(ingovány)

"Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a Szomorúság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben." (Michael Ende)

A Végtelen történetből (miből másból) vett idézettel tudnám leginkább összefoglalni az elmúlt néhány hónap lehangoló vergődését, bár a Szomorúság Ingoványa helyett a sokkal kevésbé mesés nevű, a Teljes Motiválatlanság, a Világ- illetve Önutálat Ingoványában tévelyegtem. Az, hogy mindennek mi volt az oka, teljesen lényegtelen (illetve leírva amúgy is csak egy szánalmas midlife crisis szürke lenyomata maradna belőle), mindenesetre a teljes kiégést antiszociális visszahúzódás és  mogorvaság kísérte, miközben koloncként lógott rajtam több elkezdett és félrehajított írnivaló, a gyűrött cédula pedig, amire valamikor felkapartam a tennivalók listáját, lassan sárgásra porosodott az asztalomon.

Február végén eljutottam odáig, hogy egyszerűen félretoltam mindent, aztán kitaláltam, hogy inkább világgá megyek pár napra, feltöltődni, kizökkenni, majd hetekkel később végül beletörődtem, hogy még erre is képtelen vagyok. Attól még továbbra sem találtam a helyemet sehol, és csak úgy gázoltam előre a nagy, nyúlós szürke semmiben, agresszíven morogva a világra.

Most valami mégis mocorog, ha erőtlenül is, leginkább azóta, hogy végül elkezdtem másokkal is beszélgetni a dologról, és ettől hirtelen sokkal szánalmasabbnak tűnt az egész, mint amilyennek úgy magamban gondoltam addig (pedig az sem volt semmi). Meg közben történtek remek dolgok, még márciusban összehoztunk egy év után egy szerepjáték-partit, ahol én meséltem, utána jártunk Rómában húsvétkor, találtam mindenféle kincseket kamaszkori kreatív (hatalmas macskakörmöket képzeljük ide) fázisomból, elvállaltam pár novellafordítást, jártam a könyvfesztiválon, aztán újabb remek parti jött, ahol már játszottam, a héten elutazom egy rendezvényre a készülő játékunkat prezentálni, és arra jutottam, hogy ezekről jó lenne mégis írni valamit.

Nem is elsősorban a közléskényszer motivál (azt tippelem, nincsen két számjegyű a blog olvasóinak jelenlegi száma), hanem az, hogy amikor utoljára a blogot használtam az írásundor leküzdésére a rendszeres frissítésekkel, akkor egyszer csak elkezdett működni a folyamat (és lett belőle két füzetnyi felhasználatlan töredék, de mit nem adnék most egy rendes töredékért).

A legszomorúbb egyébként az, hogy a fenti képre és idézetre a vázlatok turkálása közben bukkantam, a dátum szerint 2015 januárjából, enyhén hasonló körítéssel, mint most, ami csak azt mutatja, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de legalább azt az időszakot követte fellendülés.

Hátha így lesz most is.