A férfi, aki történeteket ültetett

1.

Sohasem fejezte be a regényeit. Ami azt illeti, valójában sohasem jutott tovább az első bekezdéseknél, utána pedig tehetetlenül nézte a félig üres lapot. Enyhén gyerekes, kerek betűkkel írt, és ezért mindig úgy tűnt, mintha a kibomlani vágyó történetektől dagadoztak volna a sorok. Nem adta fel könnyen, minden reggel leült az asztalhoz és szorongatta a tollat, pedig tudta jól, hogy soha többé egyetlen szóval sem fogja bővíteni ezt a szöveget sem.
A papírgombóccá gyűrt kezdemények végül furcsa babonából a kertbe kerültek, a régi kút mögötti gödörbe, ahol kézzel vájt lyukat a talajba. Napokkal később úgyis mindig elkezdett egy újat.

2. A kertben szárba szökkenő regényt mindenki hatalmas fának nézte, pedig az ágak fejezetek voltak, a levelek pedig bekezdések, kalandos menekülések, titkok, románcok, kolostorok a föld mélyén, lovagok és detektívek és cserfes hősnők története fonódott össze és gyarapodott tovább – nyáron ráadásul még kellemes árnyékot is adott, ha kellett. Amikor feltámadt a szél, a fa zizegését szótlanul hallgatták a madarak, a kertben kóborló macskák és a szomszéd kutyák, akik az emberekkel ellentétben pontosan értették ezt a neszező nyelvet, és idővel visszajártak, mert tudni akarták, hogyan halad tovább a történet. Amikor megöregedtek, elmesélték az utódoknak is az addigi történet rövid kivonatát.

3. A férfi, aki a házban lakott, már régen nem élt, amikor a sisteregve lecsapó nyári villám pontot tett a regény végére. A szótlan, komoly rókák, akik az elvadult kert végében gubbasztottak egy szélvédett helyen, elismerően néztek egymásra. Mindent összevetve tetszett nekik a befejezés, illett egy olyan meséhez, amely több nemzedékkel ezelőtt szökkent szárba. Az utolsó fejezet pedig különösen megindítóra sikerült.