy ott van a mező közepén egy rakásba csavarodva és csomókba gubancolódva, a két vége sehol, legalább egy jó félórába kerül, míg a fűben szét tudod bogozni, cifra káromkodások közepette.”
Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban (ford. Zágoni Zoltán)

Bizonyos könyveken nem fog az idő, ennek remek példája a Három ember egy csónakban, ami 1889-es, és egy londoni baráti társaság csónaktúráját meséli el a Temzén, mégis olyan alapigazságokat tartalmaz, amelyek a 21. században is megállják a helyüket. Tegnap például már hosszú ideje szentségeltem, amikor eszembe jutott a fenti idézet, és rájöttem, milyen simán le lehetne cserélni a „vontatókötél” szót arra, hogy a „a fülhallgató nyomorult zsinórja”.

Egyébként a csomókba gubancolódás pont az a kifejezés, ami jelenleg a legjobban leírja az agyamat. Kezdek teljesen széthullani, idegbeteg vagyok, szétszórt, feledékeny, nincsen rám jó hatással, hogy egyszerre öt tányérral zsonglőrködök (képletesen), ebből legalább kettőt többször leejtettem, még szerencse, hogy nem törtek el, a legnagyobb tányér rendkívül csálén pörög, a közönség pedig egyre türelmetlenebb, mit sem törődve az arcomra fagyott kínos vigyorral, ami azt sugallja, hogy hiszen én pont így akartam.

(lehet, hogy ezt a hasonlatot már elsütöttem a téllel kapcsolatban)

Nem kedvelem túlzottan a februárt (és ez egy úgynevezett understatement), de hatalmas előnye, hogy mire idáig elvergődünk, már végtelenül régóta tart az a sötét és hideg és sokszor keserves dolog, amit télnek nevezünk, ezért az első napsütéses és valóban meleg délelőtt olyan, akár egy furcsa szer, amire őszintén szeretnék rászokni.

A mai nap pont ilyen, reggel szerintem jól hallható roppanással tört meg a tél gerince, bár tudom, hogy még vissza fog térni, mint a rémek vagy a robotok vagy az álarcos gyilkosok a horrorfilm utolsó harmadában, de az már tényleg a vége lesz, egy utolsó menet az olvasztóban / autóbontóban / elhagyatott üzemben, és legalább három évszak, mire elkészül a folytatás.

(az új villámnovelláról)

Szóval egy novemberi éjszakán, amikor a tomboló vihar a csúcspontjához ért, megálltam a gótikus templomtorony tetején, az öklömet az ég felé emeltem, és két villámcsapás között zord esküt tettem, hogy mostantól megint több időt szánok az írásra.

(Néhány apróság talán nem pont így történt, de nem ez a lényeg.)

A fogadalom jegyében előszedtem a régi történeteket, leporoltam a jegyzeteket, elkezdtem valami újat, meglátjuk, mit hoz az idei év. Addig is decemberben megjelent az sfmagon a némafilmes-vámpíros novellám, A polidori (már ekönyvben is – extra köddel!), ami egy fontos írás számomra, ezért különösen jó volt látni, hogy másoknak is tetszett. Köszönöm.

A sort most egy angol nyelvű villámnovella folytatja, szintén az sfmagon. Melankólia, romtemplomok, furcsa hangeffektek. Ez a Pixhell, whoisnot külön erre az alkalomra készült grafikájával.

(megtörtént események alapján)

Amikor tegnap a BKV egyik pénztárosa beszólt, mert én voltam a harmadik ember a sorban, aki bankkártyával merészelt fizetni nagyobb összeget, akkor azért eszembe jutott, hogy bezzeg nyugatabbra, pedig próbálom visszafogni az ilyesmit, mert ott sem minden tökéletes. A pénztáros azonban nem csak megjegyzéseket tett, hanem látványosan szenvedett is az összes kártyalehúzásnál, többször felnyögött, a szemét forgatta, az arcát gyűrögette, egyszer még a fejét is lehajtotta az asztalra, szóval egyértelműen komoly fájdalmai voltak. Nem igazán értettem a dolgot, amíg rá nem jöttem, hogy ha a BKV pénztáraiban kártyával fizetsz, valahol meghal egy RÓZSASZÍN EGYSZARVÚ és a pénztárosok ezt tudják, de nem beszélhetnek róla SENKINEK, és akkor hirtelen nem is haragudtam többé szegényre, csak sajnáltam nagyon.

(a fotóblogokról még)

Nem vagyok nagy képgyűjtő, de azért naponta átpörgetek pár fotót a readerben, nézem a városokat, ahová jó lenne el- vagy visszamenni. Mégis Budapest a legizgalmasabb, az a sok környezetéből kiragadott részlet, egy utcacsonk, egy tető íve, egy templom tornya, egy sarok, mert van abban valami lelkesítő, amikor magyarázó szöveg nélkül is rájövök, hol vannak ezek a darabkák, mintha bekattanna egy puzzle a városméretű kirakósban, amit a fejemben építgetek. Ez mostában egészen gyakran megtörténik, és nem a kifejezetten turistahelyekkel kapcsolatban, azt hiszem, kezdek beilleszkedni így tizenöt év után.

(a képzelt gang, ahol élek)

2004-ben vagy 2005 elején, már nem is emlékszem, elkezdtem írni egy regényt. A történet egy olyan Budapesten játszódik, aminek nincsen neve, mert már nem is város, hanem egy évszak, ezért akkoriban hangulatgyűjtés címszóval sokat mászkáltam a belső kerületek szürke, félhomályos, néha omladozó, néha szép gangos házaiban. Az egyik udvar különösen megtetszett, lefényképeztem, aztán szereplőket költöztettem az emeletre, amitől az épület élni kezdett, át is alakult, hiszen az eredetiből nem sok mindent láttam. A regényt ugyan többször abbahagytam, átgyúrtam, elkezdtem és megint félretettem (most valahol a kettes és a hármas fázis között lebeg), de egy dolog minden változatban megmaradt, a képzeletbeli gang. Mintha én is laktam volna ott egy ideig.

A múlt héten egy fotóblogon láttam egy belvárosi házat. A magasból, talán egy másik épületből fényképezték, télen. A fotón nagyon sötétkék az ég, kéményeket látni, zömök tetőtornyokat, havas ereszeket, egy gang felső részét. És vagy az előbb elmesélt ház az, vagy a tökéletes hasonmása. Ráadásul tavasszal jártam ott, de a regényben tél van, és pontosan úgy képzeltem el, ahogyan kinéz. Pontosan ott világít a lámpa, a gang végében, ahol az egyik szereplő lakik. (Lakna. Lakott volna. Lakik majd.)

(egyetlen hosszú mondatban, még mindig ugyanarról)

Pár nappal ezelőtt éppen üres tekintettel bámultam a képernyőt, ami tele volt félig megírt mondatokkal, a másik megnyitott ablakban meg ott terpeszkedett a fordítás, kárörvendően, végtelenül messze attól, hogy határidőre legyen belőle valami, amikor a feltámadó pánikroham közben arra gondoltam, hogy bezzeg pár hónapja még a barátaim voltak a szavak, sőt néha úgynevezett ötletek is eszembe jutottak, aznap viszont arra sem maradt energiám, hogy linkeljem egy 2009-es postomat nagyjából ugyanerről (amit ki kellett választani a sok hasonló közül), mert akkor már írni is kellett volna hozzá, hiszen nem, már nem járnak strandolók az ablakom alatt – azóta kétszer költöztem, egyébként is tél van –, viszont az, amit lucia a kommentekben a rákhalász-karrieremről mondott, az még mindig nagyon igaz.

(kihagyható, unalmas, szokásos)

It’s 2006-2008 all over again, mármint munkaügyileg, akkoriban vált ugyanis rendszeressé, hogy szabadságot veszek ki, amit fordítással töltök otthon. (Az egyhangú trend csak 2009 elején változott: akkor a fekvő- meg a járógipsz levétele közötti hetekben voltam egészen produktív.)

A szokásos fázisokon megyek át éppen, a tagadáson már túljutottam, most van a szenvedés, várom a felpörgést. Úgy adagolom a netezéssel tölthető időt, mint a jutalomfalatot a macskának, már megint csak reggel meg este kommunikálok élőszóban, nem tudom, hányadika van és alig várom, hogy elmehessek futni. Szóval minden olyan, akárcsak régen, az egyedüli különbség, hogy azóta még annál is jobban kiábrándultam a fordításból meg úgy általában a magyar könyvkiadásból. Nem baj, a végére megint szeretni fogom a betűket, mindig ez van.

Közben a toronyházak közti hézagokat lágy, nyirkos téllel tölti fel a január.

(emotional landscaping )

Szétfolyik a nap teljesen, odakint puha, párás köd és kövér vízcseppek az ágakon, mintha tavaszodna, de közben füstös, fanyar télszag van még. Céltalanul kattintgatok, a képernyőn befagyott tavak, nád, nyirkos fű, vagy városok, meg egy nagyon szép dal nagyon szép feldolgozása, vannak ilyenek, hogy hirtelen megtalálsz valamit, amit szerettél régebben és nem érted, miért nem jut eszedbe gyakrabban. Egyúttal tökéletes aláfestő zenéje a napnak, ami olyan kicsiben, mint az elmúlt hónapok általánosságban, kellemes, céltalan, tespedt, minden ködös, túl puha és képlékeny és befejezetlen és eltervezett. A felismeréssel hirtelen értelmet nyer az a rémület, amivel mostanában az általános, mindenre kiterjedő tehetetlenségemet nézem, mert ha holnaptól nem kezdem el összeszedni magamat, akkor az életem valóban egy végtelen, ködös, januári vasárnap délutánná változott egy vidéki város szélén.

(ia, ia, felüljáró!)

Van a közelben egy forgalmas, négysávos út, ami hídként ível át egy elvadult területrész fölött. El lehet sétálni alatta, felnézni az úttest ronda, csupasz hasára, a rozsdabarna szélű lyukakra a betonban. A múltkori csikorgó hidegben ezekből a repedésekből több méter hosszú, vaskos jégcsapok lógtak, a színük túl sápatag volt, az alakjuk nyúlós, olyan csápszerű, de igazából a közelben heverő három galambtetem látványa miatt jutott eszembe az a két szó, hogy „hídgubó” és „áttelel”.

Ma szerencsére elkezdett olvadni.

(még mindig nyakig a szórakoztató irodalomban)

Ritkán listázgatok könyveket, nagyon régen tettem ilyet utoljára, mégis elkapott a gépszíj, amikor az sfmag szerkesztői meghívtak a „2010 legjobb olvasmányai” című év végi összesítésbe. Addig válogattam a három regényt, amíg négy lett belőle, és addigra tele volt a padló a félresöpört címekkel. Mivel az utóbbi napokban egy csomó hasonló ajánlót olvastam (és tetszettek), összeszedtem a kimaradtakat, hozzácsaptam a 3+1 regény ajánlóját, rövidítve, de plusz linkekkel. Hátha valaki talál érdekeset.

Az sfmag összesített listája itt található, érdemes elolvasni, a többieknek mi tetszett tavaly.

Krimi, scifi, fantasy, úgy tűnik, számomra ez egy ilyen év volt. Csak a léha szórakozás, szorongás, metafizika és horror. Ez már a sokadszorra megszűrt lista, nem fontossági sorrendben, a kimaradtaktól elnézést.

Dan Simmon: Drood
Történelmi horror-krimi Charles Dickens befejezetlen regényéről. Még mindig élénken emlékszem egyes részeire, különösen a londoni alvilágra. Soha többé nem tudnám rendesen elolvasni a Mystery of Edwin Droodot. (Részletesen az endlessen.)

Mike Carey-Peter Gross: The Unwritten 1-2
Tom Taylor még kölyök volt, amikor az apja egy kamaszvarázslós könyvsorozat hősét mintázta róla, amivel aztán felnőttkorára sikerült halálos veszélybe kevernie. A képregénysorozat kiválóan mixeli a létező és nem létező fikciókat, ötletesen teremt mítoszt és kihasználja a műfaj vizuális lehetőségeit. (Részletesen az endlessen.)

Charles Stross: Halting State
Stross nem mindegyik könyvét szeretem, de itt vagy a nem túl távoli jövőbe helyezett Edinburgh, vagy a szerepjátékos emlékek, vagy a stílus miatt, de mégis minden működött. (Részletesebben az lfg-n, Rorimacktól.)

Hannu Rajaniemi: The Quantum Thief
A Skóciában élő finn szerző regénye a klasszikus tolvaj-gentleman sztorikat tolja a távoli jövőbe, ahol a Mars mozgó városának lakói privacy settingekkel védik az emlékeiket. Kifejezetten ötletes és szórakoztató.

Charles Stross: A Colder War
Mi lett volna, ha a hidegháborút atomfegyverek helyett H.P. Lovecraft ősi isteneinek bevetésével vívják a szovjetek és az amerikaiak? Letölthető kisregény.

Terry Pratchett: Nation
Nem a Korongvilágon, hanem egy enyhén alternatív 18. századi Földön, annak is a déltengeri szigetvilágán játszódó sztori. A regény elején Mau, az éppen férfivá érő főhős teljes népét elviszi a szökőár, aztán felbukkan egy európai hajótörött lány, és ezzel különböző bonyodalmak kezdődnek. Igazából nem a történet miatt érdekes, hanem azért, mert Pratchett modoroskodás nélkül, fanyar humorral és elfogadással mesél a halálról, amibe (talán tévesen) nem tudtam nem belelátni az Alzheimerrel küzdő írót.

Marina és Szergely Gyacsenko: Alexandra és a teremtés növendékei
Valahol és valamikor a nagy poszt-szovjet valóságban Alekszandrát felveszik egy furcsa főiskolára. A fülszöveg ugyan nyilván marketingcélokból emlegeti Harry Pottert, de a hasonlat utólag sokkal találóbb, mint elsőre gondoltam. Ha úgy vesszük, ez az igazi káeurópai Potter, ahol a mágia színtiszta metafizika és filozófia, a Különleges Technológiák Intézetének kollégiumában csöpögnek a radiátorok, a regény meg csomót köt az agyra. Egyedül a fordítással voltak problémáim, legalábbis több helyen megakadtam a fura mondatokon, miközben végig úgy éreztem, hogy eredetileg ez sokkal szebb szöveg. (AnnGel és isolde részletesebben írt róla.)

Stephen King: It
Nem először emlegetem fátyolos szemmel, mennyire szerettem King írásait egy időben. Az elmúlt tizenvalahány évben már csak véletlenszerűen követtem a dolgait, viszont még mindig úgy gondolom, hogy kiváló író, ami főleg a régebbi könyvein látszik. Az It az egyik hatalmas tartozásom a szerző felé, és megérte pótolni. Valószínűleg gimnazistaként még ennél is jobban ütött volna. A kamasz-angst sokkal nyomasztóbb néha, mint a bohóc.

China Miéville: Kraken
Modern London, mágikus bandaháborúk, ellopott ősi isten, durva ötletorgia. Itt írtam róla bővebben, de vigyázat, elfogult vagyok a szerzővel, a baráti körömben eddig még senkinek sem tetszett úgy igazán.

Dennis Lehane: Shutter Island
A filmet nem láttam, mégis a trailerje miatt szereztem be ezt a könyvet angolul, és nagyon örülök, hogy így tettem. Ötvenes évek Amerikája, ódon elmegyógyintézet egy kopár szigeten és egy sajátságos bűnügy. Hangulatosan megírt történet, csavarokkal, ahogyan kell, senki se engedje, hogy spoilerezzenek róla.

Kondor Vilmos: Bűnös Budapest
A regény a szerző első könyvével megkezdett úton halad, vagyis erőlködés nélkül helyezi át az amerikai noirt a harmincas-negyvenes évek Budapestjére, ügyesen találja meg a megfelelő helyzetek, figurák korabeli megfelelőit. Szívesebben olvastam volna többet a városról (néha kicsit sok az utcanevek száraz felsorolása), de a kávéházak, a ködben csengető villamosok és a világháború előtti nyomasztó hangulat így is működik.

Ted Chiang novellái
Ted Chiang számomra az idei év egyik felfedezettje. Ritkán ír, akkor is novellákat (a sort most törte meg egy kisregénnyel), és bármennyire nem szeretem a sztárolást, most csatlakoznom kell a dicsérő zümmögőkórushoz. Chiang írásai rendkívül precízek, ahol valahogy minden mondat a helyén van és parányi fogaskerékként mozgatja előre a történetet. A legsúlyosabb (számomra) a Hell is the Absence of God című novellája.

(the partial eclipse of the heart)

Állok délelőtt a nappaliban és nem értem, vajon a monitort néztem túl sokáig vagy hirtelen tényleg kevesebb a lakótelepen a fény, aztán rájövök, hogy a felhőréteg mögött éppen zajlik a részleges napfogyatkozás. A folyosóról közben beszűrődik a gondnoknő hangja, aki nagyon kitartóan a gyomorsav-problémáiról panaszkodik a szomszédasszonynak.

A jelenet egy kelet-európai okkult kalandfilm tökéletes kezdő képsora lehetett volna.

("noiz bölcs belenyugvással fogadja, hogy szilaj ifjúsága már a múlté"-post)

Ma délután a szigeten megdobtam hógolyóval egy fát, és meghúzódott egy izom a hátamban.