(szivárvány)

- Reggel fél nyolckor szálltam le a Flórián téren. Permetszerű, gyenge eső hullott, a hátam mögött még ragyogott a napfény, előttem, a magasban már viharkék volt az ég, és
hatalmas szivárvány feszült pontosan az óbudai lakótelep egyik hosszú házsora fölött, a roppant fogantyú a betonbőröndön.

- Két hónappal ezelőtt a korábbiaknál jóval aktívabban kezdtem el futni, hogy kisisteregjem magamból az idei év egyre gyűlő feszültségét. Ez ugyan csak ideig-óráig működik, de közben lassan mind távban, mind kitartásban legalább háromszorosát hozom a korábbi teljesítményemnek. Azt hiszem, ezzel el is meséltem az utóbbi időszak egyetlen sikerélményét, ami elég árulkodó jelzés az életemről.

(ráadásul hétfőn)

Vannak ilyen spontán szürreálisba hajló esték, mint a tegnapi. Mert ha nem kezdem el keresni kilenc körül a valahová ledobott telefonomat, akkor nem veszem észre, hogy keresett Búvárzenekar és biztosan nem keveredek el abba a belvárosi sörözőbe, ahol Srakkerrel meg Tapsival üldögéltek. Így viszont mentem, ittunk, beszélgettünk, majd miután elbúcsúztattuk Srakkert – vitte a szóvicceit is –, addig folytattuk a fentieket, amíg a rendkívül szimpatikus személyzet szó szerint le nem húzta a rólót, de nem dobtak ki minket, ellenben addigra nagyon berúgtak és a barátaikkal balkáni népzenére táncoltak az asztalon, mi pedig a gyengéd erőszaknak engedve ugyanezt tettük egészen hajnali fél háromig (az asztalt ugyan kihagytuk).
Most fáj a fejem és hamarosan egy több órás, maratoni dizájnmegbeszélés vár rám, de ennyit megért.

(gondolatkísértet)

Péntek este egyébként az történt, hogy Bright meg isolde meg isolde húga meg L társaságában múlattuk az időt. Szóba került a kortárs magyar irodalom, meg hogy milyen szerintem egy igazi kortárs magyar novella (meglehetősen szarkasztikus és gonosz voltam). Aztán jött váratlanul egy pont, ahol kiderült, hogy Bright stikában végignézte a 30 Rock című sitcom első évadját isolde nélkül, amit némi mentegetőzés követett. Ezek a komponensek hétvégén összeértek és ez lett belőle, mod. kort. magy. ir. by noiz, és a szörnyen rossz meg a paródia között billeg, tehát pont olyan, mint amilyennek elképzeltem, de isolde azt mondta, nem merem leközölni.


A péntek este szocreálban

Macskák vernyogtak az udvaron és az este úgy könyökölt a gangra, mint az alkoholista házmesternő a negyedikről. A résnyire nyitott ablakon hiába furakodott be a csípős hideg, elsorvadt a tömény zsírszagban, aminek a közepén ott trónoltunk mi, L és én, a rendszerváltás vesztesei, mintha a melósruhánkból áradna az este, a keserűség, az odakozmált hurka bűze, minden.
Abból is áradt.
Remegő kézzel küzdöttem a sósborszeszes üveg kupakjával és a felvizenyősödött lábamról meséltem újabb végtelen történetet. L apatikusan hallgatott és a micisapkáját gyűrögette. A magunk módján próbáltuk kizárni az előttünk zajló drámát.
Izolda lecsapta a vörös zománcos lábost a kockás abroszra, Brájt kifürkészhetetlen arccal állt az IFA-naptár alatt, csak megfeszülő állkapcsán látszott, hogy egy pillanatra ismét az a csavargyári bizalmink lett, aki traktorékszíjjal tanított meg minket a rend tiszteletére ebben az elfajzott világban.
Ittam a szeszt, nyeldekeltem, akár a hal.
– Szóval így – mondta Izolda, és tompa volt a hangja nagyon. – Nélkülem nézted meg. Megnézted nélkülem. Megbeszéltük, hogy ezt a sorozatot nem nézzük.
– Ügyeletben – mondta Brájt, és ököllel nehezedett rá a viaszosvászonra. – Ügyeletben! Neked nem tetszett.
– Ha mondtad volna, végignézem veled – Hurkalé fröccsent Izolda pongyolájára. Lassan, szomorúan csordult lefelé, zsíros könnycsepp egy túliparosodott világ védőszentjének arcán. – De nem mondtad. Nem mondtad soha.
Brájt lehajtotta a fejét és végigsimított férfias, tömött bajuszán. Súlyos lett a csend.
Oldalba böktem a szótlan L-t és kisurrantunk az előszobába.
– Hagyjuk – súgtam neki cserepes fikusz mögött. – Itt már zaba úgysem lesz.
Nevetett vagy sírt? Az összeszorított fogak sövénye mögül előszökkenő hang bármi lehetett.
A lépcsőházba még utánunk szűrődött az anyóstól kapott étkészlet csörömpölése, de addigra hatni kezdett a sósborszesz, és a csilingelő hangok a Makk hetes presszó nyerőgépének duruzsolását idézték bennem, a kilátástalanság egyetlen ellenszerét, ahol ez az éjszaka végződni fog vagy talán soha véget sem ér.
•

Disclaimer: természetesen a szerző nem iszik sósborszeszt, L-nek nincsen micisapkája, isolde nem rendelkezik pongyolával, Brightnak nincsen bajusza és gangos házban sem laknak. A kortárs irodalom azonban áldozatokat követel szereplőitől és kötelező a kisüveges alkohol, a micisapka meg a vörös zománcos lábas.

update: isolde részletes háttérinformációi a Mű születéséről

(normal service will now be resumed)

A múlt hét a regenerálódás jegyében telt, lássuk, milyen is az élet a fordításon túl, hát irreálisan felszabadult. De olyan intenzíven az, hogy érezhetően nem tartható fent sokáig.
És nem is, megnyugodhatok, a világ nem szokatlan hely többé ezzel a vidámkodással meg optimizmussal, helló, egzisztenciális pánik, sziasztok, szorongó vágyak, tervek, álmok és félelmek, visszavettem az ólomtalpú cipőt, amit körülöttem szinte mindenki visel, és vonszolja magát kedvetlenül ebben a szomorkás országban. De legalább tudom, hogy ki lehet ebből szakadni. Meg egy kicsit kisimultam.

(nyamvadék 2008)

És még mindig csak március van. Ehh.

( fel- / visszaszámolás, 2. rész; most erőltetett hasonlattal!)

Tegnap magam számára is teljesen váratlanul, de nem előzmények nélküli fordulattal egy időre kisétáltam a fordítóbizniszből. Ez így persze félrevezető, mert azt sugallja, hogy a fordítás egy szép nagy ház, ahol gondosan lezártam a már kiürített szobákat és kiballagtam a kapun. Pedig ha a túlbonyolított hasonlatot még tovább akarom csavarni, akkor inkább egy düledező kunyhó a lápvidéken, ahonnan már egy ideje aggasztó üvöltések szűrődtek ki, majd tegnap kicsapódott az ajtaja, tébolyult tekintettel kirontottam én, zihálva becsaptam azt az ajtót, nekivetettem a hátamat és elkínzott arccal azt vonyítottam az ég felé, hogy többet oda be nem megyek. Két félig lefordított könyv maradt odabent, az egyikért remélhetőleg hamarosan bemerészkedik egy Problémamegoldó, az meg hamarosan kiderül, kell-e bármit is csinálni a másikkal, a lényeg, hogy most jó darabig nem akarok egyetlen lefordítandó mondatot sem látni.

Fogalmam sincsen, miért éppen tegnap kora délután, egy teljesen átlagos oldal közepén égett ki az utolsó biztosíték. Igaz, jó ideje nagy terhelés alatt állt, de ha fél évvel korábban tör rám a felismerés (nagyon furcsa érzés hirtelen ennyire biztosnak lenni valamiben, ami minimum egy évig eldöntendő kérdés volt), hogy egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni ezt az egészet, rengeteg feszültséget megspórolhattam volna. És talán nem életem egzisztenciálisan legbizonytalanabb időszakában adok fel egy komplett állást a háromból; ami persze totálisan kiszámíthatatlanul fizet, de akkor is kilenc évbe került, amíg olyan feltételeket, renomét és ívdíjakat küzdöttem ki magamnak, amelyeket viszonylag nehéz lesz (lenne) újra összehozni.

Szerettem fordítani, évekig az életem része volt, és most megkönnyebbültnek kellene lennem, kicsit vagyok is, de inkább szomorúnak és csalódottnak érzem magamat. Ha viszont legalább egy normálisan átaludt éjszakám lesz a közeljövőben, már megérte.

(más blogja mondja el)

A kitartó nyüszítésben persze az igazán jó dolgokról meg alig teszek említést, például szó sem esett arról az estéről, amikor a hímzőegylet elment steaket enni és ezért leszek kénytelen regényt írni, ugyanis a mr. a-nak csak egy ajándékpéldánnyal tudom viszonozni nagylelkű meghívását. Egy pillanatra nem figyel oda az ember, aztán vége az önostorozó nemdolgozásnak. Mindenesetre most nagyon örülök, amiért nem jegyzeteltem, ugyanis jött isolde és elvégezte a piszkos munkát, majd lucia is beszámolt, olyan részletességgel, mondhatni plasztikusan a (z újabb) szürreális estéről, hogy mondhat bármit a koncentrálás hiányáról , szerintem a terhes lány álcája mögött egy hideg számítógépagy figyel, rendszerez és készül valamire.

(félig kitöltött blogtemplate nyavalygáshoz)

A hétvégén tényleg jó kedvem volt, aminek az egyetlen hátulütője, hogy sokkal nyomasztóbb a világ, amikor az olyan napok, mint a mai, teljesen kiütik a pozitív hatásait.

Mert felkelek, leülök dolgozni és [ezerszer hallott siránkozás], aztán elmegyek vezetni a sokadik órámra, aminek a felénél az oktató felajánlja, hogy ezt akkor mára inkább hagyjuk abba, alig egy másodperccel előzve meg engem; bejövök az irodába, és [ezerszer hallott siránkozás], meg egyébként is, [ezerszer hallott siránkozás] és [ezerszer hallott siránkozás].

Az a nagy szerencsém, hogy a barátaim megkérdezik, mi van velem, nem riadnak meg az üvöltő negatívságtól és még segítenek is rajtam.

("már megint kimentem az utcára"-post)

Pont olyan világ van odakint, amikor minden meghökkentően emlékeztet a tavaszra és tulajdonképpen egyértelmű, mit kell ilyenkor csinálni, régi Faith No More számokat üvöltetni a füledbe, szerelmesnek lenni, a Balatonra menni gimnazistaként és lezárt hétvégi házban szerepjátékozni a barátaiddal, vizet nézni, ami még mindig zöldesszürke a téltől, teát inni nagy bögréből, ilyesmiket.

(...)

Szerdán 12 óra 16 perc 42 másodperckor olyan váratlanul és elsöprő erővel lett elegem az évek óta súlyosbodó, majd idén kiteljesedő totális motiválatlanság, frusztráltság, önutálat és többféle bizonytalanság szánalmas kombinációjából, hogy dühömben végre összeírtam az alternatív (főgonoszul Bé-) terveimet a jövőmre nézve. Legalább kettőt vagy hármat is sikerült talán —

— melyek közül egyet lehet csak választani,

— bár valószínűleg odáig el sem jutok,

— és ha mégis, hát nem merek, nem fogok vagy nem akarok belevágni.

Persze azért viccesek az ilyen pótcselekvések, mert csak két dologgal nem számolnak, miszerint hónapok múlva a körülmények könnyedén megváltozhatnak, jó vagy rossz irányba, hónapok múlva a hangulatom is megváltozhat, remélhetőleg jó irányba, szóval ennyiben is maradtunk egyelőre, a listám meg én.

(13. fejezet: Újabb kedd este az okkult hímzőegyletben)

A medúzák megfogyatkozva, de törve nem – Buga Jakab – A cider, ami ott sem volt – A rettenetes igazság a bajusznapról – Veronica Mars néhány év plusszal – Fánkok androidvérből, hupikék törpikéből és mérgező gombából – Zenéről csevegnek – Mr. Noiz sosemvolt élete tüdőbeteg íróként a vidéki kúria padlásán, 1853-ban – Ha nem beszélnének sorozatokról, felborulna a világ egyensúlya – De beszélnek.

(Újra a novellámmal küzdök, és [egyelőre] sok minden van benne a 19. századi regények olyan jellegzetes dolgaiból, mint például ez itt fent. És nehéz kikapcsolni.)

(budapest)

De most komolyan, ez a város mindig ezt csinálja velem. Megvárja, amíg tényleg felhergelem magamat, a világba kiabálom az utálatomat, és amikor kigyalogolnám magamból a feszültséget, mi történik? Délután öt körül a Duna partján bukkanok elő és tényleg le is higgadok. Mert ritkás köd takarja a Várhegyet, a víz szépen, fémesen csillog, a Lánchíd nagyon öreg, nagyon méltóságteljes. Nincsenek igazán színek, de nem lehangoló értelemben, hanem úgy, ahogyan az ezerszer olvasott, régi könyv fekete-fehér illusztrációján sincsenek, és ha így nézzük, akkor az a kis alak a sarokban, aki én vagyok, valójában izgatottan vár - egy szegecselt fémborítású monstrumra a víz alól, egy repülő masinára ezernyi légcsavarral, bármire, amit a 19. század kalandregényírói éppen egy ilyen hangulatú városba képzeltek volna.

(this corrosion)

Szeretnék egyszer eljutni abba a lelkiállapotba, amikor lefoszlik rólam a civilizáció vékony máza és egyszerűen kikapcsolom a sikeresen belém nevelt udvariassági formulákat. Akkor majd hideg nyugalommal leteszem a poharat az asztalra, ránézek a pincérre, aki jó magyar szokás szerint már kioktatott minket, amiért átrendeztük az általuk kényelmetlenül beállított asztalokat, majd azóta folyamatosan megjegyzéseket tesz, ha a húszfős társaság nem egyszerre rendel, hanem páran néha utólag is, és tagoltan azt mondom neki, A hozzád hasonlók miatt fogok leszokni az összes szórakozóhelyről, te tahó paraszt, de legalább azt is nektek köszönhetem, ha végre rászánom magamat egy hosszú külföldi útra.

Arról nem is beszélve, hogy ez pénteken történt (ezt leszámítva egyébként igen kellemes) céges ivászat címszó alatt, és ahogyan azt ma megtudtam, a számla, mit tesz isten, több tízezer forinttal volt több annál, mint amit mindenki bedobott. De hát biztosan mi számoltunk rosszul... persze (ha nem ez lenne a sokadik hasonló történet az ismeretségi körömben és saját praxisomban, talán el is hinném).

Természetesen messze vagyok még ettől az állapottól. És nem sok kedvem van elérni, mert ha sikerülne is, pontosan olyanná válnék, mint az összes pincér, buszsofőr, eladó, banki ügyintéző, hivatalnok, kalauz meg ki tudja még ki, aki úgy viselkedik ebben az országban a vendéggel vagy ügyféllel, mintha legjobb esetben is hatalmas szívességet tenne egy különösen visszataszító létformának.

(a materializmus csapdájában)

Tudom, hogy a pénz nem boldogít, mégis mennyire fel tudja dobni szegény kreatív munkaerő hangulatát, ha hirtelen kifizetik két havi elmaradt fizetését (nagyjából egy nappal azelőtt, hogy több hét szabadságra kényszerült volna menni, rohamtempóban, éjjel-nappal könyveket fordítani). A február meg hallgasson, január utolsó napján történt, csak szólok.

(visszakapcsol)

Az előző top 5 könyves bejegyzéssel kezdődően ismét él a kommentezés, bár attól tartok, úgyis mindenkit elkergettem már a hangulatra mért antiszociális szőnyegbombázással.

(2007, bestofbooks)

Invitálva lettem, köszönöm. László Zoltán kolléga kérdése úgy szólt, melyik öt könyvet találtam tavaly a legjobbnak scifi / fantasy témában.

Először rá kellett jönnöm, hogy 2007-ben sokkal kevesebb könyvet olvastam, mint szerettem volna. Aztán arra, hogy ezeknek jó része nem scifi és nem fantasy volt. Utána elakadtam a „legjobb” jelzőn. Mert jó könyv volt tavaly a Harry Potter sorozat utolsó része, vagy Terry Pratchettől a Wintersmith; Richard Morgantól a Broken Angels, Simmonstól a Káli dala, John Scalzitól az Old Man’s War is. Az „elolvastam és tetszett” kategóriába tartoznak, de egyik sem hagyott bennem különösebben mély nyomokat. Ezért inkább azt az ötöt (négy plusz egyet) választottam ki, amit valóban emlékezetesnek tartok, mert mondjuk elsodort olvasás közben, vagy azért, mert úgy érzem, találtam benne újat.

China Miéville: UnLundun. Nem ez Miéville legütősebb regénye (ha nem lenne 2007-es limit, az Iron Councilt írnám ide), de szokás szerint szerettem. A listán mégis azért szerepel, mert ez volt első könyv, ami hosszú idő után újra felébresztette bennem az irigységet és a sóvárgást, hogy igen, fantasztikus történetet alkotni jó, világokat kitalálni, fantasztikumot gyúrni a körülöttünk lévő világba még jobb, és igen, könyvet kellene írni, ami szinte sistereg az ötletektől, előszedni a jegyzeteket és csinálni, hajrá.

Scott Lynch: The Lies of Locke Lamora. Fantasy darkcity, hangulatos háttérvilág, lagúnák, omladozó paloták, sirályok, ez mindig jó indulás nálam. Van egy hús-vér főhőse a könyvnek, meg egy egészen könnyen meghatározható pontja, ahol úgy éreztem, szeretném puszta kézzel megfojtani Locke gonoszul ármánykodó ellenségét, ami mindig jó jel. A létező zökkenőkön ezt is a világteremtés ereje viszi át igazán. Bizonyítéka annak, hogy számomra egy regénynek nem kell tökéletesnek lennie, attól még működhet, ötletmániás vagyok ugyanis, mint ez kiderülhetett, egy eredeti ideáért nagyon sok mindent elnézek.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő. Felesleges is lenne úgy tenni, mintha nem lennék elfogult a regénnyel, hiszen Csilla nagyon kedves barátom. Fogalmam sincsen, más esetben miként állnék ehhez a könyvhöz, de azt hiszem, azt, ahol magyar népmesék értelmeződnek át, van borongós kastély, ólomerdő, fellegkulcs és komor hős, azt amúgy is megvettem és kedveltem volna. Akadtak vele kisebb kifogásaim, különösen a közepével, a vége viszont nagyon is olvastatta magát.

László Zoltán: A Keringés. (És nem így kívánom megköszönni a szerzőtől jött invitálást.) Különböző jövőkbe áttelepített emberiség, haldokló Föld, több szálon futó cselekmény és rejtély. Bevallom, Gáspár András Kiálts Farkast 2-je óta (1999 talán?) még véletlenül sem éreztem késztetést, hogy magyar szerzőtől science fiction regényt olvassak*. A Keringés kivétel. Ütős az alapkoncepciója, gondosan meg van írva és friss ötleteket sorakoztat fel. Ez egy nagyon jó regény, ami – ez az egyetlen szívfájdalmam – szerintem még ennél is ütősebb lehetett volna, mert az időutazásos alapvetésre legalább egy valami még felférne, aminek a hiánya nekem szemet szúrt.

* A (szintén) László Zoltán jegyezte Nagate szerintem urban fantasy, különösen A Keringéshez képest. Nem mintha érdekelne egy könyv besorolása, csak ha sf-nek veszem, akkor egyet mégis olvastam 99 óta...

Az ötödik azért négy plusz egy, mert a Ghostwritten (magyarul Szellemírók) nem scifi, nem fantasy, de mindegyikből akad benne egy kicsi. Bár ez David Mitchellnél nem meglepő, mert zseniális, amit művel a történetekre fűzött történetekkel. Itt Japánból indul, hogy egy szentpétervári kitérővel egy ír szigetig jusson és még annál is tovább, jól ír, és úgy váltogatja a nézőpontkaraktereket, mint egy átöltözőművész (ha van ilyen) a ruháit.

Ha az oldalt linkelt blogtársak közül bárkinek kedve támad csatlakozni (kibővült Judlorin és Béka címével), részemről az öröm. whoisnot listája már olvasható.

(a januárról)

Az elmúlt egy hónap egészen olyan, mintha álmodtam volna, gondoltam éppen a minap, a hasonlat minden létező pozitív képzettársítása nélkül, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem teljesen igaz. Inkább valamilyen lázas állapotra emlékeztet, amikor az egész világ elmosódottá, furcsává válik, nem mozgás van, hanem sodródás, nem célok, hanem jelen idejű mondatok. Azt hiszem, filmekben ilyesmit ábrázolnak lassú, imbolygó kameramozgással, elkenődő színekkel és elmélyülő hangokkal.

Elmúlni ugyan nem múlt el, de enyhült. Aztán meglátjuk, mi lesz, most például az év alapjáraton is legocsmányabb hónapja következik, a február, fogadjuk szeretettel.

(este a neoszékelyeknél)

Vasárnap CzG kolléga szűk körű születésnapi vacsoráján kultúrák találkoztak (és követtek el közös öngyilkosságot valószínűleg), mert az egy dolog, hogy öt magyar német söröket szorongatva ül egy bőrgarnitúrán és meghitt gyertyafénynél támadja a disznótorost, de amikor megfelelő mennyiségű villa hiányában valaki evőpálcikával eszi a hurkát, az igazi ungárise ciberepunk. Utána gyorsított üzemmódban, házipálinkával felvértezve alig öt perc alatt végignéztük David Hasselhoff korai remekművét, a Starcrash című olasz... ööö... scifit, ami egy képzeletbeli filmgálán egyszerre indulhatna a Legbénább Starwars-lopás, a Legmerészebb Dekoltázs és a Legtöbb Szó Szerint Idézett Mondat A Főgonoszok Társalgási Kézikönyvéből kategóriákban. Tehát igazi must see.

(a noiz-féle nem túl update módszer)

Túl sok junkfood, túl sok leves porból, túl sok cigaretta (az alkoholbevitel rendszeres, de visszafogott). Az egész január, ami egy furcsa álom. A szokásosnál is durvább görcsök az írással, egy autós oktató, akinek kezdenek előjönni az idegesítő oldalai, egy spanyol cég, ami a játékunkat adná ki hamarosan, ha addig nem viszi el őket az akut dilettantizmus, két félig lefordított regény kilenc hónap alatt, mint a tavalyi év szakmai mérlege, október óta késő kifizetések, kiégett villanykörték a lakásban.

Jó lenne február elejéig megírni azt a novellát (bármilyen novellát), amivel hónapok óta szenvedek, különben ezt a kreatív részleget is szanálni kell. Jó lenne végre befejezni legalább egy fordítást. Jó lenne pénzt kapni a munkámért. Tevezni a jövőt, kevesebbet dohányozni. Jó lenne megint olyan országba menni, ahol izgalmas ételeket csinálnak porból és fémdobozban árulják a levest. Jó lenne szuperképességgel bírni*, részemről kékes elektromosságot akarok sisteregetni magam körül meg másokra, mert ez az igazi póz, meg nem lenne gond az áramszünet idején, harmadrészt sokkal izgalmasabbá válna azoknak a tahóknak az élete, akikkel mostanában össze tudok futni a tömegközlekedési eszközökön (a hatos villamoson, illetve előtte az éjszakain dohányzó mélybuta plázalányok, plázafiúk például már átgondolták volna az életüket).

*(ezt élőszóban lucia tavaly őszi partiján fejtettem ki, utólag belegondolva kissé ijesztő átéléssel)

(fel- / visszaszámolás; kezdődik)

Nem leszek képes megcsinálni, mondtam bele végül tegnap a telefonba az idei év mottóját. Igazából nem is próbáltam elmagyarázni, milyen érzés önként visszautasítani azt a munkát, amire olyan régóta vártam, sőt pár hónappal ezelőtt - szóban és teoretikusan, mert egyébként sem biztos még semmi - meg is ígértem; a regény magyarítását, amelynek előző része (igazából nem is az, olyan laza szálakkal kapcsolódik a két könyv) fordítói karrierem egyik büszkesége. De akkor még más idők jártak.

Mert ez itt az utolsó előtti pillanat, hogy birokra keljek a csápokkal, mert lassan teljesen lehúznak a felszín alá. Azzal kezdem, ami még nem tekeredett rám, bármennyire is utálom magamat most ezért.