(A fekete malom)

Ismeri még valaki ezt a könyvet? Komolyan érdekelne.

Otfried Preussler: Krabat a Fekete Malomban (Móra, 1985)

Szászország, valamikor a tizennyolcadik században. Sötét malom áll az erdő mélyén, a Fekete-víz partján. Itt él tizenkét, varjúvá változó molnárlegény és a rettenetes Mester. Feketemágia, barátság, garabonciások, szerelem és küzdelem.

Lehet mesének hívni, vagy komor tónusú ifjúsági regénynek*, még a Harry Potter előtti korból, nálam mindenesetre a következő besorolást kapta: „könyv, amit kamaszkorodban olvastál, de vissza kellett adni, és magad sem hitted, milyen nagy hatást tett rád, amíg pár évvel ezelőtt egy blogban valaki meg nem említette, és meglepődtél, milyen élesen emlékeztél a hangulatára, és most, miután újabb évek teltek el és megrendelted, kiderült, hogy még mindig hat”.


* mindkét típust kedvelem, ha jól meg vannak írva; ez legtöbbször azt jelenti, hogy felnőttként is élvezhető, esetleg más értelmezésben is


(Ui: A magyar neten keresgélve a Google érdekes eredményeket dob ki, valaki bábfilmet kíván belőle készíteni, illetve szerepel a magyar wiccák ajánlott olvasmányai között.)

(Idén inkább nem)

Meglepve fedeztem fel a múlt héten, hogy a 178-as Galaktikában (2005. január) megjelent scifimet (A rendszerek ellensége) jelölték az idei Zsoldos Péter Díjra. Sajnálatos módon a procedúrából kimaradt a "jelölt értesítése a lista közzététele előtt" fázis, mert így kénytelen voltam most megkérni őket, hogy a novellát töröljék a résztvevők közül, nem kívánok részt venni a megmérettetetésben, köszönettel, satöbbi. Azóta sem válaszoltak, a lista változatlan, mindegy.

(Elő a kapával)

Na jó.

Hát miért szünetel már ez a blog, kérdezte a most már kettővel ezelőtti pénteken az én rosseb barátom legalább negyvennégyszer, na jó, csak háromszor, de szívemnek kedves volt ez így is. A Szóda nevű, bankból átalakított, nyitott, ivászatra alkalmas hely udvarában ültünk többedmagunkkal, kevéssé szimpatikus underground médiamunkások szoros gyűrűjében, és biztosan bloggerek is voltak ott, ha legalábbis ez ugyanolyan Szóda, mint tavaly, pedig esküszöm, nem bloggeri minőségünkben jártunk ott, nem vagyok én trú. Mivel tegnap is megfordultam ott, remek társasággal, lassan hiába küzdök, le sem mosom magamról, hogy. Egyébként is, az este legkellemesebb meglepetése Bright váratlan felbukkanása volt, mondom, bloggerek mindenhol, le sem mosom.

A lényeg, hogy én nem működök vérbeli bloggerként. Az említett vérbeli bloggerek nagy része szerintem akkor működik igazán, ha nincsen jó passzban. Én meg fordítva: ha nem vagyok jó passzban, nincsen blog. Volt is most szünet, nem is kevés.

Nem véletlen, hogy ez a blog (és előző, már törölt verziója) utazónaplónak indult, de most, hogy felsejlik a látóhatáron egy újabb út, még ha rövidke is, bizonyára megmoccantak bennem a bloggolómirigyek, termelni kezdték, amit szoktak, kis, alattomos izéket, hogy serkentsék az agyam bloggolásárt felelős központját, ilyenek.

Pedig próbálkoztam korábban is. Hetekkel ezelőtt megírtam és nem tettem fel egy blogbejegyzést, ami így kezdődött, hogy „Hetekkel ezelőtt megírtam egy blogbejegyzést, és nem tettem fel.”

Akartam én sok mindent az utóbbi hónapokban. Most nem arról beszélek, hogy mennyi mindent szerettem volna megcsinálni, befejezni, letudni, sikertelenül (hja, ugorjunk), hanem a bloggal szerettem volna tenni valamit, leheletnyit újítani a dizájnon, írni a jó dolgokról, amik történtek, elmesélni, hogy például a tavasz igazi eljövetele milyen zöldellő erdőben talált (könyvkiadós veteránokkal pikniken), meg milyen jó volt igazi városszéli garázsból kreált próbateremben nézni stonemagnet és echnat zenekarát, ahogyan tolták a stoner rockot jól, meg hogy jártam Aba-napokon sörsátorban, gótszerű klubban kedvencekre bólogatni, könyvhéten és könyvfesztiválon csömört kapni a nyomtatott betűtől, jó lett volna reklámozni filmeket, mesélni könyvekről, új barátokkal dúsítani a linkek listáját, és még biztosan akartam egy csomó mást is, csak nem emlékszem már, mit.

De hátha, lassan, apránként.
A blogban olyan nagyon továbbra sem hiszek, és mégis, úgy érzem magamat, mintha több hónapos szünet után lekifurdalástól gyötörve kimentem volna a hétvégi telekre, ahol mindent felvert a gaz és olyan elhagyatott az egész.
És most sóhajtva belöktem a hullámlemezekből összrakott bódé nyikorgó ajtaját és nehézkesen előástam a rozsdás kapát.

(Adásszünetünket megszakítjuk)

Van egy könyv a polcomom, ami annyira magába szívta Madrid esszenciáját, hogy talán soha többé nem szellőzik ki belőle (legalábbis én nagyon remélem). Amikor megérkeztem, figyelemfelkeltő kupacokban tornyosult az üzletekben, és a borító meg a fülszöveg együttes kisugárzása beférkőzött a koponyám alá. Szemezgettem vele egy darabig, végül az angol változatot gyűjtöttem be, és nem volt megállás, azonnal el is nyelt a történet. Végigkísérte a kinti munka második felét: olvastam a metrón, reggel és este (oda és vissza, ahogy Bilbó mondaná), a szálloda melletti cafeteríában, franchise kávézók kényelmes foteljeiben, hogy a végső, szívdobogtatós fejezetre pont az utolsó munkanapon kerüljön sor egy hatalmas parkban, óriás geometriai formák között, egy napsütötte padon, miközben arra vártam, hogy kiderüljön, tényleg elrepülhetek-e másnap hazafelé. És a telefon tényleg a dramaturgiailag legmegfelelőbb pillanatban csörrent meg, ott, ahol a történetben is megtehette volna, ha ilyesmi szerepel benne egyáltalán.

A könyvet egy Carlos Ruiz Zafón nevű úriember írta, a címe La Sombra del Viento, avagy a A szél árnyéka.
Barcelona öreg szívében áll az Elfeledett Könyvek Temetője...

A munka ünnepén frissülő endlessre írtam is róla, és közben majdnem elolvastam újra.

(Önreklám! Mások reklámozása! Gombszemű anyukák az Ajtó Túloldalán; egy Város és a Csillagai; Moszkva gonosz erői; visszatekintünk a Korbács című klasszikusra; és sok más -- mindez az újonnan frissült endlessen!)

***

Amúgy munka van meg kapkodás lesz, de remélem, ma vagy holnap végre sor kerülhet némi aktualizálásra: új linkek oldalra, új szövegek a postokba, új hangulat, citromillattal is.

Stay tuned.

(Rejtély!)

Az vajon miért lehet, hogy a Mozilla, miután bepötyögtem a blogom címét (vagy egy linkről ugrok ide), azonnal a blogger bejelentkező lapjára dob? Más blogspotos címek esetében ez nem következik be. Explorer alatt rendben betöltődik az oldal . Érthetetlen. És csak velem történhet meg ilyesmi.

Akik persze Mozillával neteznek, ezt most nem olvashatják el. Ezért különösen idegesítő.

Vagy: másoknál Mozilla alatt sincsen ilyen probléma, és akkor pláne nem értem.

Valakinek esetleg van ötlete? Hálás lennék, megköszönném, elfúló szavakat rebegnék, ilyenek.

Hmmfff.

(Gyűjtés az embervilágból)

Zsúfolt villamos. Mellettem álló fiatal nő az ülésen terpeszkedő, elhanyagolt külsejű férfinak:
NŐ: Elnézést, megkérhetném, hogy átadja a helyét?
FÉRFI: Merthogy?

Nyugati tér, ál-indiánok zenélnek nagy csapatban. Pánsíp, óriási műanyag tolldísz, egyéb kellékek.
KISFIÚ: Apa, apa, azok mik ott, apa?
APA: Indiánok, fiam. Aztán jönnek a kovbojok, és lelövik őket.

(Update)

Volt itt egy post, még Madridból keltezve, 2005. február 3-án, és Amerikáról esett szó benne, barátokról, akik odakint vannak, meglepetésekről, és olyan titokzatosra sikeredett, hogy érteni nem, legfeljebb félreérteni lehetett. Most azonban kézhez kaptam a régóta várt csomagot, tehát hatalmas köszönet T.Lacinak, aki volt olyan kedves, hogy amikor alkalma adódott Neil Gaiman urbanfantasyírómesterrel találkozni, nekem dedikáltatta az Amerikai istenek magyar változatát (vagyis az American Gods magyar változatát), hadd legyen a fordítónak is ilyen. Kedvenc munkám volt, és most az amúgy is kellemes magyar kiadás most sokkal pofásabb lett a szerző enkezével belerajzolt Szerda úrtól. Respect, ahogy mondani szokás. (Mutogatva el.)

(Saturday, Night, Fever)

„NE VIZELJ IDE MERT LELÖLEK!!!” - felirat egy lakótelepi ajtó mellett. (Hétvégén gyűjtött lelet egy különben teljesen rendezett lépcsőházból.)

Mert volt hétvége, mozgalmas, mármint az általános hétvégékhez képes, ami azért rögtön megfelelő kontextusba is helyezi a megállapítást. A napfényt közben felfalta a szürke ég, de az eső illata már nem ősz, hanem friss tavasz, és ez nem elhanyagolható különbség. Pénteken Bright vendége voltam, baráti társaságban távoli romtemplomokat néztünk, míg egészen váratlanul hajnali kettő nem lett.
Szombaton az endless.hu válogatott különítménye dél körül behatolt, felderített és vásárolt az első magyar képregényfesztiválon. Valami mintha mocorogna a hazai képregénykultúra megkérgesedett felszíne alatt, és sokan voltak, Réz Andrással súlyosbítva. Kiderült, hogy nem csak egy szakbolt van a fővárosban, hanem akár három is, életemben először láttam magyar polcon eredeti Swamp Thinget, Planetaryt - önismétlés: az egyik legjobb, amit valaha, satöbbi - meg egyéb jóságokat. És megjelent Fekete-fehér képregényantológia első száma, benne először magyarul az übernoir Sin City (nem rajzol úgy szakadó esőt senki, mint Frank Miller), aztán John Constantine - Hellblazer, a láncdohányos brit mágus hányattatásainak egyik epizódja, illetve egy blogtárs versenymunkája (várjuk a folytatást!). A Francia Intézet standjánál ismét megbántam, hogy nem tanultam fransziául, vagy azt, hogy nem vettem francia képregényeket spanyolul, amikor még megtehettem.

Sokkal később, még aznap éjjel aztán korhadt házak között sétáltam az esőben, majd Búvárzenekar új főhadiszállásán jóféle szilvapálinkával és jófej macskával barátkoztam. Vasárnapra nem is maradt más, mint az idei Titanic fesztivál számomra egyetlen filmje, a Steamboy/Gőzfiú, viktoriánus Londonnal, kovácsoltvas, sziszegő gótikus gőzpalotával és az eddig látott leghosszabb Végső Csatával.

(Hangok a múltból)

Tegnap felkutattam itthon egy albumot, még az mp3 és a cédéírók eljövetelének idejéből, ami akkor persze még nem érinthetett meg, mert korosodó gépemen rögtön szaggatott a winamp, ha mondjuk felpörgött a szótárcédé, ami munkám jellegéből adódóan viszonylag gyakran megesett, tehát a kazetták dobozában láttam munkához, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy közben váratlanul a kezembe került a Lelet. A Lelet egy legalább három éves válogatáskazetta.
(Válogatáskazetta! Ízlelgessük ezt a szót. Kravátli. Guttaperka. Kazetta.)
Meghallgattam. Most már tudom, hogy a semmiből manifesztálódó válogatáskazetta talán akkora időzárvány, mint egy napló, egy levél vagy egy fénykép.
Szerencsére nem kell letagadnom semmit.

(Friss)

Fonnyadt, megunt, téli zenéimet amúgy lecseréltem a playlistben, tavasz van a képernyőmön, csupa új album, pörgős zenék, hátha átragad rám is valami, néha úgy érzem, majdnem. Lassan ideje lenne kimozdulni itthonról, merészen élni, fedetlen szórakozóhelyekre menni és mondjuk inni tömény alkoholt.

Vagy széles karimájú kalapban menteni meg a világot.

(Lament)

Egy sikerélményektől tökéletesen mentes -- avagy a "sikerélmény" mint fogalom ellenpontját megtestesítő -- hét krónikája, H.P. Lovecraftra hajazó stílusban.

Kedves naplóm. Az ég szürke, ónosan hullik az eső. Nem tehettem mást: hiszen semmi sem változott. Ígéretesen induló, szépen fejlődő, majd több mint négy hónapja kínlódó projektemet végül felvonszoltam ódon udvarházam padlására, hogy ne is lássam egy darabig, de így sem hagy nyugodni: csendes éjszakákon jól hallani, ahogy tébolyultan kaparja a bedeszkázott ajtót odafent. A másik áldozata, egy antológiába ígért novella kifejletlenül, természetellenesen hófehér állapotban kerül vissza a pincelaboratórium kádjába. Megsavanyodik a tej, a kecskefejők nem csattognak már, a furcsán kidülledő szemű postás váratlanul két visszautasító levelet is hozott a héten. Jelek mind. Az ötletek gonosz darazsakként nyüzsögnek a fejemben, de már nem merek tollat fogni, hogy megszabaduljak tőlük. Mire a papírra érnek, megváltoznak, megmagyarázhatatlan módon, már nem is hasonlítanak dédelgetett terveimre. Hagyom őket zúgni.

Azt teszem, amit már régen meg kellett volna tennem: back to business. Mennyire nem jó ez így.
Viszont.
A szombat és a vasárnap remekül sikerült. Ezért vannak az embernek barátai.

(Bennszakad, megszegik)

A vasárnap tapasztalata amúgy, hogy multiplex moziba ezentúl is csak nagyon paráztatós horrorfilmre szabad elmenni, és akkor talán azok a zavaró elemek is megszűnnek az első negyedóra után, amelyeknek köszönhetően valaha leszoktam a dolbiszörráund palotákról. Idővel kihunytak a világító mobilok, a kigyúrt kopaszok felől sem hallatszott a horkantgató röhögés, sőt a mellettünk ülő humorherold — aki a film első percétől kezdve folyamatosan kommentált a nőjének, de cseppet sem viccesen — is nyitottabbá vált a fojtott hangú, ingerülten suttogó meggyőzésre.


Carnivale, Lost, Monk és a Firefly. Mostanában amúgy sorozatokban utazom.
Remek sorozataim vannak, csak tessék, csak tessék, nem szappanoperák, no sireee. És állandóan azon kapom magamat, hogy próbálom megkeresni, kiszúrni azokat kis fogaskerekeket, amelyek valahol a figurák, a díszletek mögött őrölnek, és profin, simulékonyan működtetik a történetet; mert ez az igazi kihívás.

(They Are After Me)

Vasárnap volt, késő este, kora éjszaka, lélek sem járt a jéghideg utcán, a kulccsal zörögtem a bejárat előtt, amikor oldalra néztem, csak úgy ösztönösen — valami zavart már egy ideje, de nem tudtam, micsoda —, és a papírgyűjtő mellett fehér nejlonszatyor hevert, ami távozásomkor még nem lehetett ott, és formátlanul, kellemetlenül dudorodott az oldala...
...a fekete, kopott, koszos, öreg női cipőktől.

Elmenekültem.

Másnap reggelre eltűntek. De most már tudom, hogy itt vannak.

Az első figyelmeztés.

(x)

Féltő gonddal előnevelt, kesztyűs kézzel válogatott, titkos módozatokkal egymás mellé illesztett dalok, vegytisztán, kategóriák nélkül, hetente frissítve:

RossebRádió

Nekem bevált.

(Egerekről, emberekről)

Megjelent magyarul a Maus című képregény. Több okból is lehetne posztolni róla: hurráoptimistán örvendezni, hogy talán beindul a magyar nyelvű képregénykiadás – mert ha igazak a hírek, most több helyen is pezseg, fortyog valami – , lehetne reménykedni, hátha a Pókember és Garfield mellett az úgynevezett graphic novel is felbukkan a piacon, be lehetne dobni a Maus Pulitzer-díját, szóval lenne apropója bőségesen, mégis egészen más juttatta eszembe.

Art Spiegelman (pontosabban: art spiegelman) műve a holokauszt meg a koncentrációs táborok borzalmait mutatja be antropomorf állatszereplőkkel, elsősorban egerekkel és macskákkal, igaz történet alapján.

Tegnap este a metrón utaztam, amikor leült mellém egy férfi a nőjével. Ritkán látok ilyen „puszták magányos vándora” figurákat, de a pasas pontosan úgy festett, mintha egy road movie-ból lépett volna elő, nemezkalap szalaggal, súlyos, megkopott hosszú kabát, bozontos szakáll, zsíros haj, megpakolt hátizsák. Féloldalasan ült, kilátott az ablakon, néha váltott egy-egy szót a nőjével, és sokáig bámult el a fejem felett, a hátam mögé, talán a peronokat nézte, gondoltam én, és olvastam tovább.
– A kurva anyjukat – mondta egyszer csak mély átéléssel.
Éppen kigördültünk az egyik állomásról. Futó kíváncsiság pislákolt fel bennem, vajon mi történhetett odakint, ami ilyen magvas kijelentésre késztette, aztán olvastam tovább.
– Azt még hagyján, hogy egerekkel rajzolják meg a holokausztot – mondta a pasas. – De kirakni a metróra, hogy mindenki lássa?
Akkor jöttem rá, hogy egy felnagyított képregényoldal alatt ülök, egyenesen a Mausból kiemelve, amit a kiadó a Holokauszt Emlékközponttal összefogva számos szerelvényben kifüggesztett.


Nem sokkal később leszálltam, és azon tűnődtem, milyen érdekes fintora a sorsnak, hogy a könyv, amit olvastam, a Sandman Companion, háttérmunka a Sandman névre hallgató kép/regényhez, amiben annyi fantázia, filozófia, történelem, mitológia és tehetség van, az egyéb adalékokról nem is beszélve, hogy mindenkinek látnia kellene, aki alapvetésként ordas előítéletekkel viszonyul minden szövegbuborékokat tartalmazó, rajzolt műhöz. Ráadásul éppen a bevezető fejezetnél jártam, ahol a sorozat szerzője, Neil Gaiman arról anekdotázik, milyen érzés volt találkozni azzal az irodalmárral, akinek tetszett a Sandman, ezért inkább nem tekintette képregénynek, hogy beférjen az ő kis skatulyájába: hiszen a képregény infantilis műfaja nem adhat teret minőségi alkotásoknak.

Vajon erre a gondolt a városi cowboy? Ami képregény, az gyerekeknek való, különösen akkor, ha állatfigurák szerepelnek benne – azaz komoly témát alacsonyít selejtté?


Gaiman anekdotája óta több mint tíz év telt el tőlünk nyugatabbra, és amennyire ezt innen meg lehet ítélni, mintha valamennyit változott volna a helyzet arrafelé. Mi pedig kezdésként megpróbálhatnánk eljutni oda, ahol ők tíz évvel ezelőtt jártak.

(Értetlenkedés)

Elgondolkodtató idézet Isolde blogjából, tegnapról (március 2):

"Ami azt illeti, 14-19 éves korom táján a komoly szépirodalmat preferáltam, ezzel szemben az utóbbi 1-2 évben igencsak elborít a scifi/fantasy-vonal. Nem fordítva szokás ezt? Nem ezt hívják regressziónak? Negyvenévesen már csak színezőket fogok 'olvasni'?
Biztos azért van, mert időközben megkomolyodtam, és ezt olvasmányaimmal próbálom ellensúlyozni."

Röviden összefoglalva: sci-fit és fantasyt olvasni a leépülés biztos jele.

Gyorsan tovább is gondoltam, mi vár rám a színezők után: szerencsére léteznek kihajtogatós könyvek (tudjuk, a szétnyitott lapok közül kiemelkedő házikókkal és mozgatható papírfigurákkal), és később sem kell aggódnom, jönnek a kádba ejthető, felfújható művek, és csak utána következik az elkerülhetetlen ágybavizelés.

Vajon lassítja a folyamatot, ha mindenevőnek számítok olvasmányaim kiválasztásánál, és nem teszek különbséget „szépirodalom” és „ponyva” között? Ha nem rettegek attól, mit gondolnak a metrón, ha a kezemben tartott regény borítója űrhajót ábrázol, és egészen szubjektíven csak „nekem tetsző” és „nekem nem tetsző” regényekre osztom fel a könyvpiacot?

Az idézett kijelentés valószínűleg nem sértésnek lett szánva, habár attól még nem túl kellemes megtudni, hogy egész életemben a szellemi leépülés felé sodródtam; de igazából csak azt nem értem, ha valaki dicséretes módon szakít az előítéleteivel, az Igazi és Komoly Irodalom mellett felfedezi a szórakoztató irodalmat, ráadásul még élvezi is, akkor miért éppen a súlyos kategorizálástól és az ezzel párosuló lenézéstől nem tud szabadulni?

(Du Hasst)

Az én készülékemben van a hiba, ez biztos, de nem értem, mitől csúsztak el odakint alig öt hét alatt a beállítások. Túlságosan rövid idő ez az ilyesmihez. Valami mégis elromlott, mert most, ebben a pillanatban nem jó itt lenni ebben az országban, néha máris fellobog bennem a mehetnék, bár tudom, hogy elmúlik hamar és egyébként is, máshol sem lenne sokkal jobb. Madridról mintha csak meséltek volna, különösen valóságos álom volt, csak a szépre emlékezünk.
Loccsanva visszaültem ebbe a tízmillió lakossal bíró, ronda, hideg és keserű pocsolyába, és már átázott a nadrágom, lucskosan lóg a zoknim, de megállíthatatlanul terjed felfelé rosszkedv ázott foltja, és az idegesség tapad rám, mint a nyálka.
Kedvetlen, arrogáns és kisstílű emberek lökdösik egymást körülöttem, a szupermarketek pultjai előtt, a buszon és az újságcikkekben, a tévében meg a netes fórumokon, és most még kevésbé tudom kezelni mondjuk a politikusokat, az adórendszert, az agresszív embereket meg azokat fórumozókat, akik nemes egyszerűséggel fekélyhez hasonlítják a kedvenc olvasmányomat-munkámat, amihez egyébként teljesen joguk van, csak én nem egészen értem őket.

Aztán mérgesen rátaposok a mérleg nyelvére, lendüljön csak vissza, most pontosan azt teszem, amit az előbb felróttam másoknak. Hiszen itt van mellettem D., itt vannak a barátaim, az utóbbi két hétben kaptam pár nagyon pozitív visszajelzést különböző dolgaimról, már legalább kétszer kisütött a Nap, a hétvégén pedig történtek mindenféle kellemességek, arról nem is beszélve, hogy beálltam a sorba és engem is megfertőzött a Firefly című zseniális tévésorozat, majd egyszer talán még regélek róla, kapjon el mást is.

Tehát: szombaton például pukkadásig ettem magamat szusival, ittam szilvabort, és D., req meg én a végén már csak ültünk az all you can eat étteremben, közvetlenül a szalag mellett, a szalagon továbbra is kitartóan mentek körbe-körbe a kis tányérok, rajtuk ismerős és teljesen ismeretlen japán ételekkel, és már a látványuktól úgy éreztük, soha többé nem fogunk tudni enni, legfeljebb a következő életünkben. req amúgy egy szakadár kultúrantropológus merészségével kóstolta végig a legfurcsábbakat meg a legzöldebbeket, és amikor láttuk, hogy ez jó, követtük a példáját.
Jártam Búvárzenekarnál egy találkozón, ami bizonyos értelemben megidézte a régi szép időket, hogy ilyen rejtélyesen fogalmazzak, meg kóstoltam ukrán vodkát és találkoztam a Világ Egyik Legkedvesebb Macskájával (azt hiszem, Búvárzenekarnak esélye sem lehetett vele szemben, amikor a jószág átvette a lakás felett az uralmat), később vendégségbe mentünk, ahol szintén ittam ukrán vodkát, ez már csak egy ilyen nap volt.
Vasárnap este pedig hét vagy nyolc év után újra láttam a Rammstein német táncmetálzenekart, akik óramű pontossággal, a spontaneitás szikráját nélkülözve, lélegzetállító látvánnyal és plafont nyaldosó lángnyelvekkel aláztak egy leégett sportcsarnok helyén épített új sportcsarnokban, ahol találkoztam régen nem látott ismerősökkel, és rájöttem, hogy a kamaszkori temperamentum valaha kompenzálta a testmagasságomból adódó hátrányokat.
(Egyébként nem játszották az "Amour" című opuszt, ami mindig késztetést ébreszt bennem, hogy ökölbe szorított kézzel, széles terpeszben hadonászva, csupasz és férfias felsőtesttel, patakzó, szintén férfias könnyekkel az arcomon ordítsam, hogy "Amour, Amour am Ende / gefangen zwischen deinen Zähnen", habár hozzátartozik, hogy ezt a késztetést azért nem nehéz legyűrni.)

(nembíromkinembíromki)

Ha már a múltkor azon sírtam, hogy az origo ismertetője a Trógerek klubjáról mellőzi a fordító nevét, lökjük vissza a mérleg nyelvét, mert lehoztak egy ajánlót a Perdido pályaudvar, végállomásról, és itt tudtukon kívül szépen pótolták a hiányt. Ráadásul megerősítettek abban a hitemben, hogy érdemes volt időt és energiát áldozni arra, hogy például... hogy... Cseprőgomoly.

És már be is fejeztem.

(Visszazökkenés)

Mint egy kényelmes, puha házikabátot, magamra vettem megint az itthoni életet. Az elmúlt hetekben D. hiánya tátongó hasadék volt minden percen, és ez most végre beforrt, hegek nélkül, pillanatok alatt. Sokat hiányolt barátok társaságával tömtem tele magamat.

Kavargó hópelyhek kedd este, mozi, film Dél-Koreából (Oldboy). Szerdán régen várt sörözés whoisnottal, ezt később több fős társasággá bővülve folytatjuk pizzával (és kockákkal – igazi bennfentes utalás, nem?). Pénteken elbúcsúztattuk Csepit, aki most megy oda, ahonnan szombaton jöttem, talán ír beszámolót ő is, és akkor megkérdezem, belinkelhetem-e. Szombaton meglepő fordulat, régen látott barátokkal találkozom ismét, úgy hatvankét kilométerre az előző helytől, az este jól indul és hamar elromlik, mert a barátaim veszekednek körülöttem, az este folyamán kétszer is, két különböző helyen, és ez lehangoló és szomorú, bár hajnalra egészen megjavult, mire hárman maradtunk a tizedik emeleti szobában, az egyetlen fényes folt a lakótelep sötét masszájában, fat.man meg Sólyom meg én, és belassult, durva zene dörzsölte fel mellettünk a hangfalakat.

(From Out of Nowhere)

Tegnap Faith No More harsogott nálam, minden mennyiségben. Az érthetetlenül hosszú kihagyás után kristálytiszta felfedezéssel párosult az élmény, az albumaik meghökkentően pontos lenyomatai életem egyes fázisainak. A számokban konzerválódott hangulat még mindig érintetlen, és végigöpört rajtam, mint az évekig lezárt szobából kiszabaduló levegő.
Nem a FNM az egyetlen ilyen zenekar, persze. Akad még bőven.

Bele a közepébe: Angel Dust. A barátoknál szólt, lakótelepi lakásokban, csavarhúzóval büntett magnókban, amikor a kockás ingek uralkodtak és a rockerkocsmában zajlott az élet, amikor a nyár azt jelentette, hogy „szünet”, a hétvége meg azt, hogy „játék”. Váltok a lejátszóban, jön a személyes kedvenc, a King for a Day, Fool for a Lifetime, és ez már borongósan kellemes emlékeket hoz elő, amolyan patinásan barnás-homályosakat: pukkadásig érlelődött májust és esős júniust idéz, közeledő érettségit, két lány nevét meg az első igazán pozőr (na persze) megzuhanásokat, kopott walkmant és a távolsági buszokat, felvételi előkészítőket meg a lépcsőrokat utána, ahol whoisnottal rendszeresen megváltottuk a világot; és benne van életem első FNM-koncertje is, a rossz borral a városligetben, esőre álló estével, a csatakosra izzadva ugrálással. A Real Thing korai lemez, de utólag fedeztem fel, ez az egyetem kezdetét jelenti, míg az utolsó sorlemez, az Album of The Year az egyetemista lét kellős közepét, elsőre a szak kávézója jut eszembe, az egész délutánokat felölelő beszélgetések (D-val és A-val és Tapsival, akivel talán akkoriban barátkozhattunk össze, és milyen jó, hogy ez így történt) ; rögtön második emlék az utolsó FNM koncert a Szigeten, ahol majdnem halálra tapostak, hogy aztán szakítsak korábbi gyakorlattal, és azóta se nagyon merészkedjek az első sorokba.

Jöhetnek az újabb zenék, az újabb lenyomatok.