Kint van a King Arthur című játékunk első hivatalos trailerje, avagy átértelmezett lovagregék, gonosz varázslók, epikus csaták és fenyegető tündérurak Britannia földjén.
Megnézhető például itt.
[Update: http://www.gametrailers.com/player/42600.html
Egy másik videó, ha az előzővel megint gond lenne.]
Tehát szemmel láthatóan megint elérkeztem abba a fázisba, amikor nagyon dühös tudok lenni erre az országra (a februári utálkozást még nem értem utol, biztosan számít, hogy szép, napfényes a november), miközben egyre kevésbé hiszem, hogy képes lennék innen elmenni. Vigyáznom kell, mert látom magam előtt igaz kelet-európai értelmiségi sorsomat: több évtizede írom majd a regényemet, ennél is többet fogok panaszkodni arról, hogy bezzegnyugaton, vodkát tartok az íróasztalom fiókjában, a barátaimat úgy köszöntöm, hogy állj meg vándor egy szóra* és leküzdhetetlen késztetést érzek a szőrmével bélelt, simlis bőrsapkák viselésére, plusz autóstáska.
Nem tudom, vajon a november teszi vagy a hangulatom, de most megint úgy érzem, hogy Budapest egy beteg város, lélekben és fizikailag is, minden pusztul és egyre több az agresszív vagy az elmebeteg, különösen akkor, ha leszáll az este. Inkább messziről kell nézni, úgy szép, mint a hétvégén a Normafáról a kékes szürkületben.
* lásd Hammer Ferenc egykori MaNcsos cikkét arról, kik elől kell pánikszerűen menekülni.
Kedves nézőink, talán még emlékeznek nyár végi postjainkra, ahol izgatottan követtük a beesett horpaszú Noiz botladozó lépéseit a fordítás szavannáján, hiszen tudtuk, milyen hosszú idő után helyezték vissza természetes közegébe. Együtt izgulhattunk vele, vajon túléli-e az első néhány fejezetet, közösen örültünk, amikor ismét felfedezte az alvás nélküli éjszakákat és csak úgy pörögtek a keze alatt lapok, majd kezünket tördelve néztük, hogyan oson hozzá egyre közelebb a leadási határidő. Azóta eltelt több mint két hónap, és most ismét kimentünk hozzá a vadonba – a jelek szerint a visszailleszkedés zökkenőmentesen sikerült, Noiz régen leadott számlái kifizetésére vár, artikulátlanul szidja a könyves szakmát és alig várja, hogy újra messzire kerüljön innen.
Ismét elérkezett az éves időpontja a rituális elvonulásnak, amikor néhány barátommal kimegyünk a természetbe, annak is olyan pontjára, ahonnan rálátni egy tóra, és néhány napig úgy élünk, mint eleink: fejszével vágjuk a fát, bográcsban főzünk, néha pálinkát iszunk és egész asztalokat rakunk tele társasjátékok több kilónyi műanyag mütyürjeivel. Ráadásul az egyik délután fölényesen nyertem egy kemény szellemi párbajban is: a terasz egyik sarkában álltam én, egy tányér virslivel, a másik sarokból pedig négy gyönyörű, jól táplált helyi macska szegezte rám látványosan éhező, de azért bizakodó tekintetét.
(Vigyázat, a szöveg többi része a szokásostól eltérően szétdarabolódott és mindenféle nem túl művészi képek alá került. Akiket érdekel a kiegészítés, fáradjanak utánam a flickr galériájába, a többieknek pedig köszönjük a látogatást, a kijárat balra, a shopban vásároljanak noizos bögrét, hamutartót és múmiát.)
Folytatás itt: galéria.
Utolso este Angliaban, valahogy maradt egy kis hezag a londonozas meg a terry gilliam filmbol szalajtott uberpozer es nagyon cool hostelbe visszamenes kozott (ahol keken derengenek a neonok es ez nem vicc). Ugy dontottem, frusztral az ekezettelenseg, ezert majd valamennyivel bovebben otthonrol.
A kovetkezo resz tartalmabol: Noiz lemegy Birmingham kisuvickolt gyarnegyede ala, a Vaultba es talalkozik rosseb baratjaval, akit ravaszul meglepetesvendegnek hivott hosunk kedvenc huga; elemzes az angol videkrol es a pub crawlrol egy folyoparti kisvarosban, ahol az eddigi legmagasabb az utca/kocsma arany; Londonban vegre nem fuj a szel, ellenben szital az eso es Noiz bezart eromuvet nez ahitatosan a szurke eg alatt, majd felkeres nehany regen latott helyet, nosztalgiazik, vegul a Leicester Square-en belefut a High School Musical 3 diszvetitesehez kapcsolodo piros szonyeges sztarfelvonulasba, hogy aztan gyorsan menekulni probaljon a 15 431 darab sikoltozo 16 ev alatti lany kozelebol.
A màsodik dolog, ami a feltunt tegnap reggel Dublinban (rogton azutàn, hogy rajottem, milyen kevès egymàsra veheto rèteget lehet kombinàlni a magammal hozott nem tul sok ruhàbòl) az ivas elleni kuzdelem harciassaga; amikor a sokadik emeletes busz oldalarol kerte az utazokozonseget egy szomoru plakat-taxisofor, ugyan ne hanyjak ossze a taxijat, meg en is megsajnaltam oket.
Az utcatàblàk angol es gael nyelvuek, ezert a buszok elejen szinten valtogatjak egymast a kijelzokon a vegallomasok elnevezesei, College Green / Faiche An Chalaìste meg Maynooth via Cill Droichid, mintha (tunodtem ezen tegnap) az ìr jàratok a hètkoznapi ùticèlok mellett a kulonleges helyeken is megàllnanak, tolkieni erdokben meg az alvo torzsfok fold alatti csarnokaiban.
Dublin kicsi, mondtàk, de meg annàl is kisebb, meg szimpatikus, gyalog egyszeruen bejàrhatò egy (hosszù es fàrasztò es làbgyilkos) nap alatt, meg arra is maradt idom, hogy igyak kàvèt, nèzzek Book of Kells kiallitàson orias kodexet meg Trinity College-ot nyuzsgo elsosokkel meg parkokat, utcàkat es templomokat es a nagyon nem vàrszeru vàrat kivulrol.
Az idojaras kivetelesen olyan, mint az utikonyvben, sotet es viharos èjszaka volt (hogy a klasszikusokat idezzem), amikor megerkeztem a hostelbe kedd ejfel korul, masnap reggel meg minden ugy ragyogott, mintha csak almodtam volna az esot, es azota is ez a ket allapot valtogatja egymast nagyjabol fèlòrankent. A szèl, na igen, a szèl az àllandò.
Amikor Tapsi, dublini szakertom adott kolcsonterkepet, akkuratusan bejelolte rajta a jo kocsmakat, tegnap ki is pipalhattam a kotelezo Guinesst az egyikben (pedig nem szoktam egyedul inni es itt dohanyozni sem lehet odabent), utana elballagtam a Temple Bar nevu negyedbe, ahol csak kocsmak vannak, az egyikben jutott autentikus(nak tuno) oromzeneles is. Masodjara csak fel pintet kertem, hat mi ez a kicsike adag, kerdezte vàratlanul a mellettem konyoklo ìr megakadva, mintha beteg lennek.
Mivel van a kozelben tenger, ma felultem a HEV itteni megfelelojere es eldocogtem a partra, ahol kerek, zomok tornyok àllnak a szèlben, az egyikben James Joyce is lakott kicsit, amìg rà nem lottek egy elszabadultabb esten fegyverrel, utana emigralt orokre es beleìrta az Ulysses elso oldalaba az emlekezetes helyet. Itt acsorogtam, neztem a nyugodt vizet, hallgattam a robajlast a sziklak felol, tunodtem a vilag dolgain es csak az sajnaltam, hogy a szel elkapkodta a so illatat.
Az egyèb apròsàgokròl majd kèsobb, holnap megyek tovàbb.
És akkor ma este útnak kelek egy hétre (lásd vándormadár-ösztön), furcsa lesz, mert évek óta nem utaztam teljesen egyedül, meg jó is, azt hiszem, ha tudok, jelentkezek.
Pénteken a mr. a remek lakásavatót tartott, ami egy ponton átcsapott a házigazda, agnus és L között vívott fényképezőgépes párbajba, ami pont olyan, mint a westernek nagy leszámolásai, csak digitális gépekkel vívják és a lefotózott testrészek nem véreznek. A csata csúcspontján alie meg én kint álltunk a sötét gangon* és mellettünk folyamatosan, éles fénnyel hol felizzott, hol elsötétedett az udvarra néző ablak, mintha időutazással vagy gyilkos robotnők életre keltésével kísérleteztek volna odabent. Amúgy rá kellett jönnünk, hogy a vaskorlátok mintái bonanza-jeleket mintáznak, de ez csak akkor látszik, ha a fény ferdén vetíti a cirádákat a falra, szerintem ez valami kód lesz a vasba rejtve.
* és eszmét cseréltünk a kollégiumokról, China Miéville-ről és az e-book olvasókról; meg tisztáztuk, hogy évekkel ezelőtt Bright bemutatott minket egymásnak a Szigeten, de a szigetes éjfél utáni találkozók mindig ködösek és ezért nem baj nem emlékezni rájuk
Tegnap céges triászunk kivonult a lépcsőházba kávézni, és láthattuk, mennyire ódon és gótikus a bérház gangja egy őszi koraestén, ha szemközt csak egy csupasz villanykörte világítja be a kovácsoltvas cirádákat meg a szürke falat. TJ barátom fejben kelet-európai szociofotót komponált a látványból (a lámpa alatt kellene melankolikusan dohányoznod, mondta jóindulatúan), de az alap könnyedén alakítható tovább: ha egy járókeretes bácsi 34 perc alatt jön le az oldallépcsőn, aláfestő zene nélkül, David Lynch-filmet kapunk; ha az egyik lakásban egy nyugdíjas néni a kikapcsolt tévét nézi szótlanul, dokumentumfilmet a rögvalóságról; ha valami kijön a tévéből és leveri róla a színes üveghalat, echte káeurópai horrort.
Azért is jó ellátogatni a Word Press 2008 fotókiállításra, mert a fekete-fehér diktátorok és a színes szegénység után sokkal élhetőbbnek tűnik ez az ország, még akkor is, ha éppen akkor valakik és valamiért megint dúlnak a belvárosban; ha a tetők fölött minden túl szürke és fúj a szél.
Most kedvelem ezt az őszt. Égő avar füstje kell még bele, kis napfény, szép lesz ez.
Írni lenne jó, gondoltam tegnap váratlanul, valamelyiket felhizlalni a füzetbe lefirkált fél sorok közül. Erre rögtön véget ért a vihar előtti csend (nem tartott sokáig), október vége, mondták nekem itt bent, szóval valóban sokat fogok írni, csak angolul, átokföldjéről, boszorkányokról, hideg vasról és technológiai fejlesztésekről.
Mint a kásahegyet átrágó mesehős, aki váratlanul átjutott a túloldalra, olyan arccal nézhettem körül ma reggel, amikor rájöttem, hogy két és fél hónap után most először nem kell egyszerre fordítani és szerkeszteni, kizárólag az állandó munkahelyem vár. Ez azt jelenti, hogy talán hosszú idő óta az első olyan hétvége közeleg, amit nem munkával töltök (és végre elkezdhetem megválaszolni a felgyűlt leveleket).
Mivel az ilyen vihar előtti csendek nem tartanak sokáig, gyorsan ki is használtam a szabadságot és elmentem futni a szigetre. Régen jártam arrafelé, a park fáira azóta kicsapódott az ősz, mint valami rozsdás hab. Az energiafeltöltés annyira sikerült, hogy a céghez vezető út nagy részét is gyalog tettem meg, és mivel ebben az állapotban, a kicsit csípős napfényben kizárólag az új Motörheadet szabad hallgatni, így is tettem, Chase my tail, catch me if you can / Don't you mess around with the Runaround Man.
Amikor az autót vezető ember azt mondja, csak beugrunk még ide, és váratlanul a városnak egy olyan részén találom magamat, ahol tavaly novemberben jártam utoljára, előtte viszont tanfolyamra, rendszeresen és sokáig. Nem is emlékek jutnak eszembe, hanem rutintól rögzült hangulatok, egyetlen pillanat alatt zuhannak rám, és félig még az enyémek, félig már nem.
Amikor egy levélben szóba kerül az a novella, amit júliusban fejeztem be, és hirtelen ijesztően nem tudom felidézni azt embert, aki írta, pedig alig másfél-két hónapja történt.
Amikor a naptárra nézek, és eszembe jutnak az őszi utazások, a színek, az illatok, a hangok, de elsőre csak egy különösen élénk álom részletei.
Mintha az elmúlt egy évben többször fogták volna az összes csontot és szövetet és gondolatot és a kis izéket, amikből vagyok, ezeket szétpakolták volna egy nagy, fekete nejlonra, hogy fontos apróságokat cseréljenek bennem, majd utána összerakjanak még egyszer, tervrajz szerint. Kívülről semmi változás, de már nem ugyanaz a verziószámom, és ez néha furcsa. Túl rövid idő alatt túl sok verzió, talán.
Ez is kipipálva.
(Péntek: bemelegítés Búvárzenekarral és Srakker szóvicceivel. Szombat: Fehérvári Zenei Napok, négyféle pálinka, egyféle Jägermeister, mindegyik többször, Anathema, rettenetes hideg, szél, észosztás, enyhe mentális köd, jóhangulat, másnap a világ bosszút áll és dolgoznom kell.)
Igazi zárvány volt a város régi házai alatt. A pincehelyiség falán boroshordók előlapját imitáló faragványok, a nehéz asztaloknál gimnazisták, a pult fölötti tévén barátokközt, de igazán akkor tűnt fel a hely komolysága, amikor két pohár sör után rendeltünk még kettőt és a barátságosan flegma pultos elkérte a poharakat, mert ilyen gyerekkiszerelésből nem akadt több.
A hét úgy kezdődik, hogy felébredek hétfő reggel és az ablakpárkányon ott ül az ősz, mint egy ázott madár.
Hirtelen vágás a múlt hétre: végzek a fordítással. Ebben a lelkiállapotban nem szabad azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen nem is volt vészes, sőt a végén az a néhány nap a világtól elzárva, pánikban és hajszoltan, ugyan, az valójában stimulál és erősíti a lelket. Ha most nem vigyázok, elvállalok egy másik féltéglát, és akkor megint zsonglőrködhetek a többi állásommal, utána pedig (akárcsak jelen pillanatban) legalább egy, de inkább két hét, mire letudom a közben felgyűlt feladatokat.
Hirtelen vágás egy esti utcára: szerény külsejű srác állít meg, felmutat egy vaskos papírköteget és azt mondja, ő író, ez pedig az ő regénye és ha lenne pár percem. Udvariasan lerázom, de már bánom, talán új marketingmódszereket tanulhattam volna tőle vagy legalább azonosíthattam volna magamat az írók titkos kézfogásával.
(A másik furcsa ember, akivel a minap szintén az utcán találkoztam, nem beszélt, csak vérzett, a jobb talpából. Mezítláb ment előre, üres arccal és véres talpnyomok vezettek akkurátusan egy lépcsőházhoz, mint egy kis költségvetésű horrorfilmben a sejtetés eltúlzott eszköze. Mögötte egy otthonkás öregasszony ballagott, hát hova mész, hát hova mész így, mondogatta, de nem úgy, mint aki igazán aggódik.)
Végül vágás vissza a hétfőre, amikor is visszatérnek a szorongó éjszakák. 2007 elején ment ez, heteken át: váratlanul felriadok arra, hogy nagy baj van – általában azt hiszem, elfelejtettem valami nagyon lényegeset –, és csak akkor jövök rá, hogy szó sincsen ilyesmiről, amikor már teljesen felébredtem. Most például egy nagyon fontos kód jutott eszembe az álmomban, amit le kellett volna írni, különben örökre elveszik, viszont csak két számjegyig jutottam a rekonstruálásban, mire kitisztult a fejem. (Talán egy másik én egy párhuzamos világban most hasonlókat ír, viszont nála hiányzik ez két szám a kombinációból, ami kinyitná a széfet vagy a titkos ajtót a labirintusba.)
Mondjuk nem örülök annak, hogy a tudatalattim megint nem hagy békén.
– Emlékszem, a levegő sűrű volt a megírandó postoktól. – „Danger” Noiz elhallgatott, majd rá jellemző, férfias mozdulattal megigazította az elcsúszott csipketerítőt. – És a tömeg… Különös hatással volt rám. Egyszer azt hittem, a végén megdobban a szívem.
Szombaton bloggerek közé mentem, természetes közegü(n)kbe, a tandembe, ahol egyébként a szokatlan zsúfoltságból ítélve gyakrabban kellett volna záróbulikat tartaniuk. Pontosan azt tettük, amit ilyenkor egy blogger tesz, behúzódtunk egy kis sarokba és egymással beszélgettünk. (Azért volt, aki átütött a láthatatlan falon, például banasha, aki szinténblogger, meg Peter, aki nem annyira).
Kedden pedig rá kellett jönnöm, hogy egyetlen pozitívuma mégis van annak, ha nagyon hosszú időn rettenetes összegekkel tartozik át egy cég: ha csak a töredékét kifizetik, már az is pénz. Kicsit fellélegeztem, hatalmas önuralommal nem gondoltam végig, mennyivel tartoznak még itt és három különböző helyen, és feltettem magamnak a kérdést: Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut?
Egy: lefoglal egy repülőjegyet nyugat felé. *
Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.**
* Megtettem. Van visszaútra szóló is (egyelőre). És idén harmadszorra már ne jöjjön közbe semmi, köszönöm.
** Jövő hétre maradt, a fordítás és szerkesztés rémálomnapjai után. De meglesz.
Régi szép idők vannak megint, tehát megállás nélkül fordítok, ujjaim homályos folttá olvadnak a billentyűzet fölött, pörögnek az oldalak, órákat töltök a konyhában és gépelek megállás nélkül. (Nem elírás, még mindig nincsen íróasztalom, ezért a gáztűzhely és a hűtő közötti résben dolgozom, az albérlet egyetlen erre alkalmas vízszintes felületén. Ez már önmagában elég vicces, szocreál művészsors, de isolde ráébresztett, hogy ettől ráadásul pont olyanná váltam, mint Jake Smiles, a magyar cyberpunk, majd kölcsönadta a szóban forgó könyvet.) Közben mangát is szerkesztek, meg néha bejövök a céghez megmutatni magamat, hogy ne felejtsenek el, és egyre nyúzottabb a fejem, egyre több kávé fogy, egyre idegbetegebb vagyok. Alapvetően élvezem, hogy még képes vagyok ilyen teljesítményre, pedig éppen ez elől próbáltam elmenekülni az év elején, csak sajnos ott az a fagyos csomó a gyomromban, mert hiába minden erőfeszítés, itt nagyon komoly gondok lesznek a leadás környékén, ami napok múlva esedékes. Szóval ebben a tekintetben is régi szép idők vannak, hogy gyorsan keretbe foglaljam a postot és visszatérjek dolgozni.
Sem az APEH, sem a ___ megyei cégbíróság dolgozói nem sejtik, milyen hajszálon múlt, hogy nem rontottam el nagyon a mai napjukat. Tényleg csak egy picike apróság hiányzott hozzá, az orbitális pályán keringő halálsugárvető, szigorú króm és fekete színekben, elegáns halálfejjel az oldalán, amit bármikor adott célpontra fordíthatok a kizárólag nekem gyártott irányítópanel segítségével.
A sors fintora, hogy mire (mégis) ismét elkezdtem élvezni a fordítást, addigra újra tudatosította bennem a Hivatal, mi is volt a másik ok, amiért abba akartam fogom hagyni ezt az egész kényszervállalkozásnak nevezett bohóctréfát. Majd ha valaki rendesen alkalmazásba vesz, elővesszük ezt a fordítósdit ismét. (Ez utóbbi mondat természetesen egy minden alapot nélkülöző vicc.)
Még szerencse, hogy történnek jó dolgok is mostanában.
