(Intermission)

Most van némi időm, mert első nap van itt a Cégnél, még minden kiforrja magát, meg egyébként is, egyelőre semmi sem működik hatékonyan, év eleje van, ráadásul Spanyolországban és rajtam kívül láthatóan senkinek semmi dolga (ez szerintük még vagy egy hónapig így is lesz). Amúgy fél tízre értem be, ahogyan kellett, és ha óvatosan akarok becsülni, azt mondom, a titkárnővel együtt már voltunk hárman az irodában. Azóta felbukkantak a hiányzó emberek, de most éppen várok, hogy valamit végre befejezzenek, és van net meg sok üres percem.


(Tegnap: Utazás)

A búcsúzkodás sohasem könnyű.
Aztán felszálltam a gépre, a tiltás ellenére mobilozó és a figyelmeztetésen felháborodó magyarokkal együtt, utat törtem a zsúfolt ülések között, és akkor...
-- Szia – mondta A., akiről tudtam, hogy mostanában utazik messzire, sőt ha minden jól megy, talán visszafelé megáll Madridban és találkozunk, beszéltünk erről korábban, erre egyetlen székkel ült előttem és vigyorgott.
Közhelyeket parancsol valaki?
Így aztán egészen hamar letudtuk az utazás első részét, leszálltunk és elköszöntünk, rám meg várt egy autó, végigzúgtunk a külvároson, ami csupa rozsdabarna és sárga folt volt a kék ég alatt, ahogyan emlékeztem rá.

(Tegnap: Nosztalgia)

Könnybe lábadt szemmel jártam Madrid utcáit. De komolyan.
Magyarországon hagytam ugyanis a napszemüvegemet.
Mert annyi eszem volt, hogy téves következtetésekre alapoztam, vagyis – 1) attól, hogy otthon komor és felhős az ég, még ebben a tavasznak álcázott télben is 2) attól, hogy nem járok az utcán egyáltalán, Madridban még lehet vidámabb a klíme, és valóban felhőtlen, kristálytiszta kékség, amitől állandóan úgy éreztem, megint 2002 októbere van, mert minden annyira hasonlít, hideg van, de ragyog a nap, és tegnap egyébként is orvul tavasz volt. (Bezzeg ma reggel! Régen fáztam ennyire napsütésben.)
Szóval hunyorogva, könnyezve sétáltam végig a belvároson. A lábam magától talált rá a régi útvonalakra, és mentem, ahogyan messzi városokban szoktam, mint akit felhúztak és útjára indítottak. A La Latinában ezen a vasárnapon is minden apró bár zsúfolásig megtelt, a tereken cigarettázó emberek napoztak néhány kutyával meg turistával együtt, a Puerta del Sol sarkában még mindig megvan a város jelképe, az ágaskodó medve szobra, és mire feleszméltem, már át is mentem az egész belvároson, a Retiro parknál jártam, ahol pláne nem változott semmi, ugyanúgy két lépésenként utánam pisszegtek a hasist áruló marokkóiak, a mesterséges tó partján álló nagy, félköríves emlékmű lépcsőin most is kongáztak a mélyen tisztelt egybegyűltek, famíliák járták az ösvényeket.
Aztán este lett, és a vasárnapi, kihalt utcák váratlan megteltek a rejtélyes zugokból felbugyogó embertömegekkel, kígyózó sorok álltak a Gran Vía hangversenytermekből (?) átalakított roppant mozijai előtt, fényreklámok, őrült dudálás, tülekedés.
Az első este azt is jelenti, hogy az ablakomból kivilágított minifelhőkarcolókat látni és csak a tévé képenyője beszél hozzám.

(Ma: Új)

Itt vagyok. Szokatlan, de az első benyomások pozitívak. Új emberek. Első közös ebéd néhányukkal, odakint hideg van és napfény. Majd jelentkezem még.