(toronyházmítoszok)

Nyáron láttam őket először a tízemeletesek között, a három csoszogó, öreg, kövér kutyát és a három csoszogó, idős, elhízott nénit, akik némán és döbbenetesen összehangolt mozdulatokkal ballagtak egymás mellett a járdán. Ma reggel megint összetalálkoztam velük, és kísértetiesen ugyanúgy néztek ki, mint fél éve, annyi különbséggel, hogy a nénik most vastag, bolyhos kabátot, a kutyák vastag, piros kötött pulóvert viseltek. Az egyik ebet kézben vitte a gazdája, a másik kedvetlenül lófrált előttük, a harmadik kutya pedig, az ősz szőrű, hurkaformájú tacskó pedig lemaradva vonszolta magát utánuk, ráadásul egy szökdécselő varjú követte, és néha a kutyafarok mellé csattintott a csőrével, mintha noszogatni próbálná, bár a kutya rá se hederített.

Nagyon furcsa életkép volt.

A lakótelepi párkák, gondoltam hirtelen, hát persze, pont egymás mellett laknak az egyik emeleten, minden nap összeülnek, mindig másnál, szépen gyűlnek a lakótelepiek sorsfonalai a kosárban, az ott Varga bácsié a tizenkettő per béből, a sárga az Juliska a negyedikről, a háttérben duruzsol a tévépaprika, a kutya kiült foteljének támláján horgolt terítő, a tévé tetején üveghal, az ablakpárkányon a varjú motoz, várja, hogy csattanjon az olló.