2009. április 30., csütörtök

(mert a tweet elszáll)

Mindenféle véletlenszerű szilánkok.

Magyarul beszélj, Magyarországon vagy! – kultúrmagyar utas a Budapestről késve induló gépen, a kizárólag angolokból álló személyzetnek

Busszal érkezni Birminghambe maga az ipari gótika. A jármű hosszasan kanyarog egy néhai raktárnegyed szűk utcáin, felettünk, több emeletnyi magasban vörös téglából emelt vasúti hidak húzódnak, alattuk roppant boltívekkel. Indusztriális trollok rejtekhelyei mind.

Péntek délelőtt leszálltam a vonatról Stratford-upon-Avonban, és esküszöm, hogy az első tizenöt percben kizárólag nyugdíjasokat láttam, öreg bácsik tipegtek ki a boltokból, idős hölgyek vezették az autókat, koros párok ballagtak az utcán. Éppen kezdtem úgy érezni magamat, mint egy hetvenes évekből szalajtott angol scifi hőse, aki hosszú út után megérkezik egy világtól elzárt kisvárosba, ahol egy éjszaka alatt mindenki megöregedett a rettenetes ufók kísérletei miatt (a Legyek ura találkozik a Dr. Who-val). Aztán felbukkant három iskolányi kirándulócsoport és megnyugodtam. threadbaronnak teljesen igaza van, Shakespeare szülővárosa tényleg abból él, hogy mindent kiállíthatóvá tettek, ahol a mester valahol megpihentette tekintetét (a meglátogatható épületek többsége – a klasszikusokat idézve – amúgy is többször összedőlt, elsüllyedt, majd azután égett le), de a mester autentikus szülőháza mindenképpen érdekes kultúrtörténetileg, egykori angol bölcsészként meg kifejezetten.

Pénteken eljutottam egy nagyon kicsi és nagyon öreg angol falucskába, ahol akadt két szabad órám, amíg arra vártam, hogy visszavigyenek a nagyvárosba. Ez már az igazi Miss Marple Country, ahol a helyi templomot 1086-ban már megemlítik a Domesday Bookban, a csend már-már ijesztő, minden ház valamilyen cottage, a pubban úgy néznek rám, mint egy földönkívülire, a helyi gyaloglóösvény pedig három kapu után eltűnik egy roppant legelő közepén, ahol tehenek gyűlnek körém lassan, némán és gonoszul. A falu, ahol minden reggel holttestet keresnék a könyvtárszobámban. Nem elhanyagolandó módon az egyik legszebb környék, ahol valaha jártam.

Warwick kívülről amolyan arthurkirályosan középkori vár, belülről meg időutazás a viktoriánus kor arisztokratáinak életébe. A hatalmas központi udvaron egy csapatnyi goth lány üldögélt, huszonévesek lehettek – és csak néztem, amikor elővették a láthatóan drága babáikat és azokkal játszottak szertartásosan. Lemaradtam volna egy szub-szubkultúra megjelenéséről?

2 megjegyzés:

Ördögasszony írta...

Az a te szerencséd, hogy még megmarad annyi szufla a póz-sugárzódban, amitől a Domesday-t simán elolvassam doomsday-nek.

:)))

(crypood)(kiazapood)

brainoiz írta...

Ördögasszony: nem az én érdemem, a Domesday a Doomsday óangol alakja. Ez az igazság: nincsen nekem már póz-sugárzóm! : zokog :