(budapest)

De most komolyan, ez a város mindig ezt csinálja velem. Megvárja, amíg tényleg felhergelem magamat, a világba kiabálom az utálatomat, és amikor kigyalogolnám magamból a feszültséget, mi történik? Délután öt körül a Duna partján bukkanok elő és tényleg le is higgadok. Mert ritkás köd takarja a Várhegyet, a víz szépen, fémesen csillog, a Lánchíd nagyon öreg, nagyon méltóságteljes. Nincsenek igazán színek, de nem lehangoló értelemben, hanem úgy, ahogyan az ezerszer olvasott, régi könyv fekete-fehér illusztrációján sincsenek, és ha így nézzük, akkor az a kis alak a sarokban, aki én vagyok, valójában izgatottan vár - egy szegecselt fémborítású monstrumra a víz alól, egy repülő masinára ezernyi légcsavarral, bármire, amit a 19. század kalandregényírói éppen egy ilyen hangulatú városba képzeltek volna.