Tegnap magam számára is teljesen váratlanul, de nem előzmények nélküli fordulattal egy időre kisétáltam a fordítóbizniszből. Ez így persze félrevezető, mert azt sugallja, hogy a fordítás egy szép nagy ház, ahol gondosan lezártam a már kiürített szobákat és kiballagtam a kapun. Pedig ha a túlbonyolított hasonlatot még tovább akarom csavarni, akkor inkább egy düledező kunyhó a lápvidéken, ahonnan már egy ideje aggasztó üvöltések szűrődtek ki, majd tegnap kicsapódott az ajtaja, tébolyult tekintettel kirontottam én, zihálva becsaptam azt az ajtót, nekivetettem a hátamat és elkínzott arccal azt vonyítottam az ég felé, hogy többet oda be nem megyek. Két félig lefordított könyv maradt odabent, az egyikért remélhetőleg hamarosan bemerészkedik egy Problémamegoldó, az meg hamarosan kiderül, kell-e bármit is csinálni a másikkal, a lényeg, hogy most jó darabig nem akarok egyetlen lefordítandó mondatot sem látni.
Fogalmam sincsen, miért éppen tegnap kora délután, egy teljesen átlagos oldal közepén égett ki az utolsó biztosíték. Igaz, jó ideje nagy terhelés alatt állt, de ha fél évvel korábban tör rám a felismerés (nagyon furcsa érzés hirtelen ennyire biztosnak lenni valamiben, ami minimum egy évig eldöntendő kérdés volt), hogy egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni ezt az egészet, rengeteg feszültséget megspórolhattam volna. És talán nem életem egzisztenciálisan legbizonytalanabb időszakában adok fel egy komplett állást a háromból; ami persze totálisan kiszámíthatatlanul fizet, de akkor is kilenc évbe került, amíg olyan feltételeket, renomét és ívdíjakat küzdöttem ki magamnak, amelyeket viszonylag nehéz lesz (lenne) újra összehozni.
Szerettem fordítani, évekig az életem része volt, és most megkönnyebbültnek kellene lennem, kicsit vagyok is, de inkább szomorúnak és csalódottnak érzem magamat. Ha viszont legalább egy normálisan átaludt éjszakám lesz a közeljövőben, már megérte.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
9 megjegyzés:
Hm... akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy csillapodó tébolyultsággal arcvonásaidon végre átrohantál a szomszédos íróházba/viskóba, ahol idegen gondolatok helyett végre a saját mondataidat fogod winchesterre vetni?
O.
O: nagyon remélem! meglátjuk, bízunk, többé nem tervezünk... aztán lesz valahogy; vagy írok vagy azt is leépítem. :)
Nemerészeld. Leépíteni.
:)
Kiegészíteném a képet azon a ponton, amikor főhősünk az ajtónak vetett háttal zihál. A háttérből ugyanis felharsan egy görög kórus síri hangja, miszerint: "És az Iron Council? Meg a Scar?"
sezlony: hát igen. a görög kórus szólt bőven odabent is, ezért tartott ilyen sokáig meghozni a döntést. valami mindig volt, amit olyan jó lett volna megcsinálni. az egyik első lépést éppen akkor tettem meg, amikor egy bizonytalan, de reálisnak tűnő ajánlat kapcsán rájöttem, hogy jelen körülmények között a Scart nem tudnám vállalható időn belül, számomra elfogadható odafigyeléssel megcsinálni (értsd: minimum egy év, de inkább több), ezért vissza kellett utasítanom :( onnantól meg könnyű volt globálisan dönteni is.
Isten hozott a klubban, kollega.
Nemrég olvastam fel asszonypajtinak a Perdido Pályaudvarból, hogy milyen az, amikor egy regény méltó fordítást kap. A másik SF berkekből említett kedvenc példám a Hyperion volt.
De ha fordítás helyett írni fogsz, akkor az mégiscsak öröm.:-))
Hackett
Hackett: hű, köszönöm szépen :)
ugyan,
minden igazi döntés fájdalommal kezdődik.
cels.
Megjegyzés küldése