2008. február 4., hétfő

(this corrosion)

Szeretnék egyszer eljutni abba a lelkiállapotba, amikor lefoszlik rólam a civilizáció vékony máza és egyszerűen kikapcsolom a sikeresen belém nevelt udvariassági formulákat. Akkor majd hideg nyugalommal leteszem a poharat az asztalra, ránézek a pincérre, aki jó magyar szokás szerint már kioktatott minket, amiért átrendeztük az általuk kényelmetlenül beállított asztalokat, majd azóta folyamatosan megjegyzéseket tesz, ha a húszfős társaság nem egyszerre rendel, hanem páran néha utólag is, és tagoltan azt mondom neki, A hozzád hasonlók miatt fogok leszokni az összes szórakozóhelyről, te tahó paraszt, de legalább azt is nektek köszönhetem, ha végre rászánom magamat egy hosszú külföldi útra.

Arról nem is beszélve, hogy ez pénteken történt (ezt leszámítva egyébként igen kellemes) céges ivászat címszó alatt, és ahogyan azt ma megtudtam, a számla, mit tesz isten, több tízezer forinttal volt több annál, mint amit mindenki bedobott. De hát biztosan mi számoltunk rosszul... persze (ha nem ez lenne a sokadik hasonló történet az ismeretségi körömben és saját praxisomban, talán el is hinném).

Természetesen messze vagyok még ettől az állapottól. És nem sok kedvem van elérni, mert ha sikerülne is, pontosan olyanná válnék, mint az összes pincér, buszsofőr, eladó, banki ügyintéző, hivatalnok, kalauz meg ki tudja még ki, aki úgy viselkedik ebben az országban a vendéggel vagy ügyféllel, mintha legjobb esetben is hatalmas szívességet tenne egy különösen visszataszító létformának.

7 megjegyzés:

rosseb írta...

nem kell többé odamenni, meg jól be kell írni a panaszkönyvbe, meg elmesélni a sztorit a homáron és hasonló helyeken.
ja, meg egy homáros linket dobni az üzletvezetőnek. ha nincs link, hát e-mailt.
stand up for your rights.

amúgy ja. el innen.

g. írta...

Azért sajnos úgy teljes a kép, hogy megnézed - megkérdezed, kipróbálod -, hogy egy pincér vagy eladó naponta átlag hány bunkó ügyféllel találkozik és hány normálissal. Ha megvan a finoman szólva is csüggesztő arányszám, akkor érdemes belegondolni, hogy a pult másik oldalán állva mennyi kedved lenne udvariaskodással kísérletezni a napi sokadik óra és sokadik rettenet tapló után.

Setét, lefelé tartó spirál ez, barátim, melyben egy idő után mindenki azért rúg egyet a másikba, mert belé is belérúgtak, aznap már százszor, és már nem érdekli az egész.

Mindez persze nem mentség - de legalább érthetőbbé teszi a helyzetet.

Mellesleg külföldön is ott van Tyler Durden, és nemtom, mennyivel jobb, hogy egy üres mosollyal tálalja fel azt a bizonyos levest...

brainoiz írta...

g, értem, mit akarsz mondani, de több problémám van ezzel. egy: én fizetek azért, nem is keveset, hogy vendég legyek ott, neki pedig az a munkája, hogy engem kiszolgáljon. innentől kezdve nem érdekel, mennyi kedve van udvariaskodni, mi történt vele aznap és egyebek. kettő: a mostani esetben már érkezésünkkor megkezdődött a finom tahózás, amikor még aztán semmi okot nem adtunk rá. (ez egyébként a nyugati don pepének volt kedves jellegzetessége, amíg hajlandó voltam oda járni - már az ajtóban vagy az étlap kihozásánál beszóltak.) később sem, pedig tehettük volna. három: a pofátlan túlszámlázásra (lopásra) nem mentség, hány nem normális vendég volt ott aznap.

brainoiz írta...

kieg. tapasztlatból tudom sajnos, hogy külföldön is vannak bunkó pincérek, sofőrök, satöbbi, volt velük dolgom, ha ritkán is. de amikor éveken át szinte csak ezt a hozzállástlátod itthon, akkor betelik a pohár, valamelyik ikszedik alkalomnál.

hellospaceboy írta...

En mar evek ota a vendeglatoiparban dolgozok, es itt az USAban a vendeg szent es serthetetlen (jogosan, mert o miatta van munkad).
Persze itt is vannak bunko pincerek, de lefogadom, ha egy honappal kesobb visszamesz, az illeto mar nem fog ott dolgozni...

rosseb írta...

azért kapja a fizetését. nem kell lenyelnie mindent, de egy ilyen helyen nagyobb tűrőképesség szükséges. ha nem bírja, akkor húzzon el ganét lapátolni. én pl soha nem próbálkoznék a vendéglátásban, mert tudom, h nincs hozzá se mosolyom, se idegem. ám vannak sokan, akik nem jutnak el ezen felismerésig.
levest meg nem eszem itthon sem, nemhogy étteremben. és csak üveges sört. és házi szalonnát majszolok a zsebemből.

Imre írta...

azért egyszer próbáld ki,

életre szóló emlék, amikor az emberben morogva ébred a kardfogú.

cels.