(all my stitches itch my prescription’s low )

A július úgy szétfolyt, mint a január. A fesztivál, amivel kezdődött, mintha ezer éve lett volna vagy soha. Néhány zene furcsán összeforrt azzal a pár nappal, ezeket sokat hallgatom mostanában. Ettől olyan, mintha valaki más kellemes emlékeit nézném, irigykedve.

Júliusban a nagy érzelmi hullámvasút kezelője sóhajtva levette zsíros baseballsapkáját, belökte a sebességkart a legmagasabb fokozatba, aztán elment fröccsözni hallótávolságon kívülre. És csak lobogott a hajam, úgy követték egymást a mélypontok és az emelkedők, az önutálatot az önbizalom, az üres lapokat a telefirkált oldalak. Reményt reménytelenség. Bizakodást csalódás. Anyagi bizonytalanságot anyagi bizonytalanság.

A július a keveset alvás hónapja. Mert nem kényelmes az új ágy, mert sokat éjszakáztam mindenfelé, tetőkön, kertekben és udvarokban, de utána gyalogoltam is, mert néha jó gyalogolni a nyárban, zenével a fülemben. A vidéki város kihalt kertvárosán különösen fájdalmas póz úgy végigmenni, ha a lejátszó véletlenül bedobja Gary Numant, don't let the dark into me, énekli szokásos kétségbeesett hangján, és vele együtt hümmögöm a mellékutcák sötétsége felé, mintegy figyelmeztetésképpen. Az éjszakai gyaloglások egyetlen hátulütője, hogy gondolkodni is túlságosan jól lehet közben, de hát valamit valamiért.

Mi volt még a július? Fogfájás, emlékek, búcsú. Egyre több betű ragad be a laptopomon.

Még van belőle három nap.

(vagy titkos bunker épült alatta)

Az Aréna pláza hatalmas. Csillogóra suvickolt folyosók, üvegportálok, világító márkajelek és tágas, több emelet magas termek. Egy galaktikus birodalom Földre zuhant reproduktorhajója hever bekapcsolt álcázópajzzsal a Keleti mellett, az anyagteremtő roppant masinák ráálltak a földlakók gondolataira, már nem kávét, guminőt és sört termelnek tonnaszámra a bányászbolygóknak, hanem drága, logós ruhát, táskát meg szendvicset.

Az esti mozi után végigvonultunk az emeleten, előttünk senki, hátunk mögött erőtlen lárma. Utolsó napok, hirdették hatalmas feliratok az egyik üzlet kirakatában.

Az Aréna pláza kihalt folyosói modern zombifilmet idéznek.

Az Aréna pláza emberektől nyüzsgő folyosói modern zombifilmet idéznek.

(a portrait of the artist as a mad mechanic that he is definitely not)

Majdnem két év telt el a történetroncsok között. Félbehagyott konstrukciók hevertek körülöttem, a borítás alól kilátszó mondatcsonkokkal és a semmiben kattogó bekezdésekkel.

Tavaly sikerült befejeznem egy specifikusan megrendelt darabot, de ott kaptam alapanyagokat, be lehetett építeni az ügynököket az alapzatba, a monarchia császárvárosába (a katonatisztek és egy rejtély közé). Ez azóta sem jelent meg, írásfronton pedig folytatódott a nihil. Közben egy másik, kötetlen antológia kapcsán (tégy amit akarsz), ahová kicsit mást szerettem volna írni, mint régebben tettem, döbbenetes türelemmel vártak rám a többiek.

A történetroncsok között rohangáltam egy egész évig, egyre kétségbeesettebben, de az egyikről hiányoztak a madárszárnyak, a másiknak dobogó szívet kellett volna hozni valahonnan, a harmadiknak megsérült a logikája, a negyedik meg csak nyekergő hangokat hallatott, amíg le nem takartam valamivel.

Az egyik furcsa darabhoz kényszeresen visszatértem (két fogadalom között, hogy most már tényleg felhagyok az írással [is]). Szétszedtem, összeraktam, átdrótoztam, nem működött, közben dolgok történtek velem, nem jók, bele is csorgott a szövegbe sok minden az elmúlt időszakból. De most megint nekiestem, mert tudtam, ha ezt most nem, akkor soha többé semmit, és a héten befejeztem, elküldtem és azóta csak csóválom a fejemet.

Most már csak abban bízom, hogy működik is, de többet nem mondhatok róla, mert eljön értem a fekete autó.

(„csapd fel a hozzád legközelebbi könyvet”-post)

– Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte Atráskó –, minden félelem elmúlt belőlem. (Michael Ende: Végtelen történet)

Meseregény hősének lenni elég nagy megpróbáltatás, de azért vannak előnyei.

(ugly in the morning)

Az önutálat az ébredés és a fejfájás közötti fél percben érkezik, onnan már hamar eljutok odáig, hogy szigorúan be akarjak írni az ellenőrzőmbe. Tisztelt szülők, fiuk, noiz önmagának tett fogadalmát sokadszorra is megszegte, és már megint az életével traktálta szegény barátait a tegnapi este folyamán, mindezt önismétléssel és sokszor elmesélt részletekkel súlyosbítva persze; és akkor a mértéktelen dohányzásról nem is beszéltünk, amivel kapcsolatban szintén elveszett egy fogadalom valahol.
A hazaút amúgy igazi felfedezés volt, először át az éjszakai Margitszigeten. Jobbról a folyón a bizonytalan fények, mindenhol máshol a koromsötét, gubójába, mint törékeny létformák, mélyen bevackolták magukat a padokon kuporgó párok, hogy csak akkor lehessen őket észrevenni, amikor már el is robogtál mellettük.

(a társalgás kacskaringóiról, még egyszer)

Az okkult hímzőegyletben a társalgás bármikor szürreális fordulatokat vehet, sőt alapjáraton olyan, mintha M C Escher valamelyik fametszete lenne, már ha M C Escher valaha készített volna fametszeteket három-négy órás beszélgetésekről. Tegnap például az eszmecsere egy pontján egyszerűen nem tehettem mást, ki kellett mondanom, hogy egy ideális világban lenne igény a lajhárszexre, amit persze nem gondolok komolyan, de akkor és ott helye volt ennek a mondatnak. Korábban ugyanis L. minden átmenet nélkül felettébb szimpatikus vendégünkhöz fordult és megkérdezte, milyen szuperképességet választana magának, mire a kérdezett szemrebbenés nélkül azt felelte, a repülést vagy akkora agyat, amiben elfér az internet*. Remélem, nyilvánvaló a két pont közötti kapcsolódás.

*(nem egyszerű velünk)

(az idő majd megoldja és egyebek)

amikor rájössz, hogy bármennyire is rossz volt az elmúlt fél év, valójában lezser főpróba volt a következő előtt, mert eddig legalább a remény létezett, hogy majd alakulnak a dolgok valamerre előre

amikor reggelente felébredsz az új lakásban, és az első gondolatod, hogy vajon mennyit is kell kihúzni itt, mire visszakapod a régi életedet, a második gondolatod meg az, hogy ja persze, soha nem lesz olyan

változni kell, váltani kell, még többet, másként nem fog menni

(a volt volt volt)

A soproni erdő tövében, a Volt fesztivál kellős közepén sodródtam a tömeggel, kezemben alkohol, bennem még több alkohol, amikor egyszer csak beütött a felismerés, hogy hetek óta először már-már mérhető ideig nem foglalkoztam a nyűgjeimmel (az életemre vonatkozó aktuális hasonlat fel nem használt elemei: kopott autó, sivatag, betonutak a semmibe, és valami legyen az égbolttal is, valami nem túl jó). Már csak ezért a szokatlan felszabadultságért megérte volna leutazni arra a két napra fesztiválozni – még az sem baj, hogy már elmúlt az érzés –, de akadt más is bőven.

Csütörtökön akklimatizálódásnak sör és tömény, Roni Size Reprazent, ugrálás az élő dobbal és basszussal kipolírozott drum’n’bassre, hogy Cypress Hillre már csak messziről mutogassunk, mintha sok kiló aranyékszer lógna a nyakunkban. A Seňor Coconutot sajnos pont a lényeg előtt hagytuk ott (a beszámolók után már fájlalom nagyon), de csak a fejleszakítósan jó Barabás Lőrinc Eklektric miatt tettük, aztán meg nem mondom, mi történt hajnalig, hacsak a VIP részlegben AC/DC-re tomboló népeket nem számítom.

A két este közé beiktattunk sok kávét meg bodzaszörpöt, elmúló esőfelhőt meg soproni belvárost házigazdánkkal, Brighttal (a száguldó riporterrel, aki a legváratlanabb pillanatokban csapta fel a laptopot, hogy tudósítson a frontvonalról), és jöhetett is a pénteki ámokfutás. Némi Quimby meg távolból a Manu Chao, északi fény koktél többször (szódásszifonon átnyomott vodka minimális szörpbe fröcskölve, feles pohárban, addig kell lehajtani, amíg vadul habzik, a hatás garantált), meg Nouvelle Vague, ahol már támaszkodnom kellett a pulton és menthetetlenül szerelemre gyúltam Nadeah Miranda énekesnő iránt (a képért köszönet isoldénak). Ezután viszonylag könnyedén csaptam át a régi fesztiváltúlélésbe. Sodródás pulttól pultig, tíz perces (?) alvás egy lépcsőn, elveszett slusszkulcs sikeres keresése támolyogva, mindenféle lábak és asztalok alatt, újabb északi fény az ijedtségre, a holtponton átlendülve pedig két óra pörgés drum’n’bassre hajnali ötig. Utána pedig nem maradt más, csak bele kellett menni a világosba, a fesztiválról egyenesen a vasútra. Mire Budapestig értünk, már nem igazán tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az vajon a harmadnaposság és az alvásmegvonás összes tünete, vagy csak a 2008-as év második fele kezdődött el, finom utalással a következő hónapokra.

(óvatosan kiemeljük a cserépből)

Családom és a Nagy Levin hathatós segítségével lezajlott rövid költözésem. A holmim 99 százaléka az új albérletben hever halmokban*, én két napig még a régi lakásban vagyok, mindenféle okokból**. Furcsa érzés, még és már nem lakom sehol, nem tudom, mit keresek itt, néha nyúlnék dolgok után, de nincsenek, pedig hosszú évekig ott voltak, tulajdonképpen semmi újdonság benne, olyan ez, mint mostanában minden.

Üzenet az agynak: költözés közben régi fényképeket tartalmazó borítékokat nem nyitunk ki, értem?

* a télikabátomról ugyanis nemes egyszerűséggel megfeledkeztem, pedig többször a szemem elé került, valószínűleg nyáron hibernálja magát és nemisvagyokitt-aurát gerjeszt

** és közben gollamszerű hangokat hallatva kucorodok az internet melege mellé

(valaha harcosok voltak)

A kisbolt pénztáránál hosszú hajú, fiatal lány áll előttem, kezében fél kiló disznózsírral. A látvány génjeimbe kódolt ösztönöket kelt életre, hogy elraboljam a hölgyet, a hegyekbe vigyem, feleségül vegyem és tizenkét erős fiút szüljön nekem, nem feltétlenül ebben a sorrendben. De nem engedek a csábításnak, túlcivilizált ember vagyok.

(elrepedt post, második rész: nyár)

Fényképező emberek szandálban és lassan égő bőrfelületekkel, kövekből áradó hőség, mindehhez a háttérben a Bazilika tömbje. Turista akarok lenni bárhol, teraszon szürcsölni a kávét és öreg épületek árnyékában nézni az útikönyvet. Az irodában erős félház. Lassan kénytelen leszek fizetés nélküli szabadságra vonulni és dolgozni. (Egy kedves barátom a minap megkérdezte, hová megyek idén nyaralni. Remélem, a valóságban nem, csak gondolatban kacagtam fel tébolyult éllel a hangomban.)

A Therapy? Troublegum című lemezét hallgatom mostanában sokat, nyári zene volt már 1994-ben is, árnyékos terasz, rönkfa asztalok, kriglik és frissen bontott cigarettásdobozok, szerepjátékosok meg hülyezene, valahol a közelben egy tó. A lendülete ugyanaz, de mennyire más tizennégy év eltéréssel az, hogy you can’t help my life but you can hide the knives.

(elrepedt post, első rész: szociál)

Tegnap előbújtam az antiszociális életérzés egyre tömörebb gubójából és elmentem az okkult hímzőegyletbe, ahol dominál az Ikrek csillagjegy, ezért többen kaptunk tortát a kedves kollektívától, csak lucia nem jött végül, ezért mr. a nem-euklideszi dolgokat művelhett az ő tortarészével meg egy hatalmas késsel. (mr. a, úgy is mint a freeblog atyja, egyébként gyakran kap markáns szerepet elrugaszkodott ötleteléseink során, agnus szerint olyan ő a bloggereknek, mint a mikulás, L szerint egy hatalmas teremben ül minden nap, ahol a monitorok ezrein végtelen sorokban scrolloznak lefelé az éppen publikált irományok, szerintem meg amikor a mr. a nyugovóra tér, a freblogos postok és kommentek az ő álmai.)

(álmodozni)

Ma megvilágosodtam, alkoholista költőnek fogok menni. A játékfejlesztés éppen egy ködös ösvény, a fordítás meg egy olyan folyosó, ami annyira összeszűkül, hogy se előre, se hátra és nehezen kapni levegőt. Az írásról nem jut eszembe erőltetett, mozgással kapcsolatos hasonlat, igazából nem is írok már nagyon régóta semmit, csak azért nem hagytam abba, mert néha elkap a kényszer és összehozok pár bekezdést.

De ha ezeket megfogom
és összetördelem mindet, mint a száraz ágakat
egymásra hajigálom külön sorokba
így ni
(bár semmit sem értek a rímhez meg az ütemhez
de mint a tizenhat évesek, én is
szabadversnek nevezem majd)
akkor sem lesz pénzem, de az ekkor már imidzs
és ha megfelelő törzshelyet választok
nyerőgépek fémpult slággerádió
zónapörkölt pirosműbőr
meg a hajam is borzas hozzá
akkor a piacozók meghívnak fröccsre
és mondják majd
hogy ott egy költő
(aki)
(mert)
alkoholista

(figyelmeztető jelzések)

A hétvégén megvolt az a bizonyos másodpercnyi csend, amikor igazából úgy tiltakoztam volna, hogy nem is, csak éppen most meg a körülmények miatt meg minden, aztán mégis úgy csuktam be a számat, hogy nem mondtam semmit, mert nem lehetett mit, hiszen tényleg egyre befordultabb és elviselhetetlenebb vagyok az utóbbi időben, és ezzel szembesülni igen rémisztő.

(két szám, 2008 és 31)

Don't look so surprised
Happy birthday...Fucker
Blow that candle out,
We're gonna kick you, kick you

(Faith No More: The gentle art of making enemies)

(és most valami egészen más, most már erratával is)

De hogy jó dolgokról is essen szó, tegnap például tizensok év után, agnusnak hála, láthattunk újra BRAVO magazint. Szerintem öregedtünk vagy húsz évet a lapozgatás közben, legalábbis a mormogások alapján úgy tűnt, "kik ezek egyáltalán?", "tényleg minden fiú fekete szemfestéket használ?", "ja, hogy ez egy másik emo zenekar!", nem is beszélve a generation gapről árulkodó "szerintem egy nagy pofon kellene nekik" kijelentésről. Szomorú szívvel kell tudatnom, hogy nincsen már a lapban szerelemszexgyengédség rovat, pedig igény lenne rá. És kaptam egy posztert leendő albérletem falára az újság tulajdonosától*, ezúton is köszönöm, addig csak kiderítem, kik vannak rajta.

*update: aki (mielőtt úgy tűnne, hogy rendszeres vásárló) valójában csak a múltkori Macskafogó Magazinra adott csattanós válaszként, egyszeri alkalommal vállalkozott erre a bátor feladatra.

A másik kellemesség Stöki barátom cikke a kereszteslovagos játékunkról, szerintem teljesen korrekt, de nyilvánvalóan nem vagyok elfogulatlan, szóval nem is szaporítom tovább, link.

(szája sincsen, úgy üvölt)

Eddig is ocsmány évem volt, de az utóbbi két hétben taktikát váltott. Most a pénzügyeimet célozta be és tényleg minden nap alattomos, fájdalmas rúgásokat mér rá: amazt rögtön ki kell fizetni előre, emezt máris ki kell fizetni utólag, amazokat ki kell fizetni egyszerre, ez váratlanul elromlik, azt hirtelen muszáj megvenni. Mindez természetesen úgy, hogy nem kis pénzekről van szó, míg nekem persze mindenhonnan komoly összegekkel tartoznak továbbra is. Sose volt még ennyire durva.

Mellesleg tisztelettel megkérném azt, aki kitalálta a fair play kampányt az eltitkolt jövedelmek ellen, hogy rohadjon meg, köszönöm szépen. Abban az országban, ahol tisztességesen (kényszer)vállalkozni felér egy magamra pingált célkereszttel, ahol a bérből és fizetésből élők nem hiszik el nekem, mennyi jogcímen szedik el a pénzemet, persze félmilliós büntetésektől rettegve folyamatosan, ahol nyereségesnek lenni a létező legnagyobb kitolás és ahol öt év után még mindig meg tudnak lepni a pofátlan sarcolás terén tanúsított zsenialitással. (Nem politizálásból mondom. Nem érdekelnek a politikai pártok.)

Az eddig létező problémák természetesen ettől még nem tűntek el, azt hiszem, most újult erővel van elegem mindenből, magamat is beleértve.

(A post egy régi Harlan Ellison novella címét kapta, ami szimplán zseniális.)

(dőlt betűkkel tagolva)

Noiz kiáltványa minden vonaton ülő emberhez, akikkel egy légtérbe kényszerül utazás közben:

Ne beszélgessetek! Csak fájdalmat okoztok másoknak!

És most a kevésbé embergyűlölő folytatás, átugorva az öt éve tartó kényszercégtulajdonosságról és a magyar adórendszerről szóló nyűglődést:

A fordítás mégsem ereszt, mindenféle Körülmények miatt, bár egyelőre küzdök ellenük és csak rövid beugróra térek vissza. B-filmes hasonlattal élve az a fázis van most, amikor két aggodalmaskodó őrnagy érkezik a hegyekben álló kunyhómhoz, hogy képeket mutassanak az Elnök lányáról, amint egy trópusi szigeten tartják fogva a terroristák és egy meteor tart felé a külső űrből. (Vigyázat, túloztam.)

Végezetül a tegnapról meg a máról:

Tegnap Tapsival ültünk a Duna partján, pontosabban először az egyik, egy órával később a másik partján, közben erősödött a szél, elsodorta a nappal maradékát, mi meg dobozból ittuk a sört. Megbeszéltük a munkákat, amiket éppen ellógtunk ezzel a találkozóval, a pénzügyeink siralmas állapotát, a szerbeket meg az osztrákokat, illetve azt, milyen warcraftos csatakiáltással érdemes kommunikálni az ork vécésnénivel a korzón.

Most meg ülök vidéken, a kertből jön be az esőillat és egy megnyitott képregényfordításon végzek operációt. A buborékokból óvatosan kiemelem a magyar mondatokat, különleges szerszámaimmal dolgozom rajtuk (lecsípek, igazítok, toldok), aztán megpróbálom visszagyömöszölni őket a helyükre.

(sosehol)

Megismerkedtem kedvenc Neil Gaiman-könyvem, a Neverwhere magyar kiadásával. Sajnos nem cáfolta meg azt a tézisemet, miszerint ezt a könyvet nem lehet úgy lefordítani, hogy minden működjön benne (ami nem jelenti azt, hogy rossz a magyar változat). Tanulságos látni, mert nagyon hasonló úton indultam volna magam is, legfeljebb következetesebben használok pár megoldást. Az viszont pláne nem könnyíti meg a brit fővárosban járatlan olvasó helyzetét, hogy az agavésok kispórolták a londoni metrótérképet.

(rocky in training)

A futóösvényen állok, éppen kezdeném a törzsdöntést meg a hajolgatást, amikor a közeli pályáról teljes hangerővel felharsan az Eye of the Tiger. Ideális jelenet lenne, ha még bemelegítenék és nem a futás utáni lelazításnál tartanék; ilyen, amikor a Hangmérnök összekeveri a számokat életem aláfestő zenéjében.