(mi csináltam a blogszünetben, noiz fogalmazása)

Az elmúlt tizenkét nap nagy vonalakban: bulváros frázissal majdnem végzetessé vált! az a szociológiai kísérlet, amikor a bloggerek elé helyeztem egy kiló jelly beant, pedig csak azt akartam tudni, milyen színű bogyókért alakul ki harc, de látványos kézitusa helyett pusztán hasfájásra panaszkodtak. A Nagy Levinnel kiegészülve addig nyúztuk a Rock Bandet Brightnál, amíg fel nem kopogott a lenti szomszéd (az otthoni koncerteken ez lehet a szirénázva kiérkező rendőrkülönítmény megfelelője), műanyagdoboltam Nine Inch Nailst és hamisan elénekeltem az Epicet, pedig Mike Patton mindig olyan könnyen csinálta, kamaszkori emlékeim szerint legalábbis. Mostanában egészen sok szórakoztató filmet láttam – magyar raymondchandlert, videotékás-álomszerű-Gondrysat meg Párizsban játszódó feelgood alkotást –, de a nemrég bemutatott Zuhanás (The Fall) című Tarsem-alkotás egyelőre a legszebb és legmesésebb film, amivel valaha találkoztam. Közben többször is kimentem futni a szigetre a szép őszi reggeleken, a kör felénél pedig mindig eltűnt a fátyolos pára és kisütött a nap, tehát most már bizonyítékom is van rá, hogy én szívom magamba a ködöt. Kezdeni is kellene ezzel valamit, gondoltam, majd novellaötleteket piszkálgattam néha, majd nem kezdtem velük semmit.

A mai nap nagy vonalakban: megtörtént az első alkalom, hogy saját angol nyelvű szöveget hallhattam egy brit szinkronszínész előadásában, készülő játék trailerje alá vágva. Kis dolog ez az emberiségnek, de kellemes érzés nekem, ellentétben azzal, amikor egy másik játékunk magyarra nyersfordított szövegével találkoztam (sajnos az angol verzió szerzőjeként és ex-lokalizálóként duplán vagyok kukacoskodó).