(travelling without moving)

Szeretek utazni, új helyeket megismerni, de legfőképpen idegen városokban szeretek keveregni, ami az én esetemben nagyjából úgy fest, hogy nagyvonalúan belövök magamnak egy célpontot, aztán indulás, és majd egyszer eljutok oda, ahova menni akartam. Vagy nem, de az sem számít, sodródok, bámészkodok, néha fotózok is persze, de leginkább hagyom, hadd zubogjon át rajtam minden, a memóriám később úgyis módszeresen szelektál, és ami megmarad, felcímkézve kis fiókokba kerül. Illatok meg szagok, színek vagy a színek hiánya, hangok, zajok, textúrák és formák, kupolák, tornyok, üvegmonolitok, ösvények a parkban, lakóhajók a vontatócsatornák mentén, a hidak közé nyomakodó köd, tócsává gyűlt tengervíz a parton, eső a macskaköveken, a kilátás egy kávézó ablakából, egy régi pénzbedobós telefon egy kocsma mellékhelyisége mellett. 

2019-ben az utazás, mint annyi minden más, nehezen akart működni, pedig mehettem volna sokkal több helyre, messzebbre, hosszabban, de nem számít, így alakult, és rettenetesen örülök annak, ami összejött. A 2020-as év ezzel ellentétben úgy indult, hogy január végén már úticélokat húzogattam le a listáról, mert sem időben, sem anyailag nem fértek volna bele, aztán paff, beütött a világjárvány, minden felborult, és rendkívül szerencsésnek érzem magamat, amiért kétszer így is kijutottam külföldre, meg sikerült némi belföldi turizmust is beerőltetni a szűkös keretek közé.

Viszont egyre jobban hiányzik az utazás, amit abból is érzek, hogy az agyam elkezdte kitúrni azokból a kis fiókokból a sok felcímkézett kacatot. Jó volt a tavalyi izlandi utat előszedni, de gondoltam, ennyi volt, mégiscsak vicces egy-másfél év késéssel leírni az élményeket. Viszont most, hónapokkal később egyre többször jut eszembe, hogy kicsit úgy éreztem magamat közben, mintha ismét utaztam volna, szóval az év kifutó szakaszában még két alkalomra visszaugrok a tavalyba, mert szeretnék tengerpartot, titkos koktélbárt, lovagvárat, kocsmát, kávézót, folyót és kastélyt látni újra. 

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, utolsó rész)

(Előzmények, első rész)

(Előzmények, második rész)

Miközben az izlandi utat tervezgettem, többen a lelkemre kötötték, hogy a belföldet legalább egy bepillantás erejéig mindenképpen látnom kell. Ez viszont nem olyan egyszerű, oda terepet bíró autó kell, vezetős rutin, meg némi leleményesség, ha mondjuk váratlanul át kell kelni egy megáradt folyón. Mivel ezekkel egyáltalán nem rendelkezem, indulás előtt inkább befizettem egy szervezett kirándulásra,  és az utazásunk negyedik napján, miközben lucia és sulemia elmentek felfedezni Reykjavík környékét, egy terepjáró busszal, kis létszámú csoporttal elindultam megnézni Landmannalaugart.

Landmannalaugar egyike azoknak a teljesen hihetetlen tájaknak, amelyek annyira földönkívülinek tűnnek, hogy a nagyobb költségvetésű filmekben különösebb utómunka nélkül használják fel idegen világnak. Odajutni sem annyira egyszerű: a busz nagyon sokáig robog a Ring Roadon, aztán egyszer csak lehajt egy jellegtelen, poros dűlőútra, és onnantól kopár dombok között, fekete lávamezők közepén, sekély folyókon átgázolva zötyög legalább egy órát, majd megérkezik egy lapály szélére, ahol van két épület meg egy sátraknak kijelölt terület, és ennyi. És ezután kezdődik a lényeg, mert innen indulnak a látóhatár felé a színes dombok.

Landmannalaugar különlegessége, hogy a hőforrásokban gazdag területen a különleges vulkáni kőzeteknek hála mindenféle színárnyalatokban pompázik a táj, kék, vörös, zöld, sárga, rózsaszín és barna sávok csíkozzák a domboldalakat (van, ahol alig észrevehető, máshol lenyűgözően szép, néha pedig kifejezetten habos-csokis édességek kupacára emlékeztet  az összhatás.) A vezetett túra nagy kört tesz meg, szurdokokon át, emelkedőkön fel visz az egyik magasabb pontra, a Brennisteinsalda, azaz „kénes hullám” nevű kékes-rózsaszínes sziklaoromra, ahonnan be lehet látni a gőzoszlopokat fújtató tájat. Nincsenek utak, parkolók, kacatboltok és büfék, csak az érintetlen hegyek. Az izlandiak nagyon bölcsen korlátozzák a napi látogatók számát is, és ugyan el lehet indulni több napos túrákra a vadonban, az egyszerre drága és nagyon puritán szórakozás, szóval a legtöbben úgy tesznek, mint én, és egy napra jönnek, meg ez is többnek érződött.

Amikor aznap este Reykjavíkban leszálltam a buszról a Hallgrímskirkja impozáns tömbje mellett (luteránus templom, Izland egyik legmagasabb épülete, ami leginkább egy betonból kiöntött art deco űrrakétára emlékeztet), még találkoztam útitársaimmal, hogy megnézzük a fővárost. Gyorsan kipróbáltuk a leghíresebb helyi gasztrospecialitást – igen, aki a hot dogra tippelt, nyert, ami itt amúgy bárányból készül és amúgy tényleg finom  –, alaposan elidőztünk egy könyvesboltban, mert azt mindenhol muszáj, főleg abban az országban, ahol a statisztikák szerint minden tizedik lakó publikált szerző, mászkáltunk az utcákon, szégyenszemre nem néztük meg a földalatti nyilvános vécéből átalakított punkmúzeumot, mert tíz perc múlva zártak, kicsit hallgattuk a sirályvijjogást a kikötőben, majd a szállásra menet még meglátogattuk a Perlant a város fölé emelkedő dombon. Ez az izlandi természeti kincseket bemutató múzeum és egy planetárium egyben, de mi csak a hatalmas üvegkupola tetejére mentünk fel, ahonnan 360 fokos panorámában lehet gyönyörködni – és máris megint késő éjjel lett, bár ebből semmi sem érződött.

Az utolsó napra még beiktattunk egy kirándulást északnyugatra, a Snæfellsjökull Nemzeti Parkba (bevallom, erre a névre mindig rá kell keresnem, hogy ne rontsam el a helyesírását), ami egy hatalmas félsziget, középen a névadójával, a nyáron is hóval fedett, roppant vulkánnal. Ez sincsen túl közel a fővároshoz, ráadásul a part mentén végigautóztuk az egész félszigetet, hogy este bezárjunk egy teljes kört, így ez is egész napos program lett, de nagyon megérte, ráadásul hihetetlenül változatos tájakra vetődtünk közben. Az út első felében zöld lapályon, felhőbe burkolózó hegyek között autóztunk, mintha csak a Skót-felföldön járnánk, fotózkodtunk lávamezőn, tükörsima hegyi tavak mellett meg egy kis halászfaluban. 

Így érkeztünk meg a Kirkjufellhez, ami egy hatalmas varázslósüvegre emlékeztető, magányos hegy a tengeröbölben, egy (természetesen) rendkívül fotogén vízesés szomszédságában, és a fövenyt ellepő hínárszőnyegen egyszerűen nem tehet mást az ember, elmereng a világ dolgain az írókat annyira jellemző, felhős mélabúval a homlokán, hogy Rejtő Jenőt idézzem, bár lehet, hogy ezt más nem csinálja, csak én.

Aztán átértünk a félsziget másik felébe, és egy dűlőúton ledöcögtünk az eldugott Skarðsvík-öbölbe, ahol türkizkék a tenger és világos a homok, ami olyan érzés volt, mintha váratlanul átkerültünk volna egy mediterrán országba. Itt könnyedén eltöltöttünk pár órát, mert egyszerűen nem lehetett ott hagyni ezeket a színeket (meg továbbra is hétágra sütött a nap és iszonyúan fújt a szél).

Végül nagy nehezen elszakadtunk, de hamarosan újra meg kellett állnunk egy másik fövenyen. Az nem volt ennyire elrejtve, ellenben festői sziklatornyok magasodtak a vízben és egy 1948-ban hajótörést szenvedett teherhajó rozsdás maradványai borították a partot, a mai napig érintetlenül, ami, mint kiderült, koncepció. (Mielőtt elfelejtem, a két föveny meglátogatása között még felkapaszkodtunk egy kisméretű, felrobbant vulkán tetejére is a vulkánt fotózni). 

Itt már annyira fújt a szél, hogy folyamatosan próbálta letuszkolni az autót a parti útról, és ez csak fokozódott, amikor elhagytuk a kocsi menedékét egy elhagyatott út végén, egy kihalt tanyaépületnél, és a térdig érő fűben lebotladoztunk a kihalt tengerpartra, hogy megnézzük, igaza van-e az internetnek, és valóban vannak-e itt fókák. Nagy meglepetésünkre láttunk többet is, fotó is van róluk, csak mint kiderült, elég nehéz lubickoló fókát fényképezni úgy, hogy annak is látszódjon. Mondhatnám, hogy ezután viszont tényleg nem maradt más hátra, mint visszautózni a szállásra és másnap reggel kimenni a repülőtérre, ami tulajdonképpen igaz, bár némileg egyszerűsítek, hogy fickándozó tengeri állatokkal zárhassam le ezt a beszámolót, mint egy kedves, szombat délutáni tévéfilmet.

 

A végére azért maradt még néhány teljesen összevissza gondolat:

Sohasem írtam semmiről több mint egy évvel később, ráadásul úgy, hogy három hónap alatt raktam össze egyetlen beszámolót, még akkor is, ha ilyen hosszút. Új rekord ez minden értelemben, de tartoztam ezzel a tavalyi önmagamnak, aki finoman szólva sem volt blogolásközeli lelkiállapotban.

Izlandot többször megjárt kollégám tíz évvel ezelőtti képeit elnézegetve (több célpontot is ő javasolt) valóban eléggé sok a turista a szigeten (mondom ezt én, aki egy fapados légitársaságnak köszönhetően jutott el ide), és ahol régebben három ember bóklászott egy vízesés előtt a réten, most már kötélkorlát terelgeti az érkezőket. Egy évtizede valószínűleg arra is jóval kisebb lett volna az esély, hogy a Brennisteinsalda oldalában félre kelljen állni a hegyoldalon, míg elvonul mellettünk egy csapat koreai nyugdíjas, viszont még így sem hasonlítható össze az élmény egy ismertebb európai célpont zsúfoltságával (a Ring Roadon a nyár közepén is elvétve láttunk más autót).

Az egyik izlandi túravezetőm szerint a turisták amúgy  csak 2010-ben fedezték fel Izlandot, amikor kitört az Eyjafjallajökull vulkán és hónapokra lebénította a világ légiközlekedését, ezért addig állandóan a szigetet mutogatták a híradókban. Azóta egyszerre féltik a természeti kincseiket és próbálják összehozni ezt azzal, hogy a turizmus generálja az ország második legnagyobb összegű bevételét, és ahol lehet, próbálják korlátozni a látogatókat vagy kötelezően csak csoportokkal lehet menni.

Sehol sincsen kuka, de közben szemét sem, mint luciától megtudtam, az izlandiak úgy vannak ezzel, hogy mindenki vigye haza és válogassa szét. A legszebb, hogy ezt mindenki meg is teszi, ami a kukák ellenére is teleszemetelt Magyarország után annyira felvidító.

Meg kellett állapítanunk luciával, hogy a punk városa, Reykjavík mára reménytelenül elkispolgárosodott, legalábbis minden helybéli kifejezetten megrovóan nézett ránk, amikor az esti egészséges kocogásuk közben meglátták, hogy este tizenegykor, a verőfényes napsütésben a szállás előtti járdán isszuk üvegből a Brennivin nevű helyi köménymagízű töményet, mint két magyar punk. (Nem akartuk zavarni sulemiát, mert aludt, de ezt nem magyarázhatjuk el annak, aki nem kér tőlünk egy kortyot.)

Amikor a landmannalaugari túrán a busz kihajtott a fővárosból, az idegenvezető hangsúlyosan felhívta a figyelmünket az úgynevezett erdőre, ami mellett elhajtottunk, mert az az egy akad belőle Izlandon (bár szerintem a Titkos Lagúna mellett van egy majdnem kiserdő, de nem akartam elrontani az élményt).

 És igen, Izlandra bármikor visszamennék.

 

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, második rész)

(Előzmények, első rész)

 Most, hogy utólag összeszedtem, mi mindent néztünk meg tavaly Izlandon, rájöttem, hogy  ennyire intenzíven talán még sosem kirándultam másik országban, pedig én az vagyok, aki ha reggel nekivág egy idegen városnak, estére általában egy szervezett utazás több napos programját kipipálta, és nem valami fura kényszerből, hanem mert szeretek felfedezni és ilyenkor nagyon tudok menni. Izlandon ez sokkal problémásabb lett volna, tekintve a léptékeket és a távolsági közlekedés hiányát, szóval ez nem jöhetett volna létre lucia nélkül, aki fáradhatatlanul és magabiztosan vezetett le hatalmas távolságokat. Valószínűleg az is sokat segített, hogy sohasem ment le a nap.

 A felfedezést a Golden Circle / Aranykörút névre hallgató körtúrával kezdtük, ami Reykjavík viszonylagos közelében érinti az összes nagyobb látványosságot, ennek megfelelően népszerű célpont, de mindenképpen úgy voltunk vele, hogy ha már eljöttünk idáig, ezt sem hagyjuk ki. Az első utunk az annyira azért nem zsúfolt Reykjadalur-völgybe vezetett, ami egy kopárságában is gyönyörű, lankás táj, ahol rengeteg apróbb hőforrás bugyog fel egymás után, kénszagú, miazmás patakok csordogálnak az út mentén és a lehető legváratlanabb helyeken törnek fel gőzoszlopok a sziklák közül, mintha füstölögne a táj, ami a hidegben valószínűleg nagyon ütős látvány lehet, mert így is az. Valameddig követtük az utat a magasba, közben készítettünk durván négyezer képet (ezt később minden nap és minden helyszínen megismételtük, hátha egyszer a fotónak sikerül visszaadni a valódi látványt), majd az időjárással kapcsolatos minden előzetes elvárásunkkal végleg leszámolva hevertünk egy kicsit a fűben a napon. Izland nyugati felén akkor éppen végig kánikula volt – szinte folyamatosan ragyogott a nap és húsz fokra kúszott fel a hőmérséklet, ezért Reykjavíkban természetesen már locsolták a gyepet. Aztán a közeli falu határában törpelovakat bámultunk, majd lucia meg sulemia elmentek instagram-kompatibilis képeket készíteni a fotogén invazív virágok mezejére, én kintről pedig megcsodáltam egy teljesen átlagos családi házat, aminek hőforrás volt a kertjében.

 

Visszaültünk az autóba, és átvágtunk az itt még egyáltalán nem zord izlandi vidéken a következő állomásunkhoz, a Kerið-kráterhez. Ez egy néhai vulkánkitörés helyén kialakult tó, körbe lehet sétálni odafent, aztán le lehet ballagni a kráterbe, miközben az ember a teljesen valószínűtlen színvilágú zuzmókban gyönyörködik. (A kráternek van tulajdonosa, aki belépőjegyet szed, ami állítólag Izlandon viszonylag ellentmondásos dolog, hiszen a táj mindenkié.)

 

Újabb autózás, újabb turistalátványosság: ha már itt jártunk, megnéztük a Geysirt, minden gejzírek névadóját, ami valóban látványos, főleg, amikor a földből sisteregve feltör a forró vízoszlop, még a sok ember és a hodálynyi szuvenírbolt ellenére is (legalább letudhattam a hűtőmágnesvásárlást), de messze ez volt a legkevésbé egyedi élményünk, ami persze nem szegény gejzír hibája, inkább a többi látnivaló tette magasra a lécet.

 

A Gullfoss vízesés, a következő megállónk például olyan lélegzetelállítóan hatalmas és letaglózó, hogy hiába van ott is szuvenírbolt meg rengeteg látogató, egyszerűen eltűnnek a Gullfoss mellett, ami több lépcsőben szakad le egy mély, kanyargós szurdokba, és napfényes időben nagyjából tíz méterenként produkál egy szivárványt (azt már a wikipediáról tudom, hogy egy időben ennek a vízesésnek volt egy tulajdonosa, ami elég menő lehetett, de ő odaadta az államnak).

 

Itt valamivel kevesebbet időztünk, mint szerettük volna, mert ketyegett az óra, időpontunk volt egy titkos lagúnába, ami annyira titkos, hogy honlapja van meg minden, de foglalni kell, ugyanis sem a tó, sem a fürdőépület nem olyan nagy. Szóval este tízkor a kicsit talán már tompuló napsütésben ültem a kénes, forró vízben a szabad ég alatt, a hűvös esti szélben, egy doboz izlandi sörrel a kezemben, aminek sohasem mertem átszámolni az árát forintban, finom pára sodródott a medence felett, nyugalom volt és béke. (Hát így töltöttem abban az évben a születésnapomat.)

 

Ha az eredeti terv szerint mégis egyedül utaztam volna, biztosan nem bérelek autót, akkor pedig esélyesen az Aranykörutat tettem volna meg mindenféle szervezett kirándulásokkal, pedig a harmadik napra időzített, déli partot átszelő túránkon kiderült,  hogy nagyon sok mindenről lemaradtam volna. Az az Izland, amit meg lehet nézni autó nélkül, rendkívül szép, de az igazán lélegzetelállító helyekhez már messzebbre kell menni.

 

Amire a szigettel kapcsolatban legfeljebb a drónfotók készíthettek volna fel, azok a léptékek és a távolságok és a méretek, hogy nagyjából bárhol félre lehet húzódni, aztán percekig ácsorog az ember megnémulva, és a totálisan lefotózhatatlan látványt bámulja. Ráadásul a teljesen eltérő  hangulatú tájakat néha mintha egyetlen útkanyarulat választaná el egymástól, megy az autó a parti úton, jobbra a tenger, bal kéz felé egy legömbölyödött sziklafal, vízesésekkel, a tövében birkákkal, és egyszer csak fordulunk, és ott egy felhőbe burkolózó, furcsa, magányos hegy az út mellett, aztán megint két kanyar, és feltárul a végtelennek tűnő lapály, ahol a távolban, egy hegylánc torkában roppant gleccser fehérlik, mint egy szunnyadó, gigászi jégsárkány. Egy ponton feltűnt, hogy rendszeres időközönként olyan őszinte sóhajjal állapítjuk meg valamiről, hogy hátzdegyönyörű, mintha nem három és fél perccel ezelőtt ámultunk volna el ugyanezen kicsit máshol.

 

A déli túrára kora reggel indultunk el a Ring Roadon, amely a nevéhez hűen körbemegy Izland peremén, mint az egyetlen rendes betonút (a belső régiókba átlagos bérelt autókkal be sem szabad menni, csak a terepjáró kap engedélyt, és még itt is bevállaltuk a nagyon  vészjóslóan hangzó biztosítási plusztételt a homokviharra). Ez egy kétsávos betonút, ami néha átváltozik egy egysávos híddá, hogy izgalmas legyen, és télen lezárják. Ezen mentünk dél-délkelet felé, és sorban megálltunk minden érdekes látnivalónál, amiből olyan sok akadt, hogy félúton már elkezdtük lehúzogatni őket a listáról (így nem láttam a semmi közepén heverő, lezuhant amerikai gép roncsát például, de valamiért vissza kell térni ugye.) Kezdtük a vízesésekkel.

 

A Seljalandsfoss egyik attrakciója, hogy a magas szikláról lezúduló víztömeg mögé is be lehet sétálni, a másik, hogy rendkívül szép. A nagyjából fél órára onnan található Skógafoss másként lélegzetelállító, főleg az a jó benne, hogy közelről és távolról teljesen másként üt, és mivel viszonylag sok sorozatban szerepel, eléggé ikonikus. Izland amúgy is népszerű filmes helyszín, a Trónok harcából például egészen sok mindent forgattak, amire természetesen több utazásszervező is rárepült (különös ismertetőjelük a bájos Jon Snow-portéval és/vagy farkasokkal telepingált furgon).

 

Ilyen helyszín volt a következő megállónk, a Reynisfjara-part is, bár nekem csak ott esett le ez a kapcsolódási pont. Mivel Reynisfjara az egyik jellegzetes izlandi fekete tengerpart, már a program megtervezésekor teljesen egyértelmű volt, hogy ha kihagyom, kitagadnak a darkfentezi szakszervezetből. Mivel nem csak mi voltunk kíváncsiak a partra, kifejezetten jól  jöttek a hatalmas léptékek, még ennyire sok is ember is eltűnik azon a fövenyen, főleg, ha valaki hajlandó elsétálni kétszáz métert a tenger mellett. A festői környezet hatására lucia teljesen szárnyakat kapott, mint fotós, és sulemia meg jómagam idővel alternatív darkwave popduóként pózoltunk a sziklafal előtt, meg készült egy csomó kivéló fotó rólam is, a fekete sziklákon megtörő sötét hullámok háttere előtt természetes közegemben.

 

Ezután még pár órát autóztunk, hogy elérjük az aznapi túra végpontját. Jökulsárlón egy holdbéli táj közepén található gleccsertó, ahol még nyáron is áttetszően kék jégtömbök úsznak a vízen és fókák fickándoznak a tengertorkolatnál. Mire idáig elértünk, a reykjavíki nyárból fokozatosan lett ősz, és amikor lementünk a partra, ahol a fekete fövenyen, a ködben húzódó hatalmas távvezetékek tövében megláttam egy piros ruhás kisgyereket a víz mellett rohanni a szélben, úgyis, mint az egyetlen színes foltot a tájban, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, hátha egy füst alatt egy skandináv művészfilmbe kerültem.

 

A jéghegyekhez nem hajóztunk ki, bár lehetett volna, de a közelben még megálltunk egy másik gleccsertónál, ahol lélek sem járt, majd elindultunk visszafelé, ami még négy órás vezetést jelentett a véget nem érő nappalban, amit lucia egészen döbbenetes szívóssággal vezényelt le. Egyszer megálltunk pihenni a 291 főt számláló Víkben, a régió lüktető metropoliszában, ahol lehetett inni valamit (se előtte, se utána nem haladtunk el még egy kunyhó mellett sem), majd valamikor hajnalban értünk vissza Reyjavíkba, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy alkonyodni fog, alig nyolcszáz  kilométer után, szóval tényleg elmondhattuk, hogy aznap nem lustálkodtunk.

(Harmadik, befejező rész.)

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, első rész)

Izland: lávamezők, vízesések, gleccserek, hőforrások, fekete tengerpartok, ködbe burkolózó sziklák és valószínűtlenül színes hegyláncok, szóval csupa olyasmi, amiről egyetlen fotó többet mutat, mint egy csomó szó, és nekem leginkább ilyen kevéssé betűkompatibilis emlékeim vannak Izlandról. Nem csoda, hogy folyamatosan halogattam, mikor is számoljak be róla, aztán hirtelen eltelt egy egész év (2019. június 13-án utazam), vagyis ürügy van, még ha meglehetősen gyenge is. Azonban rettenetesen hiányoznak az utazások, meg ha már úgyis felkurbliztam ezt a blogot, akkor miért is ne csapjak le erre az alkalomra. Jöjjön hát egy Izland retrospektív.

 (Hosszú poszt lesz, több részletben. Vízesésekkel. Sok vízeséssel.)*

 *ebben az elsőben mondjuk éppen egy sincs

Szóval tavaly úgy jutottam el Izlandra, hogy tavasszal összeomlott az életem, én pedig kitaláltam, hogy ha nincsen már se macskám, se nőm, úgyis csak aludni járok haza, mert nem bírok megmaradni a saját otthonomban, akkor akár neki is vághatok egyedül valamelyik régóta tervezett úticélnak. Először a Skót-felföldre mentem volna két hétre túrázni egy kis létszámú csapattal, de az a program pont betelt, ezért még az ötlet hatása alatt másnap reggel impulzívan rányomtam egy izlandi fapados repülőjegyre, minden tervezés nélkül, lesz, ami lesz alapon. Akkor még nem tudtam, de amúgy ez valószínűleg életem egyik kevésbé jó döntése is lehetett volna (mármint nem Izland, hanem Izland egyedül), de szerencsére nem sokkal később úgy alakult, hogy nagyon berúgtam (ez mondjuk a tavalyi évem legtöbb sztorijának állandó felvezetője lehetne), így leküzdöttem az éppen tetőző szociális fóbiáimat és mégis elmentem az okkult hímzőegylet egyik sörözésére. Ott aztán még több alkohol fogyott, és teljesen mellékesen megemlítettem Izlandot, mire kiderült, hogy lucia, aki már járt ott, nagyon szeretne visszatérni, sulemia pedig, aki hozzám hasonlóan csak tervezgetett ilyesmit, szívesen csatlakozna. Amikor másnap kijózanodva felkeltem, arra gondoltam, milyen kár, hogy az ilyen spontán szerveződésekből sosem lesz semmi, mire hamarosan kaptam egy levelet luciától, hogy mindketten megvették a jegyeket, és gondolkozzunk azon, milyen autót béreljünk, illetve akkor itt lenne egy google maps térkép, ahol már elkezdte bejelölgetni, mit érdemes megnézni ennyi idő alatt, és mi is javasoljunk ötleteket (és mint hamar kiderült, listáink viszonylag nagy átfedésben voltak).

Gyorsan lemondtam a még ki nem fizetett szállásomat, és innentől rohamosan felgyorsultak az események. Mivel mindhárman teljesen ugyanazon a hullámhosszon voltunk, minden simán ment, és nem is kívánhattam volna jobb útitársakat (tudom, hogy ez úgy hangzik, mint amikor egy hollywoodi film pr-interjúiban mindenki elmondja, hogy sohasem dolgozott még együtt ennyire remek csapattal, de ha egyszer tényleg zökkenőmentesen ment minden). Utólag visszanézve amúgy is nagy szerencsém volt, mert az izlandi túra pontosan arra az időszakra esett 2019 első felében, amikor hirtelen azt hittem, a világ nem csak rettenetesen nyomasztó hely lehet, ami természetesen csalóka illúzió volt, hamar el is múlt, de legalább addig jól éreztem magamat, és Izland ennek a rövid, pozitív periódusnak a csúcsa.**

 **(Te miért vagy jókedvű? – kérdezte lucia őszinte döbbenettel a hangjában, amikor az indulás napján hajnali öt körül befutottam a reptérre.)

 A gép nagyon korán indult, ezért érkezés után rengeteg időnk volt, amíg elfoglalhattuk a rejkyavíki szállást, még úgy is, hogy a Keflavík repülőtér nagyjából ötven kilométerre van a fővárostól, szóval nem kapkodtunk, megvártuk, amíg a vámmentes boltban lucia gondosan felkutatta a helyi köménymagos tömény szeszt (erről még lesz szó), aztán felvettük a lefoglalt kocsit és nekivágtunk az izlandi tájnak, ami eleinte a nyárra való tekintettel csodálatos lilában pompázott  egy invazív virágfajtának köszönhetően, majd egyszer csak minden mohazöld lett és fekete körülöttünk, a távolban ködfelhőket sodort a rettenetes erejű szél, valahol sirályok vijjogtak, és azonnal beleszerettem Izlandba. 

Itt még gyorsan megálltunk azon a ponton, ahol az európai és az amerikai kontinens egy természetes híddal összekapcsolódik a mélyben, majd elautóztunk a turistamágnes Kék Lagúnáig, ahova nem mentünk be, ellenben végigsétáltuk a peremét, és már az is annyira szürreális, gyönyörű és egyedi, hogy még az sem igazán veszi el az élmény újszerűségét, hogy milliónyi fotó készült róla. Az, ahogyan a fekete lávakövek között tejszerűen-halványkéken kavarog a forró víz és mindent finoman beleng a kénszag, amúgy sem kifejezetten képeslapkompatibilis, és igazából bármennyire is sok a turista, eléggé érthető, miért ennyire népszerű.

Ezután mentünk tovább, az út mellett fokozatosan sarjadtak ki a sziklákból a hatalmas távvezetékek meg a hőerőművek felől kígyózó, óriási, gőzölgő csövek, mint valami furcsa ipari flóra, és egyszer csak megérkeztünk Reykjavíkba, ami egy végtelenül kedves, kisvárosias főváros. Miután elfoglaltuk a szállásunkat és körülnéztünk és bevásároltunk, már esteledett, vagyis a napkorong nagyon magasan járt az égen, ezért elmentünk fürdőzni. Reykjavík tengerparti részén számos teljesen ingyenes fürdő található,  ami a mi esetünkben úgy festett, hogy volt egy föveny, a tengertől kicsit beljebb egy betonmedence a feltörő termálvíznek, illetve egy finoman szocreál betonépület, bent egy férfi/női zuhanyzóval, ahol műanyag kosarakba lehetett pakolni a holmikat, és ennyi. Így aztán életem első igazán izlandi élménye az, hogy miután mindenféle okokból az előző nagyjából negyven órából mindössze kettőt töltöttem alvással, félig kómásan ücsörgök a helyiek mellett a forró vízben és este tízkor még kérek sulemiától naptejet, hogy ne égjek le, lucia pedig a tökéletes szelfi nyomában végigjárja a tengerpart minden négyzetméterét, és ezzel nagyjából véget is ért az első nap, innen folytatjuk.

(ide meg majd jöhet valami hatásvadász cím)

Hogyan is kell ezt csinálni? Mi is ez a "blog", ez a formabontó, újszerű közlési forma, amit a beatzenétől megvadult fiatalok írnak kólamámorban fetrengve? Van bármi értelme másfél év klinikai halál után reanimálni egy már előtte is tetszhalott felületet? [Utólagos kiegészítés: mivel az első és az utolsó mondat begépelése közben eltelt majdnem másfél hónap, utólag is bebizonyosodott, hogy a hatásvadász költői kérdések néha valós kétségeket tükröznek.]

Végül csak egy világjárvány kellett ahhoz, hogy a bezártság kínjában újra nekiálljak az írásnak. A bloggal kezdtem, hiszen (gondoltam ravaszul) ahhoz nem kell kitalálni semmit, majd jönnek a mondatok egymás után, aztán elkap a gépszíj és egyszer végre be is fejezek valamit. Ebből az lett, hogy minden mást írtam, csak ezt a blogot nem, mert ehhez sajnos tényleg nem lehetett kitalálni semmit (jó, végül is lehetett volna, de akkor minek ez az egész), és 2019 egy olyan történet, ami nem ereszt, sebet hagy és nyomasztó, ezért egyáltalán nem szeretek rá visszagondolni, közben mégis túl sokat és túl sokszor jut eszembe.

Ez a történet, mint számtalan másik, arról szól, hogy valaki eltéved a rengetegben. Nem ezzel kezdődik, hiszen a főhős jóval korábban elveszett már abban az erdőben, egyre kevésbé tudta, merre tart, lassan elszakadt a társától, és még így sem vette észre, hogy meg kellene fordulnia. Nem, 2019 tavasza az a pillanat a sztoriban, amikor egyszer csak egyedül találja magát a vadonnak abban a részében, ahol nincsenek már ösvények, nem múlik az örök szürkület, minden fatörzs vénséges, göcsörtös, rosszindulatú árnyék, súlya van a nyirkos levegőnek, belélegezni is nehéz, és lassú szívdobbanások ütemére pislákolnak az égen a csillagok. A sötét tündérek birodalma ez, ami már nem is erdő, hanem egy túlságosan elhúzott, barokkos hasonlat, ami semmit nem ad vissza abból az élethelyzetből, amikor hónapokon keresztül  az ébredés utáni első, ösztönös gondolatod a megkönnyebbülés, hogy minden csak álom volt, majd ezt követi a gyomorszorító felismerés, hogy nem, az életed bizony felismerhetetlenül megváltozott és minden pillanatát gyűlölöd. És ez így megy minden nap.

És ha már ez erdő, mint motívum végigvonul ezen a poszton, akkor valahol az is idekívánkozik, hogy néha tényleg azt hittem, nincsen kivezető út onnan, ahol az önpusztítás, az inszomnia, a fizikai tünetekkel bíró szorongás és az egyéb póklények élnek, vagy hiába gondoltam azt alkalmanként, hogy végre kijutottam a fényre – mert történtek őszintén jó dolgok is, amelyekre viszont szívesen emlékszem vissza, csak nem sok –, viszonylag hamar kiderült, hogy onnan továbbra is csak a fák közé lehet visszamenni. Nagyon hosszú idő, rengeteg baráti (és némi professzionális) segítség, meg nagy adag szerencse kellett hozzá, hogy kínkeservesen kivergődjek a tüskés ágak közül, de végül sikerült – legnagyobb meglepetésemre. Közben sikerült olyan csodálatos helyekre utaznom, ahol még sohasem jártam, ami furcsán ellenpontozta az év rettenetes nyomorát,  de el kellett múlnia az ősznek, mire egyenesbe kerültek a dolgok. Év végére lett egy macskám (köszönhetően az egyik legönzetlenebb gesztusnak, amit valaha megélhettem), komoly munkával kizökkentem az önpusztító spirálból, és találkoztam egy lánnyal egy másik, kedves történetből („A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele”*).

Szóval blog, ismét, meglátjuk, mi lesz belőle 2020 tavaszán. Addig van még néhány részlet, amire korábban azt írtam volna, hogy „ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor”, hátha ez lesz most a más alkalom.

 * Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő