(felvonulók kérték)

Belvárosi fesztivál van az ötödik kerületben éppen. Nem messze az irodától áll az egyik színpad, a táncdal szó is benne van a nevében, tébolyultan menekülnek onnan szerencsétlen, meggyötört hangok és a jobb sorsra érdemes dallamok. Bejönnek az ablakon – ha becsukjuk, meghalunk, mert légkondicionáló nincs –, a hangerőt csak fülhallgatóban üvöltő mocsokmetállal lehet ellensúlyozni. A playbackelő komárlászló, harangozóteri, koóskárolyjános* produkciói hallatán másfél órán át egyre tompábban ismételgetjük, hogy miért miért miért van erre igény, majd éppen megörülnénk a pillanatnyi csendnek, amikor megszólal a Celine Dion-féle My Heart will Go On technósított verziója. A felharsanó dobgép ritmusa elménk kivégzőosztagának utolsó sortüze.

* na, ez már wekerle hatása (bár ezt csak a beavatottak értik)

(it’s in my mind, in my mouth)

A jelek hiánya is jel, mikor tanulom meg végre.

Más.

Tegnap egy jó hangulatú találkozó után whoisnot még rávett, hogy tartsak vele egy másik találkozóra. A Szimplából utat vájtunk magunknak a hetedik kerületi estében, ami ilyenkor még pont viselhető, semmi falakból áradó hő, se nehéz, fojtó kipárolgások, csak szép halott házak vagy a szép halott házak helyére épült rondaságok, de néhány meglepően hangulatosnak tűnő új építmény is felbukkant pár helyen (talán van remény, hogy európai szintű belvárosunk lehet). Aztán találkoztunk emberekkel, ahol megint nem tudtam annyi mindenkivel beszélni, mint kellett volna, és Búvárzenekar Rejtő-hősként olyan kocsmát talált nekünk, ahol a budapesti átlagot magasan felülmúlva voltak velünk előzékenyek, sőt még a sört is olcsón adták.

(napok jönnek)

Júliustól nagy eséllyel kényszerkezeltetni fogom erősnek saccolt netfüggőségemet (jó, a cégtől tudok majd netezni, ha nem is azonnali reakcióidővel, azonban a sorozatfüggő énem szenvedni fog, mint egy kutya, az őszi évadpremierek után a homlokomba húzott kapucniban, egész testemben remegve, újraírható dévédéket markolva fogok lófrálni szélessávú eléréssel rendelkező barátaim lakása körül, csak egy epizódot, testvér, mondom majd rekedt hangon, utána esküszöm, leállok, érted?).

Addig biztosan nem lesz az új lakóhelyemen netelérésem, amíg ki nem derül, mihez kezdek/kezdhetek az életemmel. A két dolog közötti összefüggés az egy (két) éves hűségnyilatkozat nevű fogalom, ami rádöbbentett arra, hogy pillanatnyilag őszintén nem tudom, vajon az országban leszek-e tizenkét hónap múlva.

(közjáték egy vidéki város buszmegállójában)

– Hölgyeim! – intett a pocsolyarészeg szaki előzékenyen a busz első ajtaja felé. Hiába néztem körül még egyszer, továbbra is csak én álltam mögötte egyedül.

(ötödik feladat)

Jellemezze egy angol szóval az elmúlt két napját. (1 pont)

anx·i·e·ty
-noun
1. A state of uneasiness and apprehension, as about future uncertainties.

Kiegészítő feladat: koncentráljon erősen a szó ellentétére. (+10 pont)

(riszpekt)

És ezúton szeretném megköszönni whoisnotnak, hogy megjavította az oldal css-ét, így nem lógnak egymásba a postok. Ezer hála!

(fussatok, bolondok!)

Tegnap este elmentem futni a Margitszigetre, és éppen elfogyott a fény a keleti parton, mire elértem az Árpád-hidat. Átkanyarodtam a másik oldalra, ahol az addigi kihaltság után meglepve láttam, milyen sokan szaladnak a budai hegyek mögül még áradó vöröses derengésben. Mögöttem nem jött senki, és amikor elfogott a bizonyosság, hogy valójában mindannyian együtt menekülünk a közeledő sötétség elől, megszaporáztam a lépteimet.

(dolgok, amiket régen nem csináltam már)

Például pénteken és szombaton is úgy alakult az éjszaka, hogy hajnalodott, mire ballagtam hazafelé, és el is felejtettem, milyen furcsa érzés, amikor az üres utcák fölött üres az ég, mert már kifolyt belőle a sötét, de még nincsen benne se fény, se madár, csak a hangjuk hallatszik, de az mindenhonnan és harsányan. Néha elmegy egy magányos autó az úton és minden tiszta, friss szagú, új.

(Egymás után kétszer is minimum hat évvel fiatalabbnak éreztem magamat. Vasárnap meg tizenöt évvel öregebbnek.)

Az írásképtelenség sivársága után hasonló deja vu félredobni egy novellaötletet, majd isteni szikrától ihletve belevágni egy újba, hogy aztán váratlanul kiderüljön egy koncepcionális probléma, és megint elő kelljen venni az elsőt. Már csak befejezni kellene valamelyiket, igen.

(langy esők jönnek vagy mi)

Egész délután hörgött-morgott az ég, és mire elindultam a cégtől, már kövér cseppekben esett az eső. Ettől rögtön olyan jó illata lett mindennek, ahogyan egy Urbánus Tavasz nevű parfümöt képzelnék én, friss víz, nyirkos macskakő, finoman adagolva zöldellő levelek. Miközben ballagtam a híd felé, úgy ritkultak a cseppek, a betonból érezhetően áradt a meleg, ázott lányok jöttek szemből testükre tapadó pólóban. A folyó felett félúton jártam, amikor elállt az eső és észrevettem, milyen ruganyosan sétálok.

Ebben az öt percben valami olyan alapvető szimbóleum rejlik, hogy nem is merem figyelmen kívül hagyni. Oké, vettem a jelzést.

(portré, pszichedelikus fotóval)

Silvermoon nem is túl régen készített egy alapos interjút a kultblogra álszerény személyemmel, köszönet neki és az oldalnak, most már tényleg kellene írnom valamit, azt hiszem.

Olvasható itt.

(lidérc, nyomás)

Léteznek azok a negatív dolgok, amelyekre az égvilágon semmi ráhatása nincsen az embernek és minden pillanatban érezhető súllyal nehezednek az életére. Ha ennek a nyomásnak lenne mértékegysége, amit egy kis készülékkel mérni lehetne, most megkocogtatnám a kijelzőt és azt mormolnám, hogy namivanmárelromlottezaszar, majd idegesen lesném, kúszik-e még tovább a mutató.
Milyen is volt, amikor olyan dolgok nyomasztottak, amikkel lehetett kezdeni valamit, de hát mit lepődök meg, 2008. És még mindig csak május van.

(Tarzan és az aranyblogger)

Élőben sokkal szórakoztatóbb vagy, mint a blogod – mondta lucia tegnap, és szeretném ezt a kijelentést kitenni első mondatnak, hogy szimpatikus legyek és adjatok pénzt, illetve a külső szemlélő szavaival érzékeltethessem, milyen látványos hangulati kilengéseket produkál nálam pozitív irányban a baráti társaság, legalább két-három óra erejéig, hogy aztán minden folytatódjon a régiben.

(Azért remélem, hogy nem a blogom kritikáját idéztem be ilyen büszkén.)

A beszélgetés egy pontján túl nagy figyelmet kapott a köztem és mindenféle vonzó, fiatal lányok között pillanatnyilag nem létező viszony, lucia meg isolde egészen belelkesültek, majd tréningeket tartanak, mondták, amikor jeleztem, milyen problémás az ismerkedés, bár abban nem sikerült megegyezniük, kikkel kellene megismerkednem, bloggerekkel vagy nem bloggerekkel. Mintha furcsa csillogást is láttam volna a szemükben, az ilyesminek az a vége, hogy egy vakrandin találom magamat azzal a kísérő szöveggel, hogy Ő itt a harmadunokanővérem, jól kijönnétek, öt éve negyven macskával él az erdő szélén, és nagyon kedves lány, bármit is hallottál az előző barátjáról, ostoba baleset volt.

Amikor az L. posztmodernül átemelte kontextusba a Sün, akit meg lehetett simogatni mesekönyvet és megalkotta a Blogger, akit meg lehetett simogatni variációt, kicsit elterelődött a téma, csak úgy repkedtek az ötletek, A blogger neve halál, Egerek és bloggerek, Nem bloggernek való vidék és még vagy ezer más. Illetve láttuk agnust bosszúsan, amit onnan lehet felismerni, hogy agnus ugyanolyan kedvesen ül az asztalnál, mint mindig, csak megosztja velünk, hogy most bosszús.

(elektrokardiogramm)

Hullámhegyek, hullámvölgyek, szinte minden napra jut valami, hol jó, hol rossz, az életem vonalát rajzoló gépből egy szívritmuszavaros ember EKG-jára emlékeztető papírcsík csúszik ki lassan.

(Nothing matters. We are just cockroaches. Wildebeests dying on the riverbank. – House MD 4x14 )

Pénteken jártam igazi házibuliban. Belvárosi bérház, szinte csak ismeretlen emberek a folyosón, borosüvegek, szendvicsek és szimpatikus tömeg a konyhában. Tapsival kisodródtunk a gangra, rengeteg szingli lány van ám itt, közölte Mac finom utalásféleképpen, nekem, személyesen a Hogyan ne is próbáljunk lányokkal beszélgetni partikon című (egyelőre csak fejben létező) szakkönyv szerzőjének.

Tanulság még a hétre: az albérletkeresés meg egy mesebeli erdő, amikor kijössz belőle, megváltoztál kicsit, tekinteted üresebb, keserűbb, bölcsebb talán, de biztosan nem férfiasabb. Valahol ezzel függ össze a következő bekezdés is.

Amikor a fordítást lecseréltem a játékfejlesztésre, az állandó létbizonytalansággal járó, kedvelt munkát váltottam le olyasmire, amiből lehet fizetni a számlákat. Gondoltam én akkor, és ettől olyan szörnyen felnőttnek éreztem magamat, hogy talán huszonöt évesnek is látszottam. Aztán kiderült, hogy a játékfejlesztés a maga kompromisszumaival együtt is teljesen szórakoztató munka, és nagyjából ezzel a felismeréssel egy időben megszűnt anyagilag biztos állásnak lenni, ahol maradtak a különmelók a számlafizetésre. A lakásváltással ez már nem lesz menedzselhető így, újabb nemszeretem döntések erjednek, persze ugyanaz a dilemma, mint már egyszer, hova menjen ember, aki mást nem akar csinálni, arról a munkahelyről, ahol szívesen dolgozik?

Ha már a bennragadás: valami az országban akar tartani.

Pár hónapja alakulgatott egy néhány napos írországi út, ami váratlan anyagi, majd szervezési okokból lassan eltolódott a jövőbe. Közben megint bedőlt a privát költségvetésem, és egy héttel ezelőtt, amikor a mindenbőlelegemvan-életérzés teljesen szokatlan kalandvágyrohammal párosult, rájöttem, hogy pont annyi pénzem van még, amiből felülhetek egy fapados repülőre és három estét kifizethetek egy olyan városban, ahol van tengeri kikötő, öreg házak meg csipkézett tornyok. Utána lesz, ami lesz, gondoltam vakmerően, majd kényszerhelyzetben nem töprengek annyit. (Az elhatározás egyébként egy nappal az első színes placebó beszedése után jött, Próbálja ki Ön is! Dr. Kovács Izolda-féle Neonirvanol Forte ™ – huss a bizonytalanságnak!) Nem telt el 24 óra az elhatározás után, beesett két teljesen váratlan és halaszthatatlan kifizetnivaló, ami elfújta a merészségemet, a pénzem maradékával együtt. Szóval nem megyek sehová, amíg meg nem kapom az idei második fizetésemet és akkor aztán lesz hepaj meg minden.

A tisztánlátás kedvéért: nem, nem az utazás a legnagyobb problémám.

(ülünk a vonaton és néz)

A vonat egyre gyorsulva vágódik kifelé a fővárosból a vidékbe, az ipartelepek veszítenek a tájjal szemben, mellettem a fülkében negyvenes értelmiségi házaspár. A nő haja kontyban, a férfi teniszinge rózsaszín, négykezes zongoraversenyt fognak megtanulni, energiáról és rezonanciáról beszélgetnek, befőttesüvegből eszik az egzotikusan fűszerezett rizst, van hozzá búzacsírasaláta dobozban, folyamatosan apró csókokat lehelnek egymásra.
Nem érzik, mennyire szeretném, ha máshol lennének.
Imádattal nézik gyermekük, __ke minden mozdulatát, __ke szemben ül velem, tíz-tizenkét éves, kövér, elkényeztetett és olyan aranyosan agresszív a szüleivel, az utazás első tizenöt percében kell csak folyamatosan követelnie az ennivalót, addig rejtvény fejt, minden definíciót megkérdez (négy betű, őserdei kúszónövény, án a vége, mi az anya mi az). __ke nem is sejti, milyen közel járt ahhoz egész úton, hogy kapjon egy cipőtalpat az arcába.

(várak, kutya, görcsoldás)

A május elseje a hagyományok szerint alakult, ismét a megszokott társasággal indultunk több napos expedícióra, ezúttal a Zemplénbe. Némileg csökkentett létszámmal, de a jól ismert szórakoztató faktorral. Leginkább azt csináltuk, hogy megfigyeltünk várakat természetes környezetükben, festői hegytetőkön, erdők között, sőt közelebb is mentünk hozzájuk, óvatosan, nehogy felébredjenek. Boldogkőváralján Levinről kiderült, hogy elf és ösztönösen láthatóvá válnak mellette a tikos átjárók, a füzéri várban láttunk kamikázefecskéket dacolni a széllel, a regéci romok között meg elég volt kinéznem egy megmaradt boltív alól a mélybe, és máris működött a pozőrfaktorom, Bright fényképén A Sötét Szem Írisze lett belőlem – ja, és láthattam Robint, amint a szerkesztőösztönöknek engedelmeskedve piros filccel megszerkeszt egy nyelvtanilag hibás tájékozató táblát.
A szállás idén is pazar volt, a helyi foxiszerű kutyát mintha Réber László rajzolta volna, egyébként meg ettünk és társasjátékoztunk sokat, sokfélét. A társaságból kétszer ketten szintet léptek, ők első és második szintű szülők most, akik helyett mi, többiek is ittunk. Volt még: lelki görcsök oldódása, maratoni beszélgetések (például fleorával, aki most először töltött huzamosabb időt velünk), és természetesen a rettenetes szóviccek sem hiányozhattak.

(mostan színes bogyókról álmodom)

A múlt hét a színes bogyók jegyében kezdődött és folytatódott. Kedden az L. hozott Londonból az okkult hímzőegyletnek Jelly Beant, valószínűleg megérzésből, mert sejthette, hogy amikor elkezd fényképeket mutatni, isoldéval együtt egyre gonoszabbul és irigyebben fogunk nézni rá (különösen a Battersea Power Stationt irigylem tőle, hihetetlen, hogy pár évvel ezelőtt egy londoni hónap alatt nem bírtam eljutni odáig). A Jelly Beannel ez volt az első találkozásom így a való életben, a lényege, hogy egy doboz tele harmincféle ízű drazséval (talán a Potter-könyvek mindenízű cukorkái is innen ihletődtek), és a legszórakoztatóbb része 1) a doboz oldalára ragasztott fényképes tájékozató alapján választani színt 2) vagy rágcsálás után kitalálni, most akkor szőlős, popcornos, áfonyáspités vagy [egyéb]) lehetett. isoldétől pedig kaptam frissen legyártott iparisárga tablettákat papírborítékban, mert nem viccelt a múltkori kommentben, rá van írva tollal a borítékra, hogy Neonirvanol Forte, napi egyet kell bevenni, már érzem is, hogy működik, de kevés van, nem adhatok másnak.

(rövid, de tömény hétvége)

Hektikusan kapcsolgatom ki meg be a kommentlehetőséget, lelkiállapotom kétállású kijelzője ez. Egészen konkrétan megfogalmazható vágyódások élnek bennem, de minek. Szombaton búcsúztattunk hosszú útra induló barátot és a macska ismét rettegésben tartott nyolc embert csak azzal, hogy ült és nézett. Vasárnap kisurrantam a könyvfesztivál utolsó napjára, mégsem járja, hogy nem, pedig már kiugrott renegát lettem; az új helyszínről a London Book Fair jutott eszembe, ami pozitív, de egyetlen olyan könyvet nem láttam, ami igazán érdekelt volna. Ellenben nem nyomasztott annyira a rengeteg nyomtatott dolog látványa, mint régebben. Este kreatívkodásra került sor, sör mellett: három olyan barátom van, akikkel hihetetlenül produktívan tudunk ötletelni, a klaszikus brainstorming alapelvei szerint, az egyik whoisnot, a másik a Nagy Levin, a harmadik rampion, ő az, akivel éppen tegnap ültünk össze, már megint komplett regényszinopszisokat hajigáltunk halomba, világcsontvázak között turkáltunk lelkesen, csak úgy sisteregtek az ötletek, energiával töltött fel, aminek ki kellene tartania egy darabig. Akaraterőnövelőt akarok, minimum vödörnyi kiszerelésben, krómszínű edényekben, vakító ipari neonszínű por formájában, mint a testtömegduzzasztók, enném nagykanállal, sovány csirkemellel, szénhidrát nélkül, minden reggel megnézném a billentyűzet elő pattanva, mennyit acélosodott reggelre a kis satnya akaraterőm.

(chatlog)

noiz>ilyenkor jövök rá, hogy valamit nagyon kezdenem kellene magammal
noiz>mert ülök a szarban éppen, amiből biztosan ki lehetne mászni
noiz>majd amikor tényleg lesz okom szarul lenni, akkor majd mennyire bánom,
noiz>hogy a jó időket is elbasztam feleslegesen

Most, hogy végre eljutottam a nagy büdös evidenciák kimondásáig, úgy is, mint első lépés, már csak meg kellene fogadnom a saját tanácsomat.

( ... and ... )

Végre azt a szót is megtaláltam, amivel én magam tökéletesen jellemezhető vagyok.

(and it rained all night)

Végre megtaláltam azt a szót, amivel tökéletesen jellemezhető az elmúlt egy évem jelentős része; ez a szó a kudarc.