Egy figyelmetlenebb bevásárlás után most már azt is tudom, hogy a feketeribizlis tea illata nagyjából tizenöt év elteltével is kristálytisztán képes felidézni azt a tavaszi szünetet, amikor napokon át nem is ittunk mást; egy pillanatra mintha megint ott lettem volna a barátaimmal abban a hétvégi házban (a kornak és a zenei stílusunknak megfelelően kockás ingekben és növésnek indult hajjal, természetesen).
A télutó fanyar szaga, a napsütés, a Balaton a lejtős utca aljában, a szétdobált kockák, karakterlapok, szabálykönyvek, pirosmultis dobozok a házban, a hajnalba nyúló játékalkalmak.
A szóban forgó pár nap után másfél évtizeden át hozzá sem nyúltam a feketeribizlis teához, és most is csak véletlenül került a kezembe. De ezek szerint nem is használódott el az illatmemóriában tárolt minta.
2012. február 22., szerda
(a sniff down memory lane)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Én sem ittam ezer éve olyan teát. Szerintem olyan aromája van, amit nem lehet elfelejteni. De úgy érzem, nem tudnék inni belőle. Aztán ki tudja...
...ez attól van,
legalábbis a tudományosok szerint, hogy a limbikus rendszer (középen fenn az agyban, kis izé) és a szaglómező szomszédos egymással. Mármost a limbikus rendszer felelős a memória beírásáért, ha ő nem akarja, akkor nem fogunk emlékezni. De a szagok segítenek, akármilyen hosszú távon.
Mellesleg ez a rendszer felelős a viccekért és érzelmekért - nem véletlen, hogy míg a szerves hidrogének képletét egy héten belül elfelejtjük, egy hülye versikére visszaemlékszünk fél évszázad távolából is.
Az ember egyszerűen nem logikus lény, bármennyire szeretnénk. De legalább vicces, néha.
cels.
Azt a het meg a nyolcat! Ahogy olvasom ezeket a sorokat, egybol felidezodott az illat. Hihetetlen.
eshu: de jó, akkor nem csak én vagyok így ezzel. durva anyag.
Megjegyzés küldése