(los angeles: lenyomatok)

Los Angelest sokkal kevésbé tudom úgy megfogni, mint San Franciscót, az időhiány miatt főleg, meg amúgy is inkább tűnik húsz külön városnak, amit egyetlen entitássá gyúrtak és végtelen autópályákkal férceltek össze. Leginkább az érkezés pillanata marad meg, az utcák izzó rácsozata az éjszakában a repülő ablakából (meg a repülőtársaság sajátos módszere a biztonsági előírások ismertetésére: indulás előtt a kis képernyőn elindul egy profin megkoreografált musical, ahol dalban és tánccal adják elő, hogy kapcsold ki a telefonodat és mit tegyél, ha zuhanni kezdene a gép).

Downtown LA, ahol a szálloda van, olyan, mintha egy üdülővárosban lennénk, széles utcák, apartmanházakra emlékeztető lakóépületek, sokemeletes szállodák, konferenciaközpontok és persze pálmafák, és az egésznek van valami világtól elzárt érzése, mert ide autópályákon érkezel és úgy is távozol. Itt nem rohangálunk annyit, mint San Franciscóban, egy kivétellel az újságírók jönnek a hotelbe, óránként egy újabb csapat.

A szabadnapon a tengerhez megyünk (Neil Gaiman egyik novellájában hangzik el az a mondat, hogy Los Angelesben minden egy órányi autóútra van, és kurta benyomásaim alapján azt kell mondanom, ebben lehet valami). Venice Beachen eltévedünk a jachtkikötőben, aztán biciklit bérelünk egy Carlos nevű úrtól, lemegyünk a valódi tengerpartra és átgurulunk Santa Monicába. A föveny teljesen kihalt, a vízi mentők magasleseivel együtt, valamiért a napszemüvegárusok üzletsora előtti betonon araszolnak csak turisták. Két rövidnadrágos, bikinis, napbarnította, görkoris lány húz el mellettem, persze kézen fogva (újabb sztereotípiát húzok le képzeletbeli listámról), a pálmafák tövében kisebb kommunák üldögélnek. Santa Monica mólója az óriáskerékkel fokozatosan dagad fel a látóhatáron, a mini-vidámparkba nem megyünk be, csak kávét iszunk fent a mólón, és a vérprofi, nagyon amerikai utcazenész duót nézzük egy kicsit („we don’t want your money, only your love, don’t give us five dollars, give us only a high five!”).

Once a geek, always a geek: kitérőt kell tennem a helyi képregényboltba, ahol az eladó egy sommelier hatékonyságával térképezi fel az ízlésemet és ajánlja az újdonságokat.

Késő délután ismerőssel találkozunk, aki titkos helyre visz minket, egy teljesen átlagos külsejű japán étterembe egy teljesen átlagos főút mentén. A hely akkora, mint egy kínai büfé itthon, mindenki japán, a nyitott pultban készítik a szusit, és nagyon nem szoktam ilyesmiket mondani, de ez már soha többé nem lesz ugyanolyan itthon. Végtelenül hosszú késéssel visszavisszük a bicikliket Carlosnak, aki már többször hívott minket közben, hátha meghaltunk, aztán még szerzünk egy Ubert. Még becsatlakozik mellénk egy New York-i pár, a Ruandából harminc éve érkezett sofőr mindenkit bevon a létező összes témát érintő beszélgetésbe, míg az esti csúcsban feljutunk a Hollywood Boulevard-ra – ha már turistáskodunk, csináljuk komolyan. Nappal állítólag sokkal ütősebb, de nem lennének a csillagok a betonban, kicsit félnék, hogy véletlenül a város egyik kevésbé bizalomgerjesztő részén tett le az autó. A bóvliboltokban fröccsöntött Oscar-díjakat lehet venni a világ legjobb anyukájának, tesójának és nagymamájának, az éjjel-nappaliban a világ legsúlyosabb külsejű hajléktalanja áll előttünk a sorban, és miután távozik, az eladó a láthatóan erre a célra rendszeresített légfrissítőből körbefújja a kasszát, de legalább a sportkocsma menő, ahova gyorsan beülünk. A hotelbe visszafelé egy huszonegy éve érkezett örmény sofőrrel elevenítjük fel orosztudásom roncsait.

Pénteken nagyon kora reggel indulok a szállodából, sofőröm Hondurasból érkezett huszonnyolc éve,  tízpercenként megkérdezi, honnan jöttem és kommentálja a helyi életet, "Los Angeles! Very people, yes, very crazy!" (Los Angelesben szerintem összesen három emberrel találkoztam a szolgáltató szektorból, aki nem furcsán tört angolt beszélt, amivel semmi gond, még mielőtt valaki azt hinné. csak azért maradt meg bennem, mert mindegyikük rögtön elmesélte, hány évtizede vándorolt be és honnan).

A távozás kicsit olyan, mint az érkezés: az autópályán süvítünk a repülőtér felé, a háztetőkkel egy vonalban, a mélyben pasztellszínű köd nyel el mindent, csak a pálmafák lombja és a mindenhol jelenlévő villanypóznák meg -vezetékek emelkednek ki belőle, és stílusosan ismét a 100 bullets-et idézi a világ, mielőtt belekezdenék a két átszállással súlyosbított, huszonvalahány órás hazaútba.

(san francisco: lenyomatok)

Ennek a postnak a megírását egyáltalán nem támogatta a megérkezésem utáni, előre várt és rettegett hajtás, de hát egy játék befejezése mindig ilyen.

Három hete értem haza, és már most olyan az egész amerikai út, mintha álmodtam volna, bár közben befutottak a velünk készített anyagok, szóval talán mégis jártunk ott. Mielőtt az egész élmény még ennél is ködösebb, mitikus kalanddá olvadt volna a fejemben, összeszedtem a füzetembe lefirkált benyomásokat - sokkal többet amúgy sem tudnék nyújtani, hiszen az interjúzós napokat leszámítva mindkét városra egy-egy szabadnap jutott. De tekintve, hogy új helyeken mindig a lehető legtöbbet próbálok besűríteni a rendelkezésemre álló időkeretbe, ettől aztán még töményebb lett az egész.

Szóval lenyomatok. 

[A post fotókat is tartalmaz, és eddig tapasztalataim szerint a blogger meg néhány feedolvasó nem szeret együttműködni a képek megfelelő megjelenítésében.]  


Alkonyatkor szállunk le San Franciscóban, nem sokkal később már a tengerpart mentén visz a taxi, a vízben rakodódaruk állnak, pirosan villognak a jelzőfények a fémmonstrumok tetején, a dombtetőkön hatalmas rádiótornyok. Az esteledő ég sötét pasztellszínekben tobzódik, és egyszer csak felmagasodnak előttünk a belváros felhőkarcolói – pontosan olyan érzés, mintha a 100 bullets című képregény egyik nyitópaneljébe csöppentem volna.

Első jetlag-élmények: abban azért van valami sajátos, amikor helyi idő szerint éjjel, belső órám szerint indulás után másnap reggel San Franciscóban besétálok egy angol pub helyi változatába és kérek egy sört.

Az út „Galaxis útikalauz”-pillanata: a szállodai lift kedves géphangon elnézést kér, amiért sokat kellett várnom.

Vasárnap reggel nyolc, napsütés, szél, kihalt utcák, a sétánnyá alakított régi kikötőparton kisuvickolt raktárépületek, a kikötőben rengeteg kis hajó, balra még éppen belelóg a Golden Gate a szigetek és félszigetek közé, előttem, a nyugodt, kék öbölben az Alcatraz, háttérzenének kompok pöfögnek és egy csomó fóka ugat rekedten egy mólón. Béke van, nyugalom, az egyik kezemben az egyetlen nyitva talált bódéból szerzett kávé és sütemény, ez is egy olyan pillanat, amit az agyam azonnal eltárol későbbre, majd gondosan berakja lábjegyzetnek a sós hínárillatot.

Az egyik átépített raktárépületbe másnap este még visszatérünk enni, minden boltban valami organikust és termelőit árulnak, az étterem is fapadlós, csupasz téglafalakkal, magas pultokkal meg remek clam chowderrel (sűrű leves sok-sok kagylóval). Közben beesteledik, kigyúlnak a fények a szomszédos hídon, világító, hasas bogarakként araszolnak a kompok a sötét vízen, és amint kilépünk az ajtón, hidegen csap le ránk a tavaszi szél, a magasban tempósan húzódik be a víz fölé a legendás San Franciscó-i köd.

San Francisco egyébként remek belépő az Egyesült Államokba, pont annyira európai hangulatú város, hogy nincsen a tonnás súlyként lezúduló kultúrsokk, ráadásul a történelmi belváros még gyalog is bejárható egy délelőtt alatt. Természetesen ezek csak felvillanások egy négy-öt órás sétába sűrítve, a meredek utcák tövében kéklő öböl, a dombok, a tűzlétrás régi házak, a kábelvontatású villamos, a City of Lights könyvesbolt, a Telegraph Hill meg a kínai negyed, egyszerre olyan, mint gondoltam, és mégis teljesen más.

Egyébként erről eszembe jut eshu barátom, aki azt mondta egyszer, hogy amikor Amerikába költözött, kezdetben mindennek volt valami enyhén filmes áthallása, amit nagyon kis mértékben még én is megtapasztaltam ebben az alig pár napban. Ez persze nem meglepő, tekintve, mennyire gyakori filmes helyszín San Francisco, a Golden Gate-ről nem is beszélve, de most egy kicsit megsejtettem, milyen lehet mondjuk New Yorkban turistáskodni.

Verdikt: ide is vissza kell még jönni.

(van helsing, it was one hell of a ride)

Megjelent a The Incredible Adventures of Van Helsing harmadik része, a három különálló epizódon átívelő, összefüggő történet befejező része. Ami azt is jelenti, hogy Van Helsing (pedigrés szörnyvadász) és Lady Katarina (kísértet, úrhölgy, szükség esetén pusztító erő) számára illő módon, vagyis rengeteg veszedelemmel, túlvilágjárással és egy valódi nemezissel lezárult a nagy kaland, számomra pedig véget ért egy korszak, ami az ötlet kipattanásától számolva több mint hat évig tartott, de ha csak a konkrét megvalósítást nézzük, akkor is három nagyon sűrű évet jelentett.

Fogalmam sincsen, hány sor dialógust és átvezető szöveget írtam meg angolul ennyi idő alatt – és ebben nincsen benne az, amit mások angol szövegéből dolgoztam át vagy fordítottam le magyarból: a játékfejlesztés csapatmunka –, de egy kisregény valószínűleg összejött volna belőle. Ha az elmúlt két évben felmerült a „miért nem írsz?” kérdés, néha erőtlenül megpróbáltam tiltakozni, hiszen rendszeresen írtam én ebben az időszakban, csak nem prózát (ettől függetlenül a kérdés teljesen jogos, gyakran felteszem magamnak én is). Az az enyhén szomorkás, mégis felszabadult érzés, ami az utóbbi pár napban elfogott, ráadásul pontosan olyan, mint amit az eddigi két regényem befejezéskor éreztem, eónokkal ezelőtt, amikor Atlantiszt még nem nyelte el a hullámsír.

Nagy hálával tartozom Van Helsingnek és Katariának a közös kalandért, mert rengeteget tanultam közben a történetmesélésről (és az ezzel járó kényszerű kompromisszumokról a játékiparban), a karakterek közötti dinamikáról, nem is beszélve a komor gótulás és a humor megfelelő kombinálásáról. Most búcsút veszek tőlük, és remélem, rajta tartják a szemüket az őrült tudósokkal és rémmesékkel teli Borgovia földjén, amíg nekem máshol akad dolgom.