(spanyolblog, hegyfétissel)

Azok a hegyek, amelyeket Madrid bizonyos pontjairól már remekül látni, mindig is valótlannak tűntek ott a messzeségben, a nagy lapály szélén. Ez a múlt héten sem volt másként, amikor Herbie kollégával autóval közelítettünk feléjük: sokáig túl statikusak voltak, mint egy vetített háttér. Aztán valami történt és először textúrájuk lett, repedezett és barna, zöldes foltokkal, szóval egészen sárkányirhaszerű, majd váratlanul tömeget meg magasságot is szereztek, és ezzel megérkeztünk Manzanares el Real városkájába.

Annak is az impozáns várkastélyába. Hétköznap volt, ezért csak ketten nézelődtünk a várban, majd lassan feltűnt, hogy minden kihalt teremben áll egy egyenszoknyás és -blúzos, csinos, egyenhosszúhajú lány, akik nagyon némán figyelték bóklászásunkat. Gyorsan szórakoztató trash-pulp elméleteket kezdtünk gyártani róluk (nyilván), amire ráerősített, hogy mellvédre érve a vár jellegzetes tornyai láttán kibontakozott előttem a galaktikus összeesküvés is, ami a Dr. Who című brit sf-sorozat borsszóróra emlékeztető visító főgonoszait, a Dalekeket helyezné el a középkori Spanyolország történelmében. Ezen a ponton szeretném képekkel illusztrálni rettenetes elméletemet.

Dalekek:

From Spain 2009

A kastély egyik tornya:

From Spain 2009

A várkastélytól csak egy ugrás volt a főtér, a fehérre meszelt, vén mozival, a harangtorony tetején meg a komplett gólyakolóniával. Sőt a természetig sem kellett sokat menni, a La Pedriza tájvédelmi körzetbe. Borókafenyők, zubogó hegyi folyó, meredek sziklák, víz- és gyantaillat, megtévesztően westernfilm-táj, abból a fajtából, ahol a patakparton babot kotyvasztó aranyásókat indiánok támadják meg orvul és kezdetét a lövöldözés veszi a sziklák mögül. Idővel teljesen eltűnt alólunk az ösvény, és sziklákon másztunk tovább, csipkebokrok között, patakon gázoltunk át, síkos köveken és száraz ágakba kapaszkodva, azzal a szilajsággal, amit a természetbe hosszú idő után visszaeresztett fordítók esetében többször megfigyeltek már a szakemberek.

From Spain 2009

Másnap ismét nekivágtunk a hegyeknek autóval, sőt túl is mentünk rajtuk. Felkerestük Segoviát, ami hat és fél év alatt sem változott semmit, megvan a római vízvezetéke, a csipkézett katedrálisa és az Alcázar nevű kastélya (ahonnan egykor eltulajdonítottam egy egész tornyot, hogy beépítsem álnéven elkövetett kardozós fantasymbe, a többi Spanyolországból összehordott tereptípus és objektum mellé).

Szerdán kiderült, hogy tavasszal Madridban még vannak színek és kora délutánig a tavasz az úr. Amikor aztán három óra körül beütött a nyár, árnyékfoltól árnyékfoltig mozogtam, mint egy vámpír.

Csütörtökön ismét a hegyekhez mentünk (ez egy ilyen hét volt), a Valle de los Caidosba. A Elesettek Völgye lehengerlő, az angol sublime szó minden negatív vonzatát is magában foglalva, úgy, mint a gótikus irodalom kastélyai: lenyűgöző, hatalmas, félelmetes és valami alapvetően nincsen vele rendben. Az erdőben autózva messziről látszik a hegy csúcsára emelt 150 méteres kőkereszt, a parkolóban pedig már érezni az építmény tövében gubbasztó roppant szobrok súlyát. És akkor még nem is beszéltünk a hegybe vájt katedrálisról, a roppant angyalszobrokkal és a boltozatos termekkel.

From Spain 2009

Utolsó napra maradt a Tierno Galván-park Madridban. A helyi retrofuturisztikus góc, ahol a Planetárium épülete pont úgy néz ki, mint a nyolcvanas évek Nemere-regényeiben a Szolgálat központja vagy egy űrpilóta-kadémia. Mellette pedig a valaha nyilvánvalóan cutting edge szobor (terasz? kilátó?) a berozsdásodott kéménnyel, a meredek szögekben megtört, hatalmas betonfallal és a kötelező kerek lyukkal a falsíkközepén. Két szóval: indusztriális remekség.

És mielőtt elfelejteném, utólagosan (is) köszönet Herbie-nek és Larissának a vendéglátásért, a fényképekért (ld. fentebb), a fuvarokért, az átbeszélgetett órákért és az esti Guitar Hero World Tour + Rockband maratonokért. We still rock.

(147. „jajongás”, 2009; olaj, vászon. befejezetlen)

...itt pedig tekintsük meg ezt a félig befejezett postot, amely ugyan 2009 májusából származik, de noiz markánsan 2008-as stílusjegyeivel rendelkezett volna. Témája az egy időben szinte védjegyévé vált anyagi és munkajellegű pánik, a szokásos komplikált hasonlatra felfűzve. Figyeljük meg, milyen tiszteletlenül nyúl a viktoriánus horrorirodalom klasszikusához, amikor azt írja, mint szegény doktor Jekyllnek Mr. Hyde, olyan számára az egzisztenciálisan rettegő kreatív énje, ami kintlevőségei összeszámolásakor előtör belőle, hogy ingerültté és gorombává tegye. A post itt megszakad – befejezetlensége valószínűleg az úgynevezett „vidám” korszak hatása, amikor egyszerűen nem akart nyavalyogni, sőt más, radikális elméletek szerint már ő maga is unta az egész jajongást, mert attól nem oldódott meg semmi.

Most pedig fáradjunk tovább a tévésorozatokról szóló, befejezetlen kisplasztikákhoz...

(due to maintenance issues you have been temporarily assigned the citizenship of the dreamlands again sorry for the inconvenience)

Furcsa érzés arra ébredni az éjszaka egyik képlékeny pontján (amikor éjfél már biztosan elmúlt, de a hajnal még nagyon messze van), hogy a szomszédos lakások valamelyikében ordítós veszekedés zajlik éppen. Szürreális is egyben, mert nem tudni, lentről jön vagy fentről, esetleg balról vagy jobbról, és amúgy is csak egy személyt hallani, mintha ez a zokogó, elcsukló női hang magával üvöltözne a néma házban. A falak tompítanak valamennyit, ezért a mondatok éppen nem érthetőek, de már ott lebegnek az érthetőség küszöbén (a hangsúlyozás alapján a következő szavak valószínűleg elhangzottak: nem bírom tovább hazaköltözöm az anyámhoz.) Biztosan nem álom volt, de attól még úgy tűnt, mintha rossz világban felriadva hallgattam volna bele egy álomlakás lakóinak álomnyelvébe. Aztán váratlanul csend lett vagy hirtelen elaludtam.

Egyre gyanúsabb, hogy a világok vékony membránja melletti, vitatott határzónában élek (mert volt ez meg az).

(fel tudná nekem szeletelni az elmúlt másfél hetet négy bekezdésre?)

Még múlt hét hétfő: rosseb barátommal meglátogatjuk a birminghami várostörténeti múzeumot, ami az emeleten képtárrá változik (odakint esik az eső, de ennek természetesen semmi köze a kultúra iránti éhségünkhöz). A látogatás egyben kísérletként is funkcionál, eredménye: meglett korunk ellenére a negyedik terem után bármikor hozzuk egy osztálykiránduló fiúcsapat ún. szellemességi szintjét, de közben remekül szórakozunk.

Már majdnem májusi hétköznap este: spontán italozunk a Gödör mellett a füvön Búvárzenekar vezényletével (aki megint váratlanul hív fel azzal, hogy figyelj, öreg, itt ülök egy üveg whiskyvel, nem jössz?) Egészen meglepő módon aznap éjjel Budapest egészen élhető városnak tűnik (ehhez ugyan nem árt a tömény alkohol sem), pedig tömve a tér másokkal, akik hozzánk hasonlóan többnyire isznak, viszont velünk ellentétben egyre többen lesznek.

Hétvégén négy óra alvás (és az azt megelőző nem kevés gin-tonik) után Egerbe megyünk, majd azon is túl, a völgyekbe, ahol a szerpentin végén egyszer csak kinő egy falu. Napközben velkámdrinkeket szorongatok és beszélgetek, este a Nagy Levinnek segítek megsütni a hekatombányi húst (egyik kezemben villa, a másikban sör, amiből néha a számba, néha a húsokra öntök). Egy ponton már mindenki kétszer evett, de még mindig rengeteg alapanyag van, másnapra mégis alig néhány csirkecomb marad. Rejtély.

Kedden bloggerek közé megyek, ami „betegség(ek) miatt” majdnem halasztódik, aztán mégsem, de azért megszületik a bloggerinfluenza szó és megalkotjuk a bloggermulatós műfaját is. isolde sálba burkolózva, rejtélyes mosollyal nézi a társaságot, és ha megszólal, azt is furcsa, halk hangon teszi (először azt állítja, beteg, de végül csak kiderül, hogy ez az isolde-változat még hangkalibrációra vár).

Ui: Ezen kívül sok más kellemes dolog is történt, de vigyáznom kell setét imidzsem romjaira (nem, semmilyen napfényben/fűben heverészésről nem tudok). Igaz, amióta a napokban személyes hősöm, Trent "NIN" Reznor, az önpusztítás és -marcangolás apostola (pain pigs could have been get down hurt lie on your knees) eljegyezte álmai nőjét és vidámakat twitterezik, csökkent a bűntudatom.