(parkok, magasvasutak és indusztriális ariadné-fonalak: berlin)

Berlin valamiért hosszú ideig hiányzott a potenciális úticéljaim listájáról. Volt szerencsém járni Németország más részen, még a régi NDK-s idők legvégén és 2005 környékén is, ezért valamiért sohasem éreztem Berlint olyan sürgetően érdekesnek. Aztán pár évvel ezelőtt egyre több barátom érkezett meg Berlinből rendkívül lelkesen, és apránként beoltottak a kíváncsisággal.

Szóval most július elején végül jártunk Berlinben, ezek pedig a menet közben szerzett benyomások.

Amikor megérkezünk Berlinbe, pontosan ugyanaz a kánikula fogad, mint amiből menekülni próbáltunk, de legalább a szállásunk  egy 19. századi iskolaépületből átalakított téglaépületben van, a hűvös  lépcsőház pont olyan széles és pont olyan szürke kőlapok burkolják, mint a régi gimnáziumomban, az ajtók mellett megmaradtak a transzformáció előtti vasutas-szakközép osztálytermeinek táblái. A szobánk egy fákkal benőtt, hatalmas belső udvarra néz, a falakon szándékosan meghagyták egy sávban a régi olajfestést, a konyhában borosládákból készültek a polcok. Remek airbnb lakás, a tulajdonos rutinos, minden fel van készítve arra, hogy pár napig vadidegen emberek éljenek vele és másokkal egy légtérben. Nyugalom van és madárcsicsergés.

Az első nagyobb szeletet Berlinből a lakástól két metrómegállónyira látjuk. Akkor még nem tudjuk, hogy ez Friedrichshain pereme, sőt igazából Friedrichshain is csak egy visszatérő név az útikönyvben, ami itt kezd megtelni tartalommal: felújított régi házak, utcaszinten színesre fújva festékkel, bár ez inkább tűnik művészieskedő önkifejezésnek, mint tagelésnek. Házanként legalább két kis kávézó akad, járdára kipakolt parányi faasztalokkal. Az egyik téren kávét iszunk, mellettünk pár lépésre a szombati alkalmi piacon tolonganak a nagyon tetovált nagyon hipster arcok.

Később látjuk Friedrichshain másik részét is, délebbre, közelebb van a folyóhoz, ahol elhagyatottnak látszó raktárépületek és telegraffitizett falak között mászkálunk, de valójában ezek mind romkocsmák, a barátságtalan héj alatt barátságos belső lapul, a boltívek nyugágyakkal és pultokkal telepakolt belső udvarokra nyílnak.

A belváros  felderítése az Alexanderplatzon és a kötelezően lefényképezendő tévétoronynál kezdődik és az Unter den Linden feléig tart, ahol minden szét van bontva és minden második régi múzeumépületet állványok takarnak. És  mindenhol az utcaszint felett, két embernyi magasságban vezetett fémcsövek, kékek és rózsaszínűek, néha egy, máshol akár három is párhuzamosan, ideiglenesnek látszanak, mégis a város szerves részének tűnnek, talán mert kicsit rozsdásak már, és olyan magától értetődően állnak a sarkokon, monumentális, ipari Ariadné fonalaként vezetnek a városlabirintusban valahová. (Ez egyébként annyira nem hagyott nyugton, hogy utána kellett néznem az okoknak, és a magyarázat sokkal prózaibb: Berlinben annyira magas a talajvíz szintje, hogy ezekkel a csövekkel kell elvezetni a felesleget az építkezésről a folyóba. És építkezésből akad bőven.)

Magasvasutakká alakuló S-Bahnon utazunk sokat, emeletmagasságból nézzük a belváros északi és déli részét, a Hauptbahnhof üveg- és acélbarlangja elnyel és kiköp minket, mindent eláraszt a fény.

Amikor Kreuzbergben sétálunk, akkor döbbenek rá, mennyire érdekes és követhetetlen a város logikája. Az egyik pillanatban még lombos fákkal szegélyezett járdán ballagunk, modern szállodák előtt, de rögtön jön egy kisuvickolt lakótelep, aztán egy kibelezett, romos ház, ami egyben kocsma is, utána öreg bérház, majd magányos paneltorony, mindez egy utcán belül.

Az első napokban harminchét fokra rúg a hőmérséklet, így főleg parkokat fedezünk fel, ki sem merészkedünk az árnyékokból (ennek extrém változata, amikor az állatkert Akváriumában hűsölünk a hatalmas tartályok kékes-zöldes derengésében, körülöttünk cápák, halak, medúzák siklanak némán). Járunk a  Tiergarten hatalmas zöldjében, meg valahol Kreuzbergben rábukkanunk egy teljesen jelöletlen kis zöld sávra, ami egyetlen kavicsos sétány padokkal és burjánzó bokrokkal, és csak némi fáziskéséssel esik le, az ösvény ívéből, hogy ez bizony az egykori fal hűlt helye. Van olyan is, hogy a térképre bökve csak úgy felderítünk egy parkot valahol délebbre, egy hatalmas fa árnyékában olvasunk másfél órát csendben, körülöttünk rohangáló kutyák, napozó emberek, letámasztott biciklik, néha sodródó fűszag. A kánikulának egyébként vasárnap éjjel vet véget egy hatalmas vihar, ugyanaz, ami pár nappal később Budapestre is befut (még nélkülünk), a villámlás teljesen szürreális, legalábbis eddig csak filmekben láttam olyat, amikor egy villanás fekete-fehér némafilmmé égeti az udvart. Utána visszatér a meleg idő, de a kánikula már nem.

Ha már némafilm, elmentünk a Filmmúzeumba, kiélhettem Metropolis-rajongásomat, megnézhettem, hogyan készült kedvenc horror-némafilmem, a Cabinet des Dr. Caligari, de ha van Murnaunak tárlata, akkor abból hol marad a Nosferatu?

Volt még: Checkpoint Charlie, városnéző hajóút, modern üvegpaloták,  kihasználatlan folyópartok. Hackescher Markt, a magasvasút traverzei alá bújt éttermek, kicsit északabbra dizájnerboltok és egy váratlan lelet: egy teljesen átlagosnak látszó kapun besétálva felárulnak az egymásba nyíló belső udvarok, az egyik még komor és égig érnek odabent a falak, a következő meg már egy mesekönyvből idekerült zárvány, felfutó borostyánnal, játékbolttal és cukrászdával,  az abból nyíló udvar meg már tiszta budapesti gangos bérház. (Nem messze innen: rejtett játszótér, titkos kert, postástörpe.)

Összbenyomás: nagyon ritkán használom városra ezt a szót, de Berlin rendkívül élhető. Valószínűleg eretnekségnek hangzik, ha azt mondom, hogy ez a pár nap lefedte a turistaként érdekes részét, de ha valaha bármi Berlinbe  szólít ismét, szívesen fogok menni.