(alternatív szórakozóhely, minden értelemben)

Szombaton elmentünk a Déli pályaudvar egykori utasellátójában nyitott szórakozóhelyre. A Chachacha elméletileg a retróhullámot lovagolja meg, de inkább olyan, mint egy fiatalos mulató abban az alternatív valóságban, ahol a szocializmus még most sem ért véget. Ami az én esetemben nem kifejezetten negatív kritika (a múltkor isolde azt mondta, ezt a helyet én is írhattam volna magyar rögvalóságos stílusparódiának, amit ezúton is köszönök neki). Külsőre amúgy telitalálat a Chachacha, ha valaki nem kap hidegrázást a retrótól: adott a pályaudvar szocreál betontömbje, plusz a hatalmas belmagasság, a Kádár-korszak díszcsempéi és a roppant üvegablakok, de azért viszonylag hamar elmenekültünk. Az állandó hideg, a neonfény és a gyér vendégkör a kongó térben együttesen olyan érzést keltett, mintha az előbb említett alternatív népköztársaság végóráit élnénk a videodiszkóban, mielőtt bevonulnának az imperalistia megacégek gyarmatosító csapatai, de ez még nem probléma, a rossz és egyre hangosodó zene (meg az árfekvés) annál inkább. Mindenesetre egyszer érdemes megnézni.

(rain when i die)

Mintha 2009-ben a sors kis késéssel megtalálta volna a tíz-tizenkét évvel ezelőtt írt kívánságlistám egy oldalát, mert idén láthattam a Faith no More-t meg a Nine Inch Nailst újra, az Alice in Chainst meg először. Utóbbi esetében azért szkeptikus voltam, pótolható-e a túladagolásban elhunyt Layne Staley, de az új lemez az új énekessel már bizonyított, a pénteki koncert pedig levitte a fejemet.
Az AIC ráadásul eléggé szerves része gimnazista koromnak, ezért az elején szigorú arccal bólogatva nosztalgiáztam fejben (kockás ing, edzőcipő, világfájdalom, több napos mulatozások a Velencei-tónál, a Man in the Box refrénje parasztvokálban, balatoni nyaraló), utána viszont sikerült feldobódni. Egyébként saját generációs, belterjes bulira számítottam, de több olyan nézőt is láttam, aki a Faceliftidején születhetett. Igaz, amikor a mellettem álló középiskolás kislány kiscsaj mosolyogva, lendületes mozduatokkal végigtáncolta a Dirtalbum meglehetősen nyomasztó számait, majdnem nyomatékosan azt mondtam neki, hogy halál heroin depresszió eső!!, úgymond kontextusba helyezve a dalszövegeket, de persze nem tettem ilyet, mert jó volt látni a lelkesedést.

(életem egy nyolcada egy játékban és néhány mondatszörnyben)

Pontosan emlékszem a dátumra, 2005. november 15-én kezdtem el dolgozni a Neocore-nál egy bizonyos King Arthur című játékon, ami akkor már készült egy ideje. Lassan kialakult, mit is kellene csinálni, mint ún. concept designer, például egy ponton fogtam a készen kapott elemeket, és mindent eltekergettem meg elcsavargattam rajtuk, amit lehetett, és ettől mintha érdekesebben működött volna az egész. Könyvtáraztam, a netet túrtam, háttértörténeteket találtam ki, zsarnok királyokat, fanatikus lovagokat és gonosz tündéreket; ennek egy része bekerült a játékba (és vagy átalakította azokat a játékdizájn vagy nem), egy része kimaradt, a King Arthur pedig egyre nagyobb lett, csak úgy dagadozott a mágiától, a szörnyektől és a katonáktól.

Sokat gépeltem, ötleteket, dokumentációt, sajtóanyagot, hangulatfestő szöveget, táj-, hős- és egységleírást, meg amit kellett. Főleg angolul, nagy ritkán magyarul*, és ehhez lefordítottam sok mindent, amire a játékban vagy azon kívül szükség volt. És állandóan csodáltam a grafikusokat, a programozókat, a terepszerkesztőket, a többi dizájnert, meg mindenki mást, akikhez képest az én részem teljesen jelentéktelen.

(* félreértések elkerülése végett: a fejlesztőcég magyar, a játék végig angolul íródott)

Idővel megérkezett TJ barátom is dizájnerként, lett egy Crusaders: Thy Kingdom Come című játékunk, illetve kávétól felpörögve összeötleteltünk fél tucat egyéb projektet, ami nem jutott túl a jegyzetelés-konceptrajz-dokumentáció szentháromságon. Irodákat váltottunk, kevés emberből sokan lettünk, aztán megint kevesen, sajnos az anyagi gondok kitartottak. Közben megváltozott az életem, nem is egyszer, megváltozott a lakóhelyem, nem is egyszer, abbahagytam a fordítást, elkezdtem a fordítást, hozzácsaptam a magazinszerkesztést, próbáltam írni otthon, aztán megint nem írtam, végül két-három év után a játékhoz is egyre ritkábban, mert kevés lettem rá egyedül, így szövegíróból mások szövegének gondozója lettem.

Ez a sok minden nyüzsög a fejemben ma (négy évvel és tíz nappal azután, hogy elkezdtem itt dolgozni), a King Arthur hivatalos megjelenése alkalmából. Pedig a szóözön kikerülhető lett volna néhány mondattal, ha mondjuk azt írom, hogy "büszke vagyok / izgatott vagyok / furcsán érzem magamat / akárhogyan is, de lezárult egy szakasz az életemben", és mellédobom a linkeket:

A King Arthur a Steamen

A játék honlapja

Technikai apróságok:
A King Arthur jelenleg a Steamen vásárolható meg online, angol nyelven. Úgy tudom, jövőre lesz dobozos kiadásban németül, lengyelül, oroszul, csehül meg magyarul is. (Ez a fordítást már járt itt, tapsi és búvárzenekar műve, és az is kiderült, milyen érdekes saját mondataimat mások fordításában látni. Majdnem annyira fura, mint oroszul hallani a szinkronhoz készült szövegeimet). Egyelőre semmi pontosat nem bírok mondani.

(a különös, magas ház a ködben)

Na jó, ez azért mégis túlzás, motyogtam tegnap éjjel csak úgy magamnak, persze alig titkolt elégedettséggel. Éppen átautóztam a kihalt vidéki városon, és megérkeztem a dombtetőre vezető utca aljához. Mindenhol máshol hideg és tiszta volt az éjszaka, csak az egész kertvárost – az egykori szőlőhegyet, ahol lakunk, fent a tetején –, borította be a köd, mint egy hatalmas kupola.

(„hegyesszögek, melyek rendelkeztek a tompaszögek minden sajátosságával”)

"The last amorphous blight of nethermost confusion which blasphemes and bubbles at the centre of all infinity – the boundless demon sultan Azatoth, whose name no lips dare speak aloud…" (H.P. Lovecraft: The Dream-Quest of Unknown Kadath)

Most  már tudom, hogy azok, akik az összeszerelhető íróasztalokat tervezik, különleges emberek, mert éjszakánként álmokat sugároz az elméjükbe Azatoth, a káosz démoncsászára (meg a körülötte kuporgó, tébolyult csontfurulyások); munkáik kódolt térképek ahhoz a beavatási rítushoz, amit az átlagemberek „íróasztal-szerelésnek” is hívnak, pedig a rend ősi harcában segít a káosz ellen.

A megvilágosodás akkor ért, amikor már szétpakoltuk a leendő bútor alkatrészeit, és láttuk, milyen sok van belőlük (túl sok túl sok), és nem akadt közöttük teljesen egyforma. Ha a méretük vagy a formájuk hasonlított, akkor a parányi eltérésekre kellett figyelni, az őrjítő rejtélyt pedig bonyolította a százféle tipli, csavar, fémbigyó kombinációja. És még nem is beszéltünk  az összeszerelési útmutatóról, ami a legfertelmesebb tréfa az egészben, hiszen azt a hatást kelti, mintha segítene a munkában. A műszaki ember antitézise vagyok, ezért percek alatt makogó ronccsá silányított a kódokkal, nyilakkal és nem-euklideszi szögekkel ellátott papírlapok tanulmányozása. Szerencsére apám műszaki ember, leküzdötte a kihívást, fejben felépítette az Instrumentumot, majd habozás nélkül nekiveselkedett és összerakta. Igazi hérosz.

(mint a rozsda)

Ha esetleg elrabolnának egy mélyűrből érkező idegen faj tudósai, és az emlékeimben turkálva próbálnák felépíteni Budapestet egy másik bolygón (azt ugyan nem tudom, miért állna szándékukban Budapestet rekonstruálni, mármint azon kívül, mert a mélyűrből érkeztek és tudósok, de mindenesetre remélem, nem engem választanának a célra), különös egy város születne. A peremén például mindig ősz lenne, még akkor is, ha a belvárosban perzsel a nyár.

A múltkor ugyanis Budapest szélén jártam – a széle alatt a buszvégállomások körüli zónákra kell gondolni – , és váratlanul rájöttem, hogy az utóbbi években kizárólag ősszel keveredtem a külső kerületekbe, főleg a budai hegyek valamelyik pontjára. Ezért az én emlékeimben itt mindig ősz van, annak is a borongósabb változata, ami az este, csendes és kellemes, az utcalámpák fénye szétfolyik a ködben, avar van, pocsolya, sok üres lépcsősor, a messzeségben homályos derengésben úszik a város.

Aztán meg akartam örökíteni lucia bloggeres utóhalloweenjét is, nem kevés késéssel, ahová a vámpír- és boszorkakosztümöt reciklálva látogattunk el (igen, még mindig én voltam a vámpír; és mint lucia fogalmazott, úgy jöttünk, mintha civilben lennénk, csak kicsit több sminkkel, ami egy poshmoderndarkfentezi sikerírónak egyértelmű elismerés). Szerencsére AnnGel már írt arról, milyen jó, hogy neki már nem kell írnia, hiszen a többiek remekül megörökítettek mindent, és tényleg, ezért csak linkelek hozzá.

Illetve szerettem volna jajongani azon, hogy a múltkori nagy hajtás után itt a kreatív nihil első pár jele, miért is gondoltam, hogy megúszhatom, de inkább azzal zárnám, hogy szerencsére Srakkerrel összeültünk egy konstruktív ötletelős szeánszra, ahol ittunk sört, túl sok cigaretta fogyott, viszont ettől tényleg rengeteg remek elképzelést hordtunk halomba, egymás szavába vágva, miközben a háttérben egy bácsi gitáron Charlie-számokat játszott nagyon hangosan, hogy egy igazán szürreális képpel zárjam ezt az egészet.

(élet és irodalom. és élőholtak)

Miközben a budapesti metróaluljárókat még mindig elönti a chick-lit meg a vámpíros-romantikus ponyva (utóbbiaknak egy átlagos angol Bordersben már évek óta külön polcuk van, hogy könnyebben elkerülhetőek vagy megtalálhatóak legyenek), máshol ez már lecsengett, de van helyette új trend. Érdeklődve várom, mikor ér ide az angolszász könyvpiac tavalyi slágere, a Híres Irodalmi Művek Ponyvahorrorosítva.

Az első darab a Pride and Prejudice and Zombies volt, ami Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét helyezi át egy alternatív régens-korba (19. század eleje), ahol a zombik elözönlötték az országot, majd teljesen elszigetelték a városokat meg a felfegyverzett udvarházakat. A regény eredeti szövege megmaradt, de úgy, hogy az átdolgozást elvállaló Seth Grahame-Smith kissé hozzáigazította a párbeszédeket a bizarr háttérhez, meg a jelenetek közé gondosan beírta a zombis részeket. A vállalkozást természetesen soha senki sem gondolta túl komolyan (mielőtt bárki fellázadna, hogy már megint meggyalázták a nagybetűs  irodalmat) és nagy siker lett. Azóta van Sense and Sensibility with Sea Monsters (eredetileg Értelem és érzelem, szintén Austentől, a borítón parókás, polipfejű úriember ölel egy decens hölgyet; itt nem zombik, hanem tengeri szörnyetegek lázadtak fel az emberek ellen), és most Birminghamben láttam a trend egyik vadhajtását, ahol már történelmi személyeket kombinálnak össze zombikkal. Valahogy így:

Queen Victoria: Demon Hunter
 She loved her country. She hated zombies.

Éppen megfontolom diane felvetését, hogy jó lenne endless-cikket írni a trendről. Illetve eszembe jutott, milyen vicces lenne egy magyar verzió, és ezennel le is stoppolom az ötletet (aztán ha valaki megírja helyettem, bizonyíthatom, hogy innen jött és sikerrel perelek, míg milliomos nem leszek... vagy nem, mert nem egy angolszász országban élünk.)

(Vigyázat, senki se vegye túl komolyan.)

Légy jó mindhalálig – és azon is túl

Nyilas Misi debreceni diák lesz a könyörtelen 1920-a években. Az első világháborúban bevetett titokzatos vegyi fegyver agyakat zabáló, vérszomjas zombivá változtatta Európa lakosságának nagy részét, és azóta mindenhol a káosz az úr. A világtól elzárt civísváros kollégiumában a túlésre képzik ki a diákokat, de erre nem mindenki alkalmas...

Részlet:

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
Azzal kifelé intett, egyetlen mozdulattal befogva a kíméletlen, ocsmány égtől terhes várost, a Nagytemplom őrposztokról hemzsegő tornyát, a máglyákat, a halálos senkiföldjét azon túl.
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
- Nem tudok olyan lenni, mint ők! - súgta.- Én nem fogok kimenni oda! Sohase! - És az úri nagybundára csapott, de úgy, hogy megcsörrentek alatta a fegyverövre simuló, okosan gyilkoló alkalmatosságok.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

(this was halloween, halloween, halloween)

A szombat este úgy indult, mint valami gótikus anekdota: a boszorka, a zombi, Frankenstein menyasszonya és a vámpír elmentek egy házibuliba Halloween alkalmából. Csattanó viszont nincsen, mert mindez tényleg megtörtént (igen, én voltam a vámpír, halottfehér arccal, lugosibélásan hátranyalt hajamban két szigorú, ősz csíkkal*), hacsak azt nem vesszük csattanónak, hogy pár órával később Birmingham egyik kertvárosában már kelet-európai akcentust tanítottam egy nálam elegánsabb angol élőholtnak. Közben telihold volt, de már közelgett a köd, amiben később hazafelé autóztunk, a ház mögött lobogtak a mécsesek a faragott tökök foghíjai mögött.

Amikor kedvenc húgom még a nyáron meghívott minket halloweenezni Angliába, nem igazán tudtam, hogyan működik majd az álarcosdi – alsósként öltöztem be utoljára valamelyik farsangra –, de most kiderült, milyen szórakoztató ez, amikor mindenki komolyan veszi a viccet (és az angolok a jelek szerint komolyan veszik). Ráadásul külön emeli az est fényét, ha van sok alkohol, indiai étel, és Joker meg a rémek egy kisebb falunak elegendő tűzijátékot robbantanak fel a kert végében.

A hétvégébe még sikerült bezsúfolni Bristol kikötővárosát (avar, rozsdás korlátok, napfény, sirályvijjogás, hajók), és Birmingham belvárosát (éttermekké suvickolt raktárak a zsilipek mellett, vörös téglából rakott hidak, szél). Meg a remek vendéglátás örömeit, több liter kávét, némi csokis süteményt, 17. századi recept alapján készült kolbászféléket, brit humort, a Blade Runner felújított, bámulatosan szép Blu-Ray verzióját, levezetésként némi spanyol horrorfilmet, illetve nem kevés utazást különböző járműveken.

* képeket nem mellékelek, képzelje el, aki meri

(látni az alagút végén a ködöt)

Október vége van, ködöket gyűjtök. Van a gyenge, fátyolos, ami a folyó felől érkezik reggel, a céges tornyok mögül, és délig, miközben a billentyűket püfölöm, mindent kilúgoz odakint. Vagy a másik kedvencem, ami a kora esti sötétben elborítja a céges iroda körül az öreg palotákat: az ablakból elém táruló látványt fel lehetne használni egy régies filmben, két puhakalapos alak ülne a mű-autóban, a hátuk mögött pont ez a köd remegne a rosszul vetített háttéren és az Erzsébet-híd fehér vasai állnának ki belőle.

Nem mintha mostanában túl sok időt töltöttem volna a lakástól távol. Elkapott a régi berserker-üzemmód, és a nettelenség előnyeit kihasználva tényleg csak dolgoztam heteken át. Erre hirtelen azon kaptam magamat, hogy leadtam különféle szerkesztéseket, a cégnél négy év után hirtelen egy kicsit nem kell újabb szövegeket írni (mennyi minden javítanék át most, ha lehetne), elkészültem a regényfordítással is, és most hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. (Dehogynem.)


Közben többé-kevésbé eltűntem a világ elől, ennek ellenére jártam könyvbemutatón, néha sörözni ,okkult hímzőegylettel szeánszolni, sőt hosszú megvonás után (noiz vagyok és két éve nem nyúltam szerepjátékhoz, tapsoljuk meg noizt) egy történet erejéig visszaestem és örültem neki.

(most úgy írnék valami egészen beteg scifit)

Az Idő Urai egy 1982-es francia-magyar science fiction rajzfilm, ami évtizedek alatt sem halványuló „he??”-pillanatokkal ajándékozta meg a nagyjából velem egykorúakat (a kijelentés ismeretségi körben végzett mintavételezésen alapul).
A fenti mondat természetesen semmi újdonságot nem tartalmaz annak, aki olyan öreg, mint én ismeri a filmet, viszont kényszeresen meg kell osztanom, hogy most láttam megint (valamikor 2000 után a Tabán moziban már megnéztem projektorról), és még mindig hasonló hatással bír.

Az ordinátor lekapcsol minket a Kék Üstökös gravitációs teréről!

Természetesen számít, hogy a történet már fogékony koromban belerágta magát az agyamba. Az Idő Uraival talán hét éves koromban találkoztam először, képeskönyv formájában, rengeteg képpel, minimális szöveggel. Ez volt ez egyik első olvasmányélményem (ez sok mindent megmagyaráz), és régen kívülről tudtam már a dialógusokat, mire először láttam a filmet.

Szóval Gamma 10, Ördöglabda, tiltott szektor, mikró, arctalan angyalok meg azok a háttérzajok – Az Idő Urai most is kemény anyag. Feltűnőbb néhány történeti döccenő, de nem érdekes.

És szeretem az olyan szavakat, mint az ordinátor, ami a francia ordinateur, csak valamiért a régi magyar verzióban nem fordították le számítógépnek, és sokkal jobb így, mert amíg ezt nem tudtam, sokkal furcsább technológiára asszociáltam róla, mint ami valójában. Meg olyasmiken töprengek, milyen lehet ez a soha ki nem bontott, galaktikus birodalom a háttérben, amiből csak a rozsdás, félelmetes űrhajókat látjuk, meg néhány nagyon szürreális bolygót, véletlenül sem a megszokott Föld-pótlékokat, hanem valóban idegen, embertelen világokat.

Még mindig nem bírok rájönni, milyen korosztálynak készült.

(the curse of the sunshine: the miniseries)

Amikor májusban szerencsére ismét Madridban járhattam, gyorsan zanzásítottam itt azt a pár napot (dalekek vára, vámpírként bujkálás, hegybe vájt katedrális, kávé). Időközben Herbie barátom és madridi vendéglátóm elkészült akkurátusan visszadátumozott beszámolójával, szóval linkajánló következik, ami érik már egy ideje, mert a Madridban blog remek Spanyolország-esszencia, kiváló képekkel.
Több részes minisorozat formájában megtalálható az a néhány tavaszi nap is: a pilot epizód figyelemelterelésből napfénnyel indít, hogy aztán megérkezzen egy rettenetes művészhasonlat, majd az egyre gyorsuló események Segovián át, óriási kőfeszületek mellett egészen a sosemlesz jövőbe vezetnek.

Vigyázat, a képek némelyike poshmodern darkfenteziírót tartalmaz (könnyen felismerhető fekete öltözékéről), erre érzékeny személyeket és gyermekeket ne engedjünk a monitor közelébe.

(És ha már feketeség meg darkság, tudom, hogy tavasz óta sokat dolgoztam a tavalyi/téli postokban felépített setétség kifehérítésén, de mindez semmi Herbie-hez képest, aki sebészi precizitással hántja le a toronybankucorgó-viharbankacagó imidzsemet és mutatja meg, mi lapul alatta valójában.)

(filmajánló a múltból)

A La jetée című francia rövidfilm valójában fekete-fehér fényképek egymást követő sorozata, amiből filmet teremt a folyamatos narráció, a zene és a sok apró hangeffekt. Ami egy kiragadott fotón csak egy pince lenne, ebben a kontextusban már a harmadik világháború utáni Párizs folyosórendszere, a groteszk szemüveget viselő alak riasztó tudós lesz, az injekciós tű statikus látványához idővel ösztönösen kapcsolódik a kosz, a fájdalom, a vergődés. Föld alatti masinák, időutazás, bezáruló hurkok, német nyelvű, halk, sátáni mormolás.

Chris Marker alkotása 1962-es, de az ötlet és megvalósítás időtlen (szándékos szóhasználat). Külön érdekesség, hogy ez volt a szikra, ami Terry Gilliam 12 majom című filmjét ihlette (ezt fel is tüntetik valahol az elején – inspired by Chris Marker), de még akkor is hatásos, ha valaki ismeri Gilliam amúgy szintén nem kicsit nyomasztó művét.

(címeket dobál halomba, második rész: fordító)

A következő listának szintén nincsen semmi apropója, de ha felkerült a bibliográfia, akkor felteszem a listát a fordításaimról is, úgy kerek (the comments made me do it). Nincsen olyan sok cím, mint gondoltam, viszont egészen változatos katyvasz.

Megtekinthető itt.

(címeket dobál halomba, első rész: bibliográfia!)

Mire nem jó egy érdeklődő komment? Végre leküzdöttem kóros lustaságomat, félresöpörtem az olyan kifogásokat, hogy majd-ha-egyszer-lesz-egy-honlapom, satöbbi, és feltöltöttem egy ezer éve kész bibliográfiát. Nem mintha aktualitása lenne (bár pont tíz éve, ilyenkor kezdtem dolgozni az első regényemen*, esetleg ráfoghatom a jubileumra), de végre lehet mit linkelni, ha nagy ritkán felmerül a kérdés, mikor, merre és mit írtam. Van itt mindenféle stílus, logó, műfaj, kiadó.

Elolvasható itt.

* ó, antik idők: közben egyetemre jártam, pár hónapos volt a macska, kávé helyett főleg teát ittam és még egy hordozható rádiós/cédés magnóból üvöltött a háttérzene

(nagyon rövid utazás a föld középpontja felé)

Tizennégy éve élek Budapesten, mégis tegnap ragadtam először a metrón a Déli pályaudvar, végállomás után. Nem tudom, hogyan történt, mire felnéztem a könyvemből, már megálltunk. Csak a némaság volt, a kihalt vagonok végtelen sora, zárt ajtók, a peron helyett vaskos kábelkötegek a falakon;

(aztán kimerészkedtem a csendbe és rögtön elnyelt a kulisszák mögötti világ; étlen-szomjan jártam a járatokat, ahol láttam, hogy szörnyek rágják a titkos alapzatokat, és ettől süllyed még mélyebbre a város, politikusokkal találkoztam, akik itt alapítottak titkos királyságokat az elcsalt milliárdokból, végül a spirálformában tekeredő labirintus mélyén halottnak hitt hősökkel kellett párbajoznom, hogy én legyek a következő bajnok)

de semmi izgalmas nem történt, a lámpákat sem kapcsolták le, hamarosan felbukkant a vezető, intett, hogy nyugi, és valóban, fél perc múlva elindultunk visszafelé és máris a Déliben voltunk.

Egy mítosszal kevesebb.

(real meat for virtual people!)

A mr.a húsvasárnapja leírva úgy hangzik, mint egy kis költségvetésű, de kultuszstátuszra pályázó olasz horror a hetvenes évekből, pedig csak valamelyik medúza dobta be a tegnapra szervezett szeánsz fedőneveként. Volt hatalmas mennyiségű, enyhén átsült és pazar steak, sör, süteményáradat, körgangon dohányzás meg a szokásos agymenés (ilyenkor mindig aggódom, mit gondolhat az, aki először jár közöttünk), ami már most nehezen kibogozható. Az biztos, hogy szóba került a kóser zsiráf, a virtuális töktermesztés, illetve Robert Capa halálának igaz története és az ezzel kapcsolatos dilemma, vajon mennyit szabad elhinni egy művészettörténésznek, ha senki más nem hallja, amit mond. A rengeteg kalória miatt aztán olyan nyomasztó álmom volt az éjjel, hogy szokásommal ellentétben azt sem vettem észre, hogy álmodok, és őszintén örültem, amikor kiderült, hogy mégis. De megérte.

(a trip down memory lane)

Olyan könyvet fordítok éppen, aminek 1996-ban már magyarítottam a felét. Azóta kétszer átgyúrtam, lassan pénzt is kaphatnék érte. Ráadásul egy olyan regény folytatása, amit még általános iskolában olvastam, ezért a tizenhárom évvel ezelőtti fordítós emlékekbe a jóval korábbi fantasy-sf élmények is belekeverednek, könyvespultoknál vett ponyvák, borosszikszai-borítók, saját történetek a spirálfüzetbe, ilyesmik.

Igazi múltidézés ez, de nem a negatív, bárcsak-ne-lennék-itt, hanem a milyen-jó-hogy-ilyen-is-volt fajtából. Stílusosan ősszel, amikor valamiért erősebben tapadnak az emlékek, ki tudja, legalábbis néha így érzem. (És még ősz címkét is tartok a blogban, hihetetlen.)

De lehet, hogy csak azért van ez, mert eddig általában ősszel mentem mindenfelé, és ha ilyenkor a naptárra nézek, eszembe jut egy szeptemberi város. Vagy azért, mert ma váratlanul felhívott egy nagyon kedves középiskolai barátom, akivel két éve nem találkoztunk, és csupa kellemes dologról beszéltünk (Balaton melletti hétvégi ház, szerepjáték, rongyosra hallgatott kazetták és szerepük a múltidézésben). Sőt ma a winamp playlistje is csupa olyan zenét dobott ki véletlenszerűen, amiket utoljára 2007 őszén hallgattam.

(agnus stílusát másolva gratulálok)

tavaly volt, h az isolde ránk nézett és azt mondta, úgy irigyellek téged meg az agnust, h alig két mondatba bele tudtok sűríteni ennyi lehangoltságot, vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan. régen volt, azóta a postjaim is hosszabbak lettek. amúgy az agnus az egyik kedvenc bloggerem. először akkor találkoztunk, amikor olvasni kezdtem a blogját, az okkult hímzőegylet még nem is létezett, a luciánál voltunk házibulin és az agnus énekelt meg mosogatott a konyhában. október volt, abból is 2007. most valami gonosztudósosat kellene írom, mert úgy találtam ki ezt az egészet, h lesz benne olyan. de nem lett. agnusnak meg ezer újabb posztot, ezeret.

(hol kezdődik, hol végződik)

Az új albérlet ablakai egy lakótelepre néznek, a két panelsor közötti völgyre a kötelező óvodával, játszótérrel meg a fákkal, és ma reggel arra ébredtem, hogy az egészet kitölti a sűrű, sejtelmes őszi köd. Csak csodálni lehetett.

Nem sokkal azelőtt, még álmomban (költözésem óta gyakran álmodok) egy gigászi templomban szaladgáltam egy élőszereplős, de az FPS-ek logikájával működő lövöldözős játék szereplőjeként. A katedrális száz tornyán kőcsipkék voltak meg vaslétrák, az udvaron zombik, a főhajóban térkapuk a föld alatti helyekre, de én féltem, ezért egyiken sem mentem át, hogy szörnyeket irtsak és egyre jobb fegyvereket gyűjtsek magamnak. Ezért mire összeverődött az (egyébként tényleg létező) ismerőseimből álló csapat és elindultunk a végső pálya, a pokolba vezető kapu felé, nálam nem voltak meg a szükséges tápok a főellenfél ellen, csak nem mertem szólni. Viszont mire teljesen pánikba estem volna, az álom átalakult valami mássá.

(művészfilmből a holdra)

A Gyár nevű darkgótindusztriális hely meglepő fordulattal egy gyár területén található, annak is az eldugottabb részén, ahová nem biztos, hogy eltaláltunk volna, de végül előbukkant egy biztonsági őr a semmiből és segített. Ha valaha készítenék magyar Max Payne-klónt, innen venném hozzá a pályákat – tátongó udvarok, komor téglaépületek, vaslépcsők, létrák, hatalmas kémények. Lenyűgözött az ipari romantika (már megint).

Valaha régen többször jártunk a Vudu nevű darkgótindusztriális helyre. Bontásra ítélt, öreg épület volt Csepelen, körülötte lassan eldózeroltak mindent, a lépcsőházat meg évekkel később kölcsönkérték az Inland Empire egyik nyomasztó jelenetébe. Ez a mostani (a Vudu szellemében szervezett) este azonban nem csak a lépcsőházzal idézte meg a David Lynch-szerű filmeket.

A Gyárban mozaikmintás a padló, vörösek meg feketék a színek, az ablakból betört ablakú, néma csarnokokra látni, és amikor megérkeztünk, az egyetlen vendég egy francia-angol művész-dokumentumfilmet nézett egy kifeszített vásznon. Akkor gyorsan ittunk valami töményet. Később aztán sokan lettek, hangosodott a zene, ittunk még, és indulás után nem mászhattam fel egy tetőre, ezért majdnem lementem egy bunkerbe.

A pozitív értelemben vett szürrealitás a már megidézett Fehérvári Zenei Napokon sem engedett, egyrészt a helyszín miatt (egy ipari parkban rendezték, öklömnyi sziklákkal felszórt fehér, holdbéli talajon), másrészt a fesztiválbuszok nem euklideszi menetrendjének köszönhetően, és akkor nem is említettem azt, hány olyan ismerőssel találkoztam, akikről hosszú hosszú évek óta nem is hallottam, és az mindig jó. Barátaim szilaj jókedve is ragadósnak bizonyult, de velük ellentétben olcsón megúsztam, mert nem voltam rosszul másnap.