(mindenről az jut eszébe)

Ha az ember beszáll odafent a liftbe és megnyomja a “Földszint” feliratú gombot, majd hosszas ereszkedés után zöttyen egyet a fülke, és a kijelzőn a 11-es szám világít (az épületnek tíz emelete van), akkor valószínűleg arra tippel, hogy a kijelző rossz. Nekem is ez volt a második gondolatom, de előtte gyors egymásutánban a következő képek villantak fel előttem: feje tetejére állt világ, háborúskodó tetőkirályságok az örökös alkonyatban, egy antenna, ami az istenek gondolatait fogja, meg a lehetőség, hogy az ajtón kilépve része legyek egy kalandnak, ami csak rám vár.

Persze elég volt alig néhány másodpercet habozni, és máris a csak földszinti postaládák megszokott látványa fogadott az ajtón túl.

(kellett ez már nagyon)

Tavasz meg könyvfesztivál, több felvonásban (nem a tavasz, a fesztivál). Pénteken fordítói minőségben sörözés és szerepjátékos nosztalgiázás Hannuval, a finn scifi-szerzővel, szombaton olvasóként portyázás a Millenárison a szokásos mintákat követve (barátokkal összeakadni-szétválni-összeakadni-kávézni), zöld füvön fetrengés, fogadalmak ellenére könyvzsákmányolás – egy tiszteletpéldány, egy elcserélt, egy régóta keresett és egy közösen örökbe fogadott –, szombat este megint italozgatás, vasárnap brunch egy napfényes teraszon, még egy kis könyvezés, délutáni Füvészkert, a lucia mellett standoló zord portásnénikből sugárzó reiki-energia, ketrecbe zárt harapós ősnövény, pálmaház, virágzó fák.

(sláinte)

A Grabbers (magyarul Csáposok) nagyon kellemes ír horrorvígjáték, gyönyörűen fényképezve, a trükkök is rendben vannak, meg hát az ír szigetekkel engem amúgy is meg lehet venni kilóra. De különösen azt tetszett, hogy a vénségesen vén klisét (vérszívó, csápos parazitaszörny érkezik az űrből, majd pusztítani kezdi a helyi populációt) tényleg helyi viszonyokra ültették át, amivel sikerült szórakoztatóvá tenni - mivel a lény nem bírja az alkoholt, ezért minden ír tervszerűen még többet kezd inni, miközben azért egy éjszaka alatt megpróbálják kiiktatni a rémet, aztán persze bonyodalmak, miegymás.

Végig az járt a fejemben, ez mennyire működhetne magyar környezetben is (persze sohasem tolna bele pénzt, és ha mégis, valószínűleg kínos lenne a végeredmény), pedig az ivás adja magát, az otthon főzött szesz is, a magyar tájak is szépek, én például a Balatont javasoltam volna, de utána találkoztam Pikszi írókolleginával, aki pontosan ugyanezen a gondolatmeneten a gyógyvízig jutott el, ami valóban telitalálat, mondjuk adja magát a tagline is, a mélyből érkezik... de nem gyógyítani fog.

Az meg milyen stílusos gesztus, hogy a Beckett's-ben az ír nagykövetség vendégeiként ajándék Guinesst meg pub foodot kaptak a mozijegyesek.

(rozsdás, nehéz blogokat pakolgatok vastag kesztyűben)

Valójában feedeket importálgatok a halálra ítélt Google Readerből, mindenféle okok miatt most éppen egyesével. Lassú munka, csinálgatom, amikor időm engedi, sorban kattintgatom végig a blogokat, archívumok nyílnak meg, a listákba rendezett bejegyzéscímek lépcsőfokokként vezetnek a múltba, és ez egyszerre izgalmas és jó és ijesztő és szomorú, mint lemászni a pincébe, a bedobozolt régi levelek és naplók közé.

A legszomorúbb mégis az a felismerés, milyen döbbenetesen kevés létezik már abból a sok énblogból, amire valaha feliratkoztam. Azt eddig is tudtam, hogy a blogolás so 2003-2008*, évek óta van helyette twitter-facebook-tumblr, ezeket én is aktívan nyúzom, ráadásul nem muszájból, hanem szívesen, de csak most tudatosult bennem úgy igazán, mennyire másra használom mindet, és igazából ettől ütött szíven a hiányérzet és a nosztalgia. Mondom ezt én, pedig milyen sokáig hanyagoltam ezt a blogot – ezzel valószínűleg töredékére redukálva múgy sem hatalmas olvasótáborát –, és még most sem igazán jöttem rá, mit akarok vele kezdeni.

A jelek szerint a következő rss-olvasóm tartalma sokkal karcsúbb lesz, bár ezek túlélő, kemény, harcedzett blogok, láttak már sok mindent, óvatosan és tiszteletteljesen pislogunk egymásra, mint a szigorú, bőrkabátos alakok egy westernfilm ivójában.**

* a múltkor szóba került, hogy egy mostani 14 évesnek semmit sem jelent a blog, közben meg mintha csak tegnap lett volna, amikor az igazán oldschool bloggerek riadtan nézték, hogyan szabadulnak be a fiatalkorúak az addig elzárt térre

** közben ráadásul zajlik a freeblog haláltusája, vagy legalábbis úgy tűnik, mert sorban költöznek az ismerősök, új címek, új sablonok jönnek, és ezzel tényleg lezárul egy korszak.

(éttermi kiszolgáló központ)

Tegnap együtt ebédeltünk a Nagy Levinnel a jövőben. A jövő egy étterem a Nagymező utcában, amit teljesen véletlenül találtunk meg, miközben mindenféle fontos kérdéseket vitattunk meg, és már nagyon éhesek voltunk. Az étteremben formatervezett, hófehér asztalokba épített monitorokon lehet leadni a rendelést és rendezni a számlát, akár netes fizetéssel is, amit ők cybergastrónak neveznek, de nekem erről rögtön a régi science fiction regények retrójövője jutott eszembe. Egészen ma reggelig nem jöttem rá, miért, de aztán meglett a megoldás:

"A professzor megnyomta az asztal alapján a kiszolgálólapocska gombját, és beleszólt:
– Két csokoládétortát és két eperkrémet...
– Tejszínt is? – kérdezte az Éttermi Kiszolgáló Központ inspekciós adagolója.
A professzor Esztire nézett, azután visszaszólt a készülékbe:
– Egy tejszínt is kérek.
– Tizennégy fillér – szólalt meg újra a készülék.
Bencze András tizennégy darab érmét vett ki a zsebéből, és rátette a kiszolgálólapra. A következő pillanatban kinyílt egy perselytorok, elnyelte az érméket, a kiszolgálólap félrehúzódott, helyette felbukkant egy csinos, kék pettyes tálcán két szelet csokoládétorta, két pohár eperkrém, az egyik krém fölött csillagmintára formált tejszínhalommal"

Fehér Klára: Földrengések szigete (1958)

(thank you, mario! but your holiday is in another castle!)

Az elmúlt pár hónapban a hétvégéket, karácsonyt, szilvesztert és a munkahelyen kivett szabadnapok egy részét is beleértve (leszámítva a londoni utat meg egy meglepetés-születésnapot a pálinkaszobáról ismert házban), otthon, vonaton, autóban és vidéki vendégségben sikerült lefordítanom két remek regényt, már csak egy képregény van hátra meg ami még lemaradt, közben ideiglenesen ellenállóvá váltam a koffeinre, sötét téli estéken jártam el futni és rendszeresen tikkel a jobb szemem (ami a ballal együtt egészen szép piros), de összességében elégedett vagyok, mert túléltem jó érzés volt látni, hogy még képes vagyok ilyesmire.

Viszont elég is volt ennyi kaland és önismeret, lassan nem ártana pihenni, mert jön a következő könyv, ugyanígy másodállásban, mint ezek (és frissítenem kellene a fordítós bibliográfiámat is), de előtte újra kell tanulnom, mit csinál az ember egy szabad hétvégén.

(we can't stop here, this is book country)

Kétezerkevésben kezdtem el az amazonról rendelni fantasztikus könyveket, meg ha úgy hozta a sors, órákat el tudtam tölteni bármelyik angol könyváruház idevágó részlegén, hogy aztán hasonszőrű barátaimmal hosszú levelekben tukmáljuk egymásra az ajánlásainkat (ebből lett az endless.hu, de ez mellékszál). Éles kontrasztként az akkori felhozatalból magyarul szinte semmit sem lehetett kapni, és amikor megpróbáltuk az izgalmasabb leleteket benyomni az akkor még maroknyi érintett kiadóhoz, a legtöbbre azt mondták, ne is álmodjunk róla, ezt itthon soha, senki nem venné meg. Néhányat azért kiadtak (nem azért, mert mi mondtuk), amiket aztán tényleg senki sem vett meg, és mindenki szomorúan bólogatott, hogy hát igen, ez van, maradunk inkább a [BÁRMELYIK ISMERTEBB LOGÓ HELYE] sorozatnál.

Szóval ennek a fényében döbbenetes végignézni a magyar fantasztikus könykiadók idei terveit.

Azt egyáltalán nem hiszem, hogy a felfevevőpiac is akkorát nőtt volna, mint a címlista meg a kiadók száma, ezért biztos vagyok benne, hogy ez egy csalóka kép. A fentiek miatt viszont számomra akkor is elképesztő, mennyire felfutott a fantasztikus irodalom itthon, legalábbis egyes alágai (Game of Thrones, I’m looking at you), de valami másnak is változnia kellett, ha a friss címek nem évtizedes késéssel jönnek magyarul*, régi adósságok rendeződnek, és az egykori ordas bukások új kiadásukban most éppen kultkönyvek (Simmons, Gaiman jut eszembe nekem így most), pedig 10-15 éve is pontosan ugyanolyan jók voltak.**

* néhányban én is érintett vagyok, és ez jó

** És itt emlékezzünk meg azokról a máshol népszerű szerzőkről, akik továbbra is, sokadik próbálkozásra is ugyanúgy megbuknak itthon, de ez egy másik történet, elbeszélésre más alkalommal kerül sor.

(ma éjjel, osztályvezető úr, új létformát teremtünk!)

Azt mondja a hvg, hogy:

‎Egy laborkísérlet okozta azt a két villanást, amelyet Pest 100 kilométeres körzetében lehetett látni.

"MVM OVIT Országos Villamostávvezeték Zrt. kísérleti telephely" illetve "Veiki Villamosenergia-ipari Kutató Intézet" - ez zseniális. Ha ufók ellen harcoló titkos kormányhivatal vagy az Akadémia őrült tudósait tömörítő alosztály főnöke lennék, pontosan így nevezném el a fedőszervünket, és amikor új létformákat / mechákat / dimenziókaput TEREMTÜNK, csak annyit mondanék, hogy embereink  csupán "egy nagyfeszültségű szigetelőlánc villamos íves próbáját hajtották végre, amelyek hanghatással és egy másodperces kisülésekkel járnak".

(el- és behavazva)

Mi mást is csinálnék december 24-én délután ötkor, ha nem könyvet fordítanék, ami azért sooo 1999-2006. Persze akkoriban sem zavart, most sem bánom, sokkal jobb így dolgozni, lent a Vidéki Kúriában, a kertben hó, az ablak előtt sűrű gótikus köd, a konyhából mindenféle illatok jönnek, a hátam mögül, a hangfalakból zene, és itthon van a húgom is, aki zombikat öl növényekkel, szóval minden rendben.

(creative meltdown initiated)

Kifejletlen történetek hevernek a meghajtómon, mint formalinban úszó preparátumok egy freakshow-ban, ott egy novellatorzó a befőttesüvegben, itt két összenőtt klisé, mögötte a furcsa Budapestek, a legtöbb helyet mégis egy nem létező regény szinopszisai foglalják, deformált, de felismerhető klónok sora a sárgás derengésben.

Mert nem írsz! – viccelődünk évek óta a barátaimmal, néha bedobom a jól ismert posztot is erről, haladunk tovább, nincs itt semmi látnivaló; azt hittem, már sikerült feldolgoznom a nemírást. Pedig nincsen ez lezárva, amíg elismerő irigykedéssel és őszinte hiányérzettel nézem, kik lesznek a remeknek ígérkező antológiában, amire ötlet- és energiahiány miatt már nem is pályáztam. Elég alapos ösztönzés lenne ez most éppen, ha nem tudnám, mi szokott ebből lenni.

Főleg úgy, hogy máshol is írok (nevezzük alkalmazott kreativitásnak), amiről lassan lekopik az aranyfesték, miközben a sokadik változatot kalapálom formára, és nem jó, nem ez kell, és már én sem tudom, mire lenne szükség, csak azt, hogy igazuk van, és tényleg valami teljesen másra. Ez a blogom tetszhalott, önismétlő és modoros, az egyetlen dolog, ami betűből van, én követtem el és elégedett vagyok vele, az a fordítás, ami cserébe kínkeserves, mondattól mondatra vívott küzdelemmé vált már régóta, részmunkaidőben, a határidőket jelző roppant oszlopok leomlott maradványain is túl.

De legalább öregszem, és már újraközölnek: az idei termésem 1) egy tizennégy évvel ezelőtti* franchise-novella második kiadása, amit ma már teljesen másképpen oldanék meg, de direkt nem nyúltam bele nagyon 2) egy villámnovella, ami valaha pont ezen a blogon debütált, és pontosan ugyanúgy írnám meg, ha képes lennék ilyesmire.

SZERK. és persze kimaradt a 3) az sfmag "10" címen futó elektronikus antológiájába beválogatott "A Rádiumember magányossága", ami szintén újrakiadás.

* ó, te jó ég

("and here i stay: haunted by london. and london, haunted by me")

Mindössze három estét és két teljes napot töltöttünk Londonban, szerencsére többszörös visszaesőként ismerem annyira egyes részeit, hogy felcsaphattam botcsinálta idegenvezetőnek, hátha sikerül ennyi idő alatt a legtöbbet megmutatni a belvárosból a nőmnek, aki először járt ott. Így aztán voltunk képtárban, könyvesboltban, hongkongi étteremben, Forbidden Planetben, különböző kávézókban, a Portobello Road utcai piacán, Camdenben rockerkocsmában, Bloomsburyben reggelizőben és parányi pubban, Temze-parton, a Parlamentnél, teremnyitás előtt a British Museum aulájában (ebből ennyi jutott), a metró szűk, csempézett labirintusában az esti csúcsban, és persze vasárnap koncerten egy néhai music hallban, ahol volt bársonyszőnyeg, aranyozott stukkók meg karzat, csak fűtés nem, de ez nem számított. A szállást sikerül jól kifogni, meg az időt is, igazi napsütéses telet kaptunk, azt, ami néha éles késként hasogat, de városnézésre tökéletes.

(az ember, aki a saját avatarjának öltözött, és gitárhírólánnyal érkezett a partira)

Volt egy időszak a medúzák életében, amikor felfedeztük a bennünk élő nőklapjás újságírónőt, és elidegenedő, rohanó világunkra fittyet hányva, szemünkben szelíd derűvel két befőzés között pajkos-kócos levelezéseket folytattunk egymással (amit lucia meg is örökített az utókornak).

Szóval egyszerre elismerés és megfontolandó jelzés, ha a bloggerhelloweenen Tank Girllel, Snake Pliskennel és a Battle Royale egyik iskoláslányával állok a ház előtt a hidegben, és egyszer csak arról kezdünk beszélgetni, hogy olyan a blogom mostanában, mintha egy begótult Shaffer Erzsébet írná.

És ha már (utó)halloween, megint rá kellett jönnöm, hogy a barátaim mind beöltözésben, mind a brutális youtube-diszkóban eléggé nagypályás versenyzők még mindig.

(„in a world”, mondja a trailerhang)

Nem nagyon történt még ilyen velem, de zsinórban hármadik éjjel riadok fel arra, hogy álmomban elveszítettem egy nagyon fontos kulcsot, sőt egy egész kulcscsomót. Azt már az ébredés utáni másodpercben sem tudom megmondani, mire valók (van közöttük egy csillogó meg egy zöldre rozsdásodott darab, az biztos), de valamiért úgy érzem, rettenetesen nagy baj történt, és még sokáig nem múlik a szorongás.

Remélem, nem arról van szó, hogy álmomban rendszeresen átkerülök egy fantáziavilágba, ahol kiválasztott hősként nekem kell visszazárnom a Tébolyult Varangyisten jádebörtönének kilenc kapuját, mert akkor tényleg baj van. Például a helyi jófiúk éppen engem keresnek rendkívül felháborodottan minden létező varázserdőben és bronzkupolás városban.

(hétvég, novemberelej)

[szombat]

Megint vonaton ülök, csak ez az előzővel ellentétben teljesen másik irányba tart. Úgy fúrjuk magunkat előre a ködös, nyirkos novemberi reggelben, mintha menet közben festenék meg körülöttünk a sárga levelű fákat, és mindig csak az utolsó pillanatban döntenék el, hogy azokból a körvonalakból ne kísértetkastély szülessen, ezért a fekete tornyokból végül kémények lesznek. Aztán lassan elfogy a köd, csak a foszlányai tapadnak a kisvárosi vasútállomásokhoz, és valamiért ez az enyhén télies idő, a kihalt vidéki utcák kizárólag olyan kamaszkori emlékeket idéznek, amelyek talán meg sem történtek, vagy nem ebben a kombinációban, csapatba verődve megyünk szerepjátékozni a társasággal, gőzölgő teásbögrékkel állunk egy teraszon, az éjszakába nyúló varlordszozás szünetében nézzük a szemerkélő esőt, ilyesmik.

[vasárnap]

Amikor egyetlen pillanatba sűrűsödik a november: enyhén szocreál termálfürdő valahol a végeken, szabadtéri medencében ülünk nyakig a meleg vízben, gőzfátyol sodródik körülöttünk, narancssárga levelek lebegnek a felszínen, az égen rikácsolva húznak el a darvak.

Utána levezetésképpen az ország egyik legjobb halászcsárdája*, halászlé, füstölt harcsaszeletek pirítósra pakolva, harcsatepertő.

* nem értek hozzá, mások mondják, csak annyit tudok, hogy engem meggyőzött

(hazafelé tartok, és hirtelen)

Foltot törlök a párás vonatablakra, írom le valamiért gondolkodás nélkül, aztán tényleg felemelem a kezemet, és foltot törlök a pár vonatablakra. Mint egy időutazós történetben, ahol megakad és ugrál a jelen meg a jövő, nem is, ez inkább Őfelsége metafikciós titkosügynökének új kalandja, aki

ebből már tudta, hogy baj van. Lebukott, és az álommérnökök elindították visszafelé a narratívát, ami futószalagként sodorja majd a történet elejére. Le kellett jutnia a kitalált vonatról, különben a legelső betűn átbucskázva megszűnik létezni, és örökre elvész a mikrofilm. Egyébként is kár lenne azért a remek öltönyért.


Az ablakra törölt foltban éppen elfér egy kis táj. A régi filmekben ilyen vibráló, homályos a kép kerete: középen halott kukoricás, halott nyaralók, halott tavakm, csak a felhős ég nem változik, esővíztől megereszkedett, lelógó, szürke sátorponyva.

(ma reggel)

...majdnem végleg lezártam ezt a blogot, de úgy nézett rám, hogy eszembe jutott az a pár dolog, amit kifejezetten ide akartam megírni.

(főleg az őszről, nyilván)

Volt egyrészt egy októberi szombat, amikor a szokásos baráti kommandóval vidékre mentünk az aktuális Társasjátékok & Tömények partira. Ha már ott jártunk, frissítettük az őszt, ködpermetes, füstszagú, ázott levelű, de még nem fagyoskodós verziószámra. (Mire vasárnap délután visszaértünk a fővárosba, már ott is remekül működött minden, és úgy mentem futni, hogy a sziget végét elnyelte a puha, fehér semmi.) A látogatás kiválóan sikerült – MAC-féle pizza, lendületes ivás és bábutologatás hajnalig –, megkoronázva az egész szociális hetet, amiből három estét Tapsi külföldi barátainak társaságában töltöttünk, kocsmákban és koncerten.

Aztán jött ez a mostani hosszú hétvége, amikor nyerw meg én utaztunk vidékre, ahol egyszer csak (mintha mi sem történt volna) az udvaron odaballagott hozzánk az otthoni macska, aki egy hete tűnt el, ezért a környék összes lámpaoszlopán az arcképe díszelgett, mintha ő lenne a kertváros leghíresebb banditája. Később takaros falvakon autóztunk keresztül Nefilimet és Sear Blisst üvöltetve (mik elő nem kerülnek a Vidéki Kúriába lehordott cédéim közül), sétáltunk az erdő szélén, ahol láttunk gótikus vadszőlővel benőtt rózsaszín Barbie-nyaralót, a tisztáson megült a párás, napfényes ősz, várfalról néztük a makacsul zöld tájat, és megtudtam, hogy az éppen aktuális fordításom hol kapcsolódhat Heideggerhez, ami meghatározhatatlan aggodalommal töltött el a munkával kapcsolatban, ugyanis semmi közöm a német filozófusokhoz.

Ma reggel pedig rémfilmes ködre ébredtem, aminek inspirálnia kellett volna, helyette mogorván bámultam a betűket, illetve a hiányukat, és csendben lemondtam arról, hogy határidőre (vagy úgy egyáltalán, valaha) befejezzem azt, amit meg akartam írni, de legalább gyönyörködtem helyette a félhomályból előderengő monolit-házakban.

(té vádzs a blédráner)

Kedd este egészen komoly létszámmal gyűlésezett az okkult hímzőegylet, ráadásul nagyon hosszú kihagyás után, szóval megadtuk a módját: fenyegetően villámlott a belváros felett és harsogva szakadt az eső. Amikor a dohányzórészleggel kivonultunk az utcára, hatalmas vízcseppek verték a fejünk fölött a ponyvát, miközben egy pizzás-gyrosos és egy indiai-thai étterem között ácsorogtunk és esernyős emberek tülekedtek közöttünk. Tényleg csak egy szusiárus meg egy sétapálcás, kalapos férfi hiányzott a BRFK hetedik kerületi androidvadász részlegétől, hogy teljes legyen a kép.

Az egyik beszélgetésből – ha rendesen jegyzeteltem volna – mára összehozhattam volna egy romantikus hipster-noir regényszinopszist San Francisco helyett Budapesten, de szűk körben azt is megvitattuk, mi töri el annyira a blogokat, hogy a jelek szerint tartósan tetszhalott állapotba kerülnek. Kifejezetten sok szó esett egy esetleges Szuperhősök és Kamionosok partiról, a mr.a pedig világító karkötőket osztogatott, bár ennek a pontos okára egyszer sem adott magyarázatot.

(nyikorogva, rozsdásan)

Sajátos időszámításom szerint azóta van ősz, hogy először mentem ki reggel futni hűvös, szitáló esőben. Aznap a Hármashatár-hegy tetején tömör habként ült egy magányos felhő, csak a rádiótorony teteje szúrta át, én pedig arra gondoltam, onnan kellene lenézni a városra, ódivatú scifibe képzelni magamat, az ötös számú fellegplatform magányos őrének mondjuk.

Szóval évszaknak megfelelően ismét rutinból öntöm a tejet a teámba, rengeteg munka vár rám a következő pár hónapban, megint túl vagyok egy költözésen* és próbálom postokba dobozolni a nyarat, csak előtte ki kellene találnom, mi legyen ezzel a bloggal.

(A dobozokban főleg erdők vannak és hegyek, vonatok, egy pavilon egy halastó partján, rengeteg sörözés, régen látott barátok, és persze festékszag.)

Közben gyűlnek az őszi elraknivalók, néha melankolikus szürkeség, máskor varjúkárogás kintről, vagy az egyáltalán nem melankolikus társasjátékos partik, borosüvegek, napfényes hétvége gyepen üldögéléssel és szilvás pitével.

* Számomra kétféle költözés létezik. Az egyik hetekig nyomaszt, aztán valahogy simán lezajlik minden, és rögtön az első este olyan, mintha mindig is ott laktam volna. A másik hetekig nyomaszt, és nagyon sokáig tart, amíg a helyére kattan az új környezet, és ez a mostani is ilyen. Túlságosan üres még minden, és nem azért, mert a letisztult, keleti egyszerűségre törekszem a lakberendezésben, és a macska sem segít, aki az új helyen ismét kényszeresen jön zaklatni szeretetével hajnalonként.

(villanytelep)

Péntek hajnali kettő, négyesben ácsorgunk a szülővárosunk peremén, a betonházakon is túl, mellettünk egy tó, a közelben transzformátortelep zümmög magában, mint egy fémtüskés, nagy, alvó állat, a majdnem-telihold miatt utcai lámpák nélkül is mindent látni. Kezünkben dobozos sörök, és csak röhögünk, akkor már mindegy is, hogy micsodán, valószínűleg józanul amúgy sem lenne olyan szórakoztató, szóval egy pillanatra olyan minden, mint régen, amikor eshu barátom még nem Amerikában élt, és rendszeresen ácsorogtunk hasonlóképpen az éjszakai város különböző kihalt részein, ő, echnat, eLeM meg én, és azok, akik most éppen nem voltak ott velünk.