(másnap minden ruhádnak esőillata van)

Én majd itt kiszállok, mondtam hajnali fél kettő körül a sofőrnek a vidéki kertváros szélén, mert szerettem volna gyalogolni egy kicsit hazafelé. Akkor már órák óta hangtalanul villámlott, úgy látszott, csak messziről acsarkodik a vihar.
Természetesen két perccel azután, ahogy az autó eltűnt, szinte átmenet nélkül leszakadt a fergeteg. A lejtőn patakokban ömlött a víz, szél tépte a fákat és másodpercenként fehéren felizzott az egész ég. Pillanatok alatt noir képregényfigura lett belőlem egy egész oldalas panelen, ázottan, feketében, még átvizesedett cigaretta is volt a számban, magányos alak az üres utcán, ahol a lámpák fénykörében ferdén zuhogtak az esőcseppek, és azt hiszem, vigyorogtam hozzá.

Nyilvánvalóan ebben a helyzetben egyetlen megfelelő láncolata van az eseményeknek: befordulni a következő sarkon, belökni egy elhagyatott villa rácsos kapuját, és az üres, penészes nappaliban, szigorúan az öngyújtó kattanása után azt mondani a karosszékben ülő alaknak, hogy Hát találkozunk végre, professzor.

De ehelyett hazamentem, forró vízzel lezuhanyoztam és vitaminokat ettem, mert nem akartam náthásan ébredni.