A vasárnap tapasztalata amúgy, hogy multiplex moziba ezentúl is csak nagyon paráztatós horrorfilmre szabad elmenni, és akkor talán azok a zavaró elemek is megszűnnek az első negyedóra után, amelyeknek köszönhetően valaha leszoktam a dolbiszörráund palotákról. Idővel kihunytak a világító mobilok, a kigyúrt kopaszok felől sem hallatszott a horkantgató röhögés, sőt a mellettünk ülő humorherold — aki a film első percétől kezdve folyamatosan kommentált a nőjének, de cseppet sem viccesen — is nyitottabbá vált a fojtott hangú, ingerülten suttogó meggyőzésre.
Carnivale, Lost, Monk és a Firefly. Mostanában amúgy sorozatokban utazom.
Remek sorozataim vannak, csak tessék, csak tessék, nem szappanoperák, no sireee. És állandóan azon kapom magamat, hogy próbálom megkeresni, kiszúrni azokat kis fogaskerekeket, amelyek valahol a figurák, a díszletek mögött őrölnek, és profin, simulékonyan működtetik a történetet; mert ez az igazi kihívás.
2005. március 23., szerda
(They Are After Me)
Vasárnap volt, késő este, kora éjszaka, lélek sem járt a jéghideg utcán, a kulccsal zörögtem a bejárat előtt, amikor oldalra néztem, csak úgy ösztönösen — valami zavart már egy ideje, de nem tudtam, micsoda —, és a papírgyűjtő mellett fehér nejlonszatyor hevert, ami távozásomkor még nem lehetett ott, és formátlanul, kellemetlenül dudorodott az oldala...
...a fekete, kopott, koszos, öreg női cipőktől.
Elmenekültem.
Másnap reggelre eltűntek. De most már tudom, hogy itt vannak.
Az első figyelmeztés.
...a fekete, kopott, koszos, öreg női cipőktől.
Elmenekültem.
Másnap reggelre eltűntek. De most már tudom, hogy itt vannak.
Az első figyelmeztés.
2005. március 12., szombat
(x)
Féltő gonddal előnevelt, kesztyűs kézzel válogatott, titkos módozatokkal egymás mellé illesztett dalok, vegytisztán, kategóriák nélkül, hetente frissítve:
RossebRádió
Nekem bevált.
RossebRádió
Nekem bevált.
(Egerekről, emberekről)
Megjelent magyarul a Maus című képregény. Több okból is lehetne posztolni róla: hurráoptimistán örvendezni, hogy talán beindul a magyar nyelvű képregénykiadás – mert ha igazak a hírek, most több helyen is pezseg, fortyog valami – , lehetne reménykedni, hátha a Pókember és Garfield mellett az úgynevezett graphic novel is felbukkan a piacon, be lehetne dobni a Maus Pulitzer-díját, szóval lenne apropója bőségesen, mégis egészen más juttatta eszembe.
Art Spiegelman (pontosabban: art spiegelman) műve a holokauszt meg a koncentrációs táborok borzalmait mutatja be antropomorf állatszereplőkkel, elsősorban egerekkel és macskákkal, igaz történet alapján.
Tegnap este a metrón utaztam, amikor leült mellém egy férfi a nőjével. Ritkán látok ilyen „puszták magányos vándora” figurákat, de a pasas pontosan úgy festett, mintha egy road movie-ból lépett volna elő, nemezkalap szalaggal, súlyos, megkopott hosszú kabát, bozontos szakáll, zsíros haj, megpakolt hátizsák. Féloldalasan ült, kilátott az ablakon, néha váltott egy-egy szót a nőjével, és sokáig bámult el a fejem felett, a hátam mögé, talán a peronokat nézte, gondoltam én, és olvastam tovább.
– A kurva anyjukat – mondta egyszer csak mély átéléssel.
Éppen kigördültünk az egyik állomásról. Futó kíváncsiság pislákolt fel bennem, vajon mi történhetett odakint, ami ilyen magvas kijelentésre késztette, aztán olvastam tovább.
– Azt még hagyján, hogy egerekkel rajzolják meg a holokausztot – mondta a pasas. – De kirakni a metróra, hogy mindenki lássa?
Akkor jöttem rá, hogy egy felnagyított képregényoldal alatt ülök, egyenesen a Mausból kiemelve, amit a kiadó a Holokauszt Emlékközponttal összefogva számos szerelvényben kifüggesztett.
Nem sokkal később leszálltam, és azon tűnődtem, milyen érdekes fintora a sorsnak, hogy a könyv, amit olvastam, a Sandman Companion, háttérmunka a Sandman névre hallgató kép/regényhez, amiben annyi fantázia, filozófia, történelem, mitológia és tehetség van, az egyéb adalékokról nem is beszélve, hogy mindenkinek látnia kellene, aki alapvetésként ordas előítéletekkel viszonyul minden szövegbuborékokat tartalmazó, rajzolt műhöz. Ráadásul éppen a bevezető fejezetnél jártam, ahol a sorozat szerzője, Neil Gaiman arról anekdotázik, milyen érzés volt találkozni azzal az irodalmárral, akinek tetszett a Sandman, ezért inkább nem tekintette képregénynek, hogy beférjen az ő kis skatulyájába: hiszen a képregény infantilis műfaja nem adhat teret minőségi alkotásoknak.
Vajon erre a gondolt a városi cowboy? Ami képregény, az gyerekeknek való, különösen akkor, ha állatfigurák szerepelnek benne – azaz komoly témát alacsonyít selejtté?
Gaiman anekdotája óta több mint tíz év telt el tőlünk nyugatabbra, és amennyire ezt innen meg lehet ítélni, mintha valamennyit változott volna a helyzet arrafelé. Mi pedig kezdésként megpróbálhatnánk eljutni oda, ahol ők tíz évvel ezelőtt jártak.
Art Spiegelman (pontosabban: art spiegelman) műve a holokauszt meg a koncentrációs táborok borzalmait mutatja be antropomorf állatszereplőkkel, elsősorban egerekkel és macskákkal, igaz történet alapján.
Tegnap este a metrón utaztam, amikor leült mellém egy férfi a nőjével. Ritkán látok ilyen „puszták magányos vándora” figurákat, de a pasas pontosan úgy festett, mintha egy road movie-ból lépett volna elő, nemezkalap szalaggal, súlyos, megkopott hosszú kabát, bozontos szakáll, zsíros haj, megpakolt hátizsák. Féloldalasan ült, kilátott az ablakon, néha váltott egy-egy szót a nőjével, és sokáig bámult el a fejem felett, a hátam mögé, talán a peronokat nézte, gondoltam én, és olvastam tovább.
– A kurva anyjukat – mondta egyszer csak mély átéléssel.
Éppen kigördültünk az egyik állomásról. Futó kíváncsiság pislákolt fel bennem, vajon mi történhetett odakint, ami ilyen magvas kijelentésre késztette, aztán olvastam tovább.
– Azt még hagyján, hogy egerekkel rajzolják meg a holokausztot – mondta a pasas. – De kirakni a metróra, hogy mindenki lássa?
Akkor jöttem rá, hogy egy felnagyított képregényoldal alatt ülök, egyenesen a Mausból kiemelve, amit a kiadó a Holokauszt Emlékközponttal összefogva számos szerelvényben kifüggesztett.
Nem sokkal később leszálltam, és azon tűnődtem, milyen érdekes fintora a sorsnak, hogy a könyv, amit olvastam, a Sandman Companion, háttérmunka a Sandman névre hallgató kép/regényhez, amiben annyi fantázia, filozófia, történelem, mitológia és tehetség van, az egyéb adalékokról nem is beszélve, hogy mindenkinek látnia kellene, aki alapvetésként ordas előítéletekkel viszonyul minden szövegbuborékokat tartalmazó, rajzolt műhöz. Ráadásul éppen a bevezető fejezetnél jártam, ahol a sorozat szerzője, Neil Gaiman arról anekdotázik, milyen érzés volt találkozni azzal az irodalmárral, akinek tetszett a Sandman, ezért inkább nem tekintette képregénynek, hogy beférjen az ő kis skatulyájába: hiszen a képregény infantilis műfaja nem adhat teret minőségi alkotásoknak.
Vajon erre a gondolt a városi cowboy? Ami képregény, az gyerekeknek való, különösen akkor, ha állatfigurák szerepelnek benne – azaz komoly témát alacsonyít selejtté?
Gaiman anekdotája óta több mint tíz év telt el tőlünk nyugatabbra, és amennyire ezt innen meg lehet ítélni, mintha valamennyit változott volna a helyzet arrafelé. Mi pedig kezdésként megpróbálhatnánk eljutni oda, ahol ők tíz évvel ezelőtt jártak.
2005. március 3., csütörtök
(Értetlenkedés)
Elgondolkodtató idézet Isolde blogjából, tegnapról (március 2):
"Ami azt illeti, 14-19 éves korom táján a komoly szépirodalmat preferáltam, ezzel szemben az utóbbi 1-2 évben igencsak elborít a scifi/fantasy-vonal. Nem fordítva szokás ezt? Nem ezt hívják regressziónak? Negyvenévesen már csak színezőket fogok 'olvasni'?
Biztos azért van, mert időközben megkomolyodtam, és ezt olvasmányaimmal próbálom ellensúlyozni."
Röviden összefoglalva: sci-fit és fantasyt olvasni a leépülés biztos jele.
Gyorsan tovább is gondoltam, mi vár rám a színezők után: szerencsére léteznek kihajtogatós könyvek (tudjuk, a szétnyitott lapok közül kiemelkedő házikókkal és mozgatható papírfigurákkal), és később sem kell aggódnom, jönnek a kádba ejthető, felfújható művek, és csak utána következik az elkerülhetetlen ágybavizelés.
Vajon lassítja a folyamatot, ha mindenevőnek számítok olvasmányaim kiválasztásánál, és nem teszek különbséget „szépirodalom” és „ponyva” között? Ha nem rettegek attól, mit gondolnak a metrón, ha a kezemben tartott regény borítója űrhajót ábrázol, és egészen szubjektíven csak „nekem tetsző” és „nekem nem tetsző” regényekre osztom fel a könyvpiacot?
Az idézett kijelentés valószínűleg nem sértésnek lett szánva, habár attól még nem túl kellemes megtudni, hogy egész életemben a szellemi leépülés felé sodródtam; de igazából csak azt nem értem, ha valaki dicséretes módon szakít az előítéleteivel, az Igazi és Komoly Irodalom mellett felfedezi a szórakoztató irodalmat, ráadásul még élvezi is, akkor miért éppen a súlyos kategorizálástól és az ezzel párosuló lenézéstől nem tud szabadulni?
"Ami azt illeti, 14-19 éves korom táján a komoly szépirodalmat preferáltam, ezzel szemben az utóbbi 1-2 évben igencsak elborít a scifi/fantasy-vonal. Nem fordítva szokás ezt? Nem ezt hívják regressziónak? Negyvenévesen már csak színezőket fogok 'olvasni'?
Biztos azért van, mert időközben megkomolyodtam, és ezt olvasmányaimmal próbálom ellensúlyozni."
Röviden összefoglalva: sci-fit és fantasyt olvasni a leépülés biztos jele.
Gyorsan tovább is gondoltam, mi vár rám a színezők után: szerencsére léteznek kihajtogatós könyvek (tudjuk, a szétnyitott lapok közül kiemelkedő házikókkal és mozgatható papírfigurákkal), és később sem kell aggódnom, jönnek a kádba ejthető, felfújható művek, és csak utána következik az elkerülhetetlen ágybavizelés.
Vajon lassítja a folyamatot, ha mindenevőnek számítok olvasmányaim kiválasztásánál, és nem teszek különbséget „szépirodalom” és „ponyva” között? Ha nem rettegek attól, mit gondolnak a metrón, ha a kezemben tartott regény borítója űrhajót ábrázol, és egészen szubjektíven csak „nekem tetsző” és „nekem nem tetsző” regényekre osztom fel a könyvpiacot?
Az idézett kijelentés valószínűleg nem sértésnek lett szánva, habár attól még nem túl kellemes megtudni, hogy egész életemben a szellemi leépülés felé sodródtam; de igazából csak azt nem értem, ha valaki dicséretes módon szakít az előítéleteivel, az Igazi és Komoly Irodalom mellett felfedezi a szórakoztató irodalmat, ráadásul még élvezi is, akkor miért éppen a súlyos kategorizálástól és az ezzel párosuló lenézéstől nem tud szabadulni?
2005. március 1., kedd
(Du Hasst)
Az én készülékemben van a hiba, ez biztos, de nem értem, mitől csúsztak el odakint alig öt hét alatt a beállítások. Túlságosan rövid idő ez az ilyesmihez. Valami mégis elromlott, mert most, ebben a pillanatban nem jó itt lenni ebben az országban, néha máris fellobog bennem a mehetnék, bár tudom, hogy elmúlik hamar és egyébként is, máshol sem lenne sokkal jobb. Madridról mintha csak meséltek volna, különösen valóságos álom volt, csak a szépre emlékezünk.
Loccsanva visszaültem ebbe a tízmillió lakossal bíró, ronda, hideg és keserű pocsolyába, és már átázott a nadrágom, lucskosan lóg a zoknim, de megállíthatatlanul terjed felfelé rosszkedv ázott foltja, és az idegesség tapad rám, mint a nyálka.
Kedvetlen, arrogáns és kisstílű emberek lökdösik egymást körülöttem, a szupermarketek pultjai előtt, a buszon és az újságcikkekben, a tévében meg a netes fórumokon, és most még kevésbé tudom kezelni mondjuk a politikusokat, az adórendszert, az agresszív embereket meg azokat fórumozókat, akik nemes egyszerűséggel fekélyhez hasonlítják a kedvenc olvasmányomat-munkámat, amihez egyébként teljesen joguk van, csak én nem egészen értem őket.
Aztán mérgesen rátaposok a mérleg nyelvére, lendüljön csak vissza, most pontosan azt teszem, amit az előbb felróttam másoknak. Hiszen itt van mellettem D., itt vannak a barátaim, az utóbbi két hétben kaptam pár nagyon pozitív visszajelzést különböző dolgaimról, már legalább kétszer kisütött a Nap, a hétvégén pedig történtek mindenféle kellemességek, arról nem is beszélve, hogy beálltam a sorba és engem is megfertőzött a Firefly című zseniális tévésorozat, majd egyszer talán még regélek róla, kapjon el mást is.
Tehát: szombaton például pukkadásig ettem magamat szusival, ittam szilvabort, és D., req meg én a végén már csak ültünk az all you can eat étteremben, közvetlenül a szalag mellett, a szalagon továbbra is kitartóan mentek körbe-körbe a kis tányérok, rajtuk ismerős és teljesen ismeretlen japán ételekkel, és már a látványuktól úgy éreztük, soha többé nem fogunk tudni enni, legfeljebb a következő életünkben. req amúgy egy szakadár kultúrantropológus merészségével kóstolta végig a legfurcsábbakat meg a legzöldebbeket, és amikor láttuk, hogy ez jó, követtük a példáját.
Jártam Búvárzenekarnál egy találkozón, ami bizonyos értelemben megidézte a régi szép időket, hogy ilyen rejtélyesen fogalmazzak, meg kóstoltam ukrán vodkát és találkoztam a Világ Egyik Legkedvesebb Macskájával (azt hiszem, Búvárzenekarnak esélye sem lehetett vele szemben, amikor a jószág átvette a lakás felett az uralmat), később vendégségbe mentünk, ahol szintén ittam ukrán vodkát, ez már csak egy ilyen nap volt.
Vasárnap este pedig hét vagy nyolc év után újra láttam a Rammstein német táncmetálzenekart, akik óramű pontossággal, a spontaneitás szikráját nélkülözve, lélegzetállító látvánnyal és plafont nyaldosó lángnyelvekkel aláztak egy leégett sportcsarnok helyén épített új sportcsarnokban, ahol találkoztam régen nem látott ismerősökkel, és rájöttem, hogy a kamaszkori temperamentum valaha kompenzálta a testmagasságomból adódó hátrányokat.
(Egyébként nem játszották az "Amour" című opuszt, ami mindig késztetést ébreszt bennem, hogy ökölbe szorított kézzel, széles terpeszben hadonászva, csupasz és férfias felsőtesttel, patakzó, szintén férfias könnyekkel az arcomon ordítsam, hogy "Amour, Amour am Ende / gefangen zwischen deinen Zähnen", habár hozzátartozik, hogy ezt a késztetést azért nem nehéz legyűrni.)
Loccsanva visszaültem ebbe a tízmillió lakossal bíró, ronda, hideg és keserű pocsolyába, és már átázott a nadrágom, lucskosan lóg a zoknim, de megállíthatatlanul terjed felfelé rosszkedv ázott foltja, és az idegesség tapad rám, mint a nyálka.
Kedvetlen, arrogáns és kisstílű emberek lökdösik egymást körülöttem, a szupermarketek pultjai előtt, a buszon és az újságcikkekben, a tévében meg a netes fórumokon, és most még kevésbé tudom kezelni mondjuk a politikusokat, az adórendszert, az agresszív embereket meg azokat fórumozókat, akik nemes egyszerűséggel fekélyhez hasonlítják a kedvenc olvasmányomat-munkámat, amihez egyébként teljesen joguk van, csak én nem egészen értem őket.
Aztán mérgesen rátaposok a mérleg nyelvére, lendüljön csak vissza, most pontosan azt teszem, amit az előbb felróttam másoknak. Hiszen itt van mellettem D., itt vannak a barátaim, az utóbbi két hétben kaptam pár nagyon pozitív visszajelzést különböző dolgaimról, már legalább kétszer kisütött a Nap, a hétvégén pedig történtek mindenféle kellemességek, arról nem is beszélve, hogy beálltam a sorba és engem is megfertőzött a Firefly című zseniális tévésorozat, majd egyszer talán még regélek róla, kapjon el mást is.
Tehát: szombaton például pukkadásig ettem magamat szusival, ittam szilvabort, és D., req meg én a végén már csak ültünk az all you can eat étteremben, közvetlenül a szalag mellett, a szalagon továbbra is kitartóan mentek körbe-körbe a kis tányérok, rajtuk ismerős és teljesen ismeretlen japán ételekkel, és már a látványuktól úgy éreztük, soha többé nem fogunk tudni enni, legfeljebb a következő életünkben. req amúgy egy szakadár kultúrantropológus merészségével kóstolta végig a legfurcsábbakat meg a legzöldebbeket, és amikor láttuk, hogy ez jó, követtük a példáját.
Jártam Búvárzenekarnál egy találkozón, ami bizonyos értelemben megidézte a régi szép időket, hogy ilyen rejtélyesen fogalmazzak, meg kóstoltam ukrán vodkát és találkoztam a Világ Egyik Legkedvesebb Macskájával (azt hiszem, Búvárzenekarnak esélye sem lehetett vele szemben, amikor a jószág átvette a lakás felett az uralmat), később vendégségbe mentünk, ahol szintén ittam ukrán vodkát, ez már csak egy ilyen nap volt.
Vasárnap este pedig hét vagy nyolc év után újra láttam a Rammstein német táncmetálzenekart, akik óramű pontossággal, a spontaneitás szikráját nélkülözve, lélegzetállító látvánnyal és plafont nyaldosó lángnyelvekkel aláztak egy leégett sportcsarnok helyén épített új sportcsarnokban, ahol találkoztam régen nem látott ismerősökkel, és rájöttem, hogy a kamaszkori temperamentum valaha kompenzálta a testmagasságomból adódó hátrányokat.
(Egyébként nem játszották az "Amour" című opuszt, ami mindig késztetést ébreszt bennem, hogy ökölbe szorított kézzel, széles terpeszben hadonászva, csupasz és férfias felsőtesttel, patakzó, szintén férfias könnyekkel az arcomon ordítsam, hogy "Amour, Amour am Ende / gefangen zwischen deinen Zähnen", habár hozzátartozik, hogy ezt a késztetést azért nem nehéz legyűrni.)
2005. február 21., hétfő
(nembíromkinembíromki)
Ha már a múltkor azon sírtam, hogy az origo ismertetője a Trógerek klubjáról mellőzi a fordító nevét, lökjük vissza a mérleg nyelvét, mert lehoztak egy ajánlót a Perdido pályaudvar, végállomásról, és itt tudtukon kívül szépen pótolták a hiányt. Ráadásul megerősítettek abban a hitemben, hogy érdemes volt időt és energiát áldozni arra, hogy például... hogy... Cseprőgomoly.
És már be is fejeztem.
És már be is fejeztem.
2005. február 20., vasárnap
(Visszazökkenés)
Mint egy kényelmes, puha házikabátot, magamra vettem megint az itthoni életet. Az elmúlt hetekben D. hiánya tátongó hasadék volt minden percen, és ez most végre beforrt, hegek nélkül, pillanatok alatt. Sokat hiányolt barátok társaságával tömtem tele magamat.
Kavargó hópelyhek kedd este, mozi, film Dél-Koreából (Oldboy). Szerdán régen várt sörözés whoisnottal, ezt később több fős társasággá bővülve folytatjuk pizzával (és kockákkal – igazi bennfentes utalás, nem?). Pénteken elbúcsúztattuk Csepit, aki most megy oda, ahonnan szombaton jöttem, talán ír beszámolót ő is, és akkor megkérdezem, belinkelhetem-e. Szombaton meglepő fordulat, régen látott barátokkal találkozom ismét, úgy hatvankét kilométerre az előző helytől, az este jól indul és hamar elromlik, mert a barátaim veszekednek körülöttem, az este folyamán kétszer is, két különböző helyen, és ez lehangoló és szomorú, bár hajnalra egészen megjavult, mire hárman maradtunk a tizedik emeleti szobában, az egyetlen fényes folt a lakótelep sötét masszájában, fat.man meg Sólyom meg én, és belassult, durva zene dörzsölte fel mellettünk a hangfalakat.
Kavargó hópelyhek kedd este, mozi, film Dél-Koreából (Oldboy). Szerdán régen várt sörözés whoisnottal, ezt később több fős társasággá bővülve folytatjuk pizzával (és kockákkal – igazi bennfentes utalás, nem?). Pénteken elbúcsúztattuk Csepit, aki most megy oda, ahonnan szombaton jöttem, talán ír beszámolót ő is, és akkor megkérdezem, belinkelhetem-e. Szombaton meglepő fordulat, régen látott barátokkal találkozom ismét, úgy hatvankét kilométerre az előző helytől, az este jól indul és hamar elromlik, mert a barátaim veszekednek körülöttem, az este folyamán kétszer is, két különböző helyen, és ez lehangoló és szomorú, bár hajnalra egészen megjavult, mire hárman maradtunk a tizedik emeleti szobában, az egyetlen fényes folt a lakótelep sötét masszájában, fat.man meg Sólyom meg én, és belassult, durva zene dörzsölte fel mellettünk a hangfalakat.
(From Out of Nowhere)
Tegnap Faith No More harsogott nálam, minden mennyiségben. Az érthetetlenül hosszú kihagyás után kristálytiszta felfedezéssel párosult az élmény, az albumaik meghökkentően pontos lenyomatai életem egyes fázisainak. A számokban konzerválódott hangulat még mindig érintetlen, és végigöpört rajtam, mint az évekig lezárt szobából kiszabaduló levegő.
Nem a FNM az egyetlen ilyen zenekar, persze. Akad még bőven.
Bele a közepébe: Angel Dust. A barátoknál szólt, lakótelepi lakásokban, csavarhúzóval büntett magnókban, amikor a kockás ingek uralkodtak és a rockerkocsmában zajlott az élet, amikor a nyár azt jelentette, hogy „szünet”, a hétvége meg azt, hogy „játék”. Váltok a lejátszóban, jön a személyes kedvenc, a King for a Day, Fool for a Lifetime, és ez már borongósan kellemes emlékeket hoz elő, amolyan patinásan barnás-homályosakat: pukkadásig érlelődött májust és esős júniust idéz, közeledő érettségit, két lány nevét meg az első igazán pozőr (na persze) megzuhanásokat, kopott walkmant és a távolsági buszokat, felvételi előkészítőket meg a lépcsőrokat utána, ahol whoisnottal rendszeresen megváltottuk a világot; és benne van életem első FNM-koncertje is, a rossz borral a városligetben, esőre álló estével, a csatakosra izzadva ugrálással. A Real Thing korai lemez, de utólag fedeztem fel, ez az egyetem kezdetét jelenti, míg az utolsó sorlemez, az Album of The Year az egyetemista lét kellős közepét, elsőre a szak kávézója jut eszembe, az egész délutánokat felölelő beszélgetések (D-val és A-val és Tapsival, akivel talán akkoriban barátkozhattunk össze, és milyen jó, hogy ez így történt) ; rögtön második emlék az utolsó FNM koncert a Szigeten, ahol majdnem halálra tapostak, hogy aztán szakítsak korábbi gyakorlattal, és azóta se nagyon merészkedjek az első sorokba.
Jöhetnek az újabb zenék, az újabb lenyomatok.
Nem a FNM az egyetlen ilyen zenekar, persze. Akad még bőven.
Bele a közepébe: Angel Dust. A barátoknál szólt, lakótelepi lakásokban, csavarhúzóval büntett magnókban, amikor a kockás ingek uralkodtak és a rockerkocsmában zajlott az élet, amikor a nyár azt jelentette, hogy „szünet”, a hétvége meg azt, hogy „játék”. Váltok a lejátszóban, jön a személyes kedvenc, a King for a Day, Fool for a Lifetime, és ez már borongósan kellemes emlékeket hoz elő, amolyan patinásan barnás-homályosakat: pukkadásig érlelődött májust és esős júniust idéz, közeledő érettségit, két lány nevét meg az első igazán pozőr (na persze) megzuhanásokat, kopott walkmant és a távolsági buszokat, felvételi előkészítőket meg a lépcsőrokat utána, ahol whoisnottal rendszeresen megváltottuk a világot; és benne van életem első FNM-koncertje is, a rossz borral a városligetben, esőre álló estével, a csatakosra izzadva ugrálással. A Real Thing korai lemez, de utólag fedeztem fel, ez az egyetem kezdetét jelenti, míg az utolsó sorlemez, az Album of The Year az egyetemista lét kellős közepét, elsőre a szak kávézója jut eszembe, az egész délutánokat felölelő beszélgetések (D-val és A-val és Tapsival, akivel talán akkoriban barátkozhattunk össze, és milyen jó, hogy ez így történt) ; rögtön második emlék az utolsó FNM koncert a Szigeten, ahol majdnem halálra tapostak, hogy aztán szakítsak korábbi gyakorlattal, és azóta se nagyon merészkedjek az első sorokba.
Jöhetnek az újabb zenék, az újabb lenyomatok.
2005. február 14., hétfő
(Nem értékelés, csak álcázta magát)
Na, talán hátradőlhetek végre. Talán.
Közben a teljesség igénye nélkül következzen néhány apróság, ami - hangsúlyozottan nekem - meglepetést okozott a messzeségben.
- Én, a bohó lélek, azt hittem, hetekig szállodában lakni olyan kellemes. Az első héten élvetegen fetrengesz abban a tudatban, hogy mindent eltakarítanak utánad... míg az utolsó napokra az egész BigBraderesen nyomasztó árnyalatot ölt. Éljen az otthonos rendetlenség!
- Üzenet az agynak: Madrid nem is olyan izgalmas város annak, aki egyedül tölt el ott hosszabb időszakot - vagy képtelen a kezdeti villámgyors barátkozás után komolyabb társaságot szerezni magának (ez vagyok én). Baráti kommandóknak ideális, egyéneknek korlátozott habzású (különösen, ha az illető egyén, jelen esetben én, már lehúzott ott pár hónapot, és megnézte,amit érdemesnek tartott.) Amit korábban írtam, persze tartom: van kisugárzása meg varázsa, és bármikor visszatérnék.
- Tényleg én lennék az egyetlen ember, aki nem hajlandó késsel és villával enni sem a hamburgert (ami szerintem a tejbegríz után a másik legalkalmatlanabb étel erre), sem a fánkot? De dacosan kitartok, még ha bugacinak is bélyegeznek ezért! (:Mr. Noiz toppant és ostorral karikázik:)
- Egy nagyon kedves barátom szerint a blogból érezhető volt az "én nem ilyen lovat akartam"-effektus... Ha ez így van, az nyilvánvalóan az én hibám, vagy a postolásra érdemesnek talált eseményeké. Mindenesetre az utolsó hét huzavonáit és bizonytalanságát leszámítva (amit valóban szívesen kihagytam volna, mert majdnem visszamenőleg mérgezte meg az egészet) igen tanulságos időszaka volt ez életemnek. Nagyjából azt csináltam, amire számítottam, megismerkedtem egy csomó emberrel, és összességében véve (az elkerülhetetlen mélypontokat is beleszámítva) jól sült el az egész. Salud!
Közben a teljesség igénye nélkül következzen néhány apróság, ami - hangsúlyozottan nekem - meglepetést okozott a messzeségben.
- Én, a bohó lélek, azt hittem, hetekig szállodában lakni olyan kellemes. Az első héten élvetegen fetrengesz abban a tudatban, hogy mindent eltakarítanak utánad... míg az utolsó napokra az egész BigBraderesen nyomasztó árnyalatot ölt. Éljen az otthonos rendetlenség!
- Üzenet az agynak: Madrid nem is olyan izgalmas város annak, aki egyedül tölt el ott hosszabb időszakot - vagy képtelen a kezdeti villámgyors barátkozás után komolyabb társaságot szerezni magának (ez vagyok én). Baráti kommandóknak ideális, egyéneknek korlátozott habzású (különösen, ha az illető egyén, jelen esetben én, már lehúzott ott pár hónapot, és megnézte,amit érdemesnek tartott.) Amit korábban írtam, persze tartom: van kisugárzása meg varázsa, és bármikor visszatérnék.
- Tényleg én lennék az egyetlen ember, aki nem hajlandó késsel és villával enni sem a hamburgert (ami szerintem a tejbegríz után a másik legalkalmatlanabb étel erre), sem a fánkot? De dacosan kitartok, még ha bugacinak is bélyegeznek ezért! (:Mr. Noiz toppant és ostorral karikázik:)
- Egy nagyon kedves barátom szerint a blogból érezhető volt az "én nem ilyen lovat akartam"-effektus... Ha ez így van, az nyilvánvalóan az én hibám, vagy a postolásra érdemesnek talált eseményeké. Mindenesetre az utolsó hét huzavonáit és bizonytalanságát leszámítva (amit valóban szívesen kihagytam volna, mert majdnem visszamenőleg mérgezte meg az egészet) igen tanulságos időszaka volt ez életemnek. Nagyjából azt csináltam, amire számítottam, megismerkedtem egy csomó emberrel, és összességében véve (az elkerülhetetlen mélypontokat is beleszámítva) jól sült el az egész. Salud!
2005. február 13., vasárnap
(Mr. Noiz újra a cipőről mesél)
- Mr. Noiz, Mr. Noiz! Nem hagyhatja így abba! Mi... mi történt... a cipővel?
- A cipővel? Milyen cip... Ó, értem már. Nos, gyertek közelebb, te meg add oda azt az üveget. A másikat. Úgy. És most figyeljetek, mert füllenteni fogok!
Első válasz.
Maradt a helyén, az ágy alatt, hogy eónokon át aludja álmát, amíg a kiválasztott lovag ki nem szabadítja a Pormacskák és a Feledés rabságából, és....
Második válasz.
SZÁLLODAI ALKALMAZOTT: (Behozza az utolsó bőröndöt is.) Hát akkor... érezzék jól magukat nálunk.
FÉRFI: Várjon, egy pillanat. (A zsebében keresgéli az aprót.)
NŐ: Hát nem is tudom. (Finnyás arccal végigsimít a konyhapulton. Alaposan megszemléli az ujjbegyét. Lehajol, hogy benézzen az ágy alá is.)
FÉRFI: (pénzt nyújt át) Parancsoljon.
ALKALMAZOTT: Köszönöm, uram. (Meghajol, indul kifelé.)
NŐ: Albert! Egy ocsmány női cipő van az ágy alatt! Engem néz!
FÉRFI: Ugyan, drágám, az csak egy cipő. Biztosan az előző lakó hagyta itt. Pillanat! (ALKALMAZOTT visszafordul.) Az előző vendég itt felejtett valamit. Visszajuttatnák a hölgynek a cipőjét?
ALKALMAZOTT: Ööö...
FÉRFI: Valami gond van?
ALKALMAZOTT: Nem, semmi. A fiatalember biztosan hálás lesz a figyelmességért...
FÉRFI: (sietve) Tudja mit, nem érdekes.
NŐ: (undorodva) Micsoda perverz alakok vannak!
(Függöny)
- A cipővel? Milyen cip... Ó, értem már. Nos, gyertek közelebb, te meg add oda azt az üveget. A másikat. Úgy. És most figyeljetek, mert füllenteni fogok!
Első válasz.
Maradt a helyén, az ágy alatt, hogy eónokon át aludja álmát, amíg a kiválasztott lovag ki nem szabadítja a Pormacskák és a Feledés rabságából, és....
Második válasz.
SZÁLLODAI ALKALMAZOTT: (Behozza az utolsó bőröndöt is.) Hát akkor... érezzék jól magukat nálunk.
FÉRFI: Várjon, egy pillanat. (A zsebében keresgéli az aprót.)
NŐ: Hát nem is tudom. (Finnyás arccal végigsimít a konyhapulton. Alaposan megszemléli az ujjbegyét. Lehajol, hogy benézzen az ágy alá is.)
FÉRFI: (pénzt nyújt át) Parancsoljon.
ALKALMAZOTT: Köszönöm, uram. (Meghajol, indul kifelé.)
NŐ: Albert! Egy ocsmány női cipő van az ágy alatt! Engem néz!
FÉRFI: Ugyan, drágám, az csak egy cipő. Biztosan az előző lakó hagyta itt. Pillanat! (ALKALMAZOTT visszafordul.) Az előző vendég itt felejtett valamit. Visszajuttatnák a hölgynek a cipőjét?
ALKALMAZOTT: Ööö...
FÉRFI: Valami gond van?
ALKALMAZOTT: Nem, semmi. A fiatalember biztosan hálás lesz a figyelmességért...
FÉRFI: (sietve) Tudja mit, nem érdekes.
NŐ: (undorodva) Micsoda perverz alakok vannak!
(Függöny)
(És most itthonról)
Volt ugye a péntek, csúszásokkal meg egy eléggé stabil ígérettel, hogy lesz, ami lesz, mindenképpen mehetek haza, és az utolsó megmérettetés kevéért fáradjak vissza késő délután. Gyönyörű, napfényes idő volt, ezért nem metróztam vissza a hotelig, maradtam az üvegtornyokkal teli külvárosban, és elmentem a spanyol király nevét viselő, viszonylag új közeli parkba olvasni. Leginkább úgy néz ki, mintha a bolygónk két legokosabb, legprecízebb és legsterilebb gondolkodású mesterséges intelligenciája összeült volna, hogy most aztán valami nagyon vidám és szépséges parkot tervezzenek, és ez lett az eredmény. A végeláthatatlan, üres gyep simaságát csak néha szakítja meg egy-egy szabályos mértani alakzat, vagy a vonalzóval meghúzott sorokba ültetett, még csenevész fák. Viszont remekül lehetett olvasni a nagy nyugalomban.
Később módosítottak, aztán jött a szombat, erről írtam alant, egyenesen a frontvonalról, az utolsó pillanatban ki a repülőtérre, és onnantól sínen volt a dolog. Felszálltam a gépre, ahol megnyugtató háttérzeneként nem véletlenül elfeledett popslágereket aláztak pánsípon. Gondolatban elbúcsúztam a tavaszias, napfényes Madridtól, de egészen addig eszembe sem jutott, mennyire furcsa lesz visszazökkenni, amíg két és fél óra múlva ereszkedni nem kezdtünk, és a felhőfoszlányokon túl felderengett egy ködös, behavazott erdő, ami olyan valószínűtlennek tűnt hirtelen, mint egy karácsonyi képeslap. Mire földet értünk, a komor felhők miatt elkapkodott szürkület fogadott, de valahogy az egész ónos esővel, hideggel súlyosbított kora estét is olyan szépnek találtam...
Később módosítottak, aztán jött a szombat, erről írtam alant, egyenesen a frontvonalról, az utolsó pillanatban ki a repülőtérre, és onnantól sínen volt a dolog. Felszálltam a gépre, ahol megnyugtató háttérzeneként nem véletlenül elfeledett popslágereket aláztak pánsípon. Gondolatban elbúcsúztam a tavaszias, napfényes Madridtól, de egészen addig eszembe sem jutott, mennyire furcsa lesz visszazökkenni, amíg két és fél óra múlva ereszkedni nem kezdtünk, és a felhőfoszlányokon túl felderengett egy ködös, behavazott erdő, ami olyan valószínűtlennek tűnt hirtelen, mint egy karácsonyi képeslap. Mire földet értünk, a komor felhők miatt elkapkodott szürkület fogadott, de valahogy az egész ónos esővel, hideggel súlyosbított kora estét is olyan szépnek találtam...
2005. február 12., szombat
(Mvuhahahaha! Azt hitted... ?)
Riporterünk jelenti a frontvonalról:
A munka hőse vagy áldozata szombaton is dolgozik!* (És már citromillattal is kapható!)
Mert természetesen tegnap utolsó pillanatban módosítottak a terveken (mégsem tudtam bejönni este, mert nem volt miért), aztán ma reggel nyolckor is hívtak, hogy izé, nem kell sietni, csúszás van, és most itt ülök a csomagjaimmal, hogy egyszer elinduljak a repülőtérre, de éppen most jelezték, hogy izé, megint változott valami, valahol így igazán szép az élet...
* Mintha a fordítás például ismerne hétvégét vagy karácsonyt... :)
A munka hőse vagy áldozata szombaton is dolgozik!* (És már citromillattal is kapható!)
Mert természetesen tegnap utolsó pillanatban módosítottak a terveken (mégsem tudtam bejönni este, mert nem volt miért), aztán ma reggel nyolckor is hívtak, hogy izé, nem kell sietni, csúszás van, és most itt ülök a csomagjaimmal, hogy egyszer elinduljak a repülőtérre, de éppen most jelezték, hogy izé, megint változott valami, valahol így igazán szép az élet...
* Mintha a fordítás például ismerne hétvégét vagy karácsonyt... :)
2005. február 11., péntek
(Kommentz!)
Bocs, hogy nem külön-külön, de köszönöm szépen mindenkinek, kedves kommentezők, komolyan, talán könnyű elképzelni, milyen jó érzés meglátni ezeket az üzeneteket mondjuk éjfélkor, vagy ma reggel, tenkjútenkjú.
(A Hard Night's Day)
A hazaútról csak annyit, hogy tökéletes levezetése volt az estének. Mintha már említettem volna, hogy a Cég valahol a város peremén található, közel a repülőtérhez, a hotel pedig a központban. Az utolsó metrót még a kollégával együtt elértük fél kettőkor, de a csatlakozásommal már nem volt szerencsém, a nagy, földalatti csomópont egyik teljesen kihalt peronján ültem, mint egy kis költségvetésű magyar film szereplője, aki költő és éppen megtudta, hogy Juci, a felesége megcsalta Aladárral, az alkoholista újságíróval. Bizakodtam, mert a kijelző rendben számolta vissza a perceket a következő szerelvény érkezéséig, és nem hittem el a sínek túloldaláról integető biztonsági őrnek, aki erősködött, hogy itt többé nem áll meg semmit. Egyébként három enyhén illuminált spanyol lányka is felbukkant az utolsó pillanatban. Háhá, gondoltam gőgösen, ennyien nem tévedhetünk, az órával együtt már öten hiszünk az utolsó metróban, aztán együtt néztük, ahogy egymás után két üres szerelvény is megállás nélkül húzott el előttünk, és nem is jött több.
Úriemberhez méltón fogadtam a vereséget.
Az éjszakai busz megállójának menetrendje valószínűleg azokat a buszokat jelezte, amelyek a Szürkületi Zónában mozogtak, de valamikor csak megérkezett egy (egyébként minden pillanatban, amikor úgy döntöttem, taxiba szállok, cseles módon felbukkant egy csapatnyi ember, azt az érzetet keltve, hogy most már tényleg jönnie kell valaminek, de persze gonosz trükk volt csupán). Háromnegyed háromkor azért már a fellocsolt, éjszakai Gran Vía sétáltam a szálloda felé, látómezőm peremén kései mulatozók, részegek, kurvák, rendőrök és utcaseprő-kommandók mozogtak a mellékutcákban, én pedig zenét hallgattam, az egyetlen alkalomhoz illő számot a lejátszón, a Strappin Young Ladtől, azt amiben sokat darálnak meg ordítanak, a címe pedig úgy kezdődik, hogy „Oh My Fucking”, és szerepel benne a „God” szó is, de egyáltalán nem éreztem magamat letörve, inkább fura volt az egész.
Talán a hajnali postból nem jött át, bár reméltem, hogy igen, mindenesetre a tegnap ezeket az hányattatásokat leszámítva teljesen humoros volt, a helyzet egész egyszerűen elérte azt az abszurd szintet, amit ez a mai nap is egészen szépen hoz eddig. Ma délelőtt, amikor már az irodaház előtt jártam, felhívtak, hogy ráérek bejönni délután ötkor.
Ez azt is jelenti, hogy addig semmiképpen nem derül ki, hazamegyek-e holnap.
Kérem, tartsák bekapcsolva készülékeiket.
Megfagyott a levegő. Hegedűszó bicsaklott meg és hallgatott váratlanul, mintha gonoszul lelökték volna a lépcsőn.
Mint eddig kalandos élete során oly gyakran, Jack Noiz ezúttal is dacosan nézett Fortuna szépséges arcába.
De vajon mit hoz neki ezúttal a szeszélyes istennő? Várva-várt szabadulást... vagy a rettegett HOSSZABBÍTÁST?
Úriemberhez méltón fogadtam a vereséget.
Az éjszakai busz megállójának menetrendje valószínűleg azokat a buszokat jelezte, amelyek a Szürkületi Zónában mozogtak, de valamikor csak megérkezett egy (egyébként minden pillanatban, amikor úgy döntöttem, taxiba szállok, cseles módon felbukkant egy csapatnyi ember, azt az érzetet keltve, hogy most már tényleg jönnie kell valaminek, de persze gonosz trükk volt csupán). Háromnegyed háromkor azért már a fellocsolt, éjszakai Gran Vía sétáltam a szálloda felé, látómezőm peremén kései mulatozók, részegek, kurvák, rendőrök és utcaseprő-kommandók mozogtak a mellékutcákban, én pedig zenét hallgattam, az egyetlen alkalomhoz illő számot a lejátszón, a Strappin Young Ladtől, azt amiben sokat darálnak meg ordítanak, a címe pedig úgy kezdődik, hogy „Oh My Fucking”, és szerepel benne a „God” szó is, de egyáltalán nem éreztem magamat letörve, inkább fura volt az egész.
Talán a hajnali postból nem jött át, bár reméltem, hogy igen, mindenesetre a tegnap ezeket az hányattatásokat leszámítva teljesen humoros volt, a helyzet egész egyszerűen elérte azt az abszurd szintet, amit ez a mai nap is egészen szépen hoz eddig. Ma délelőtt, amikor már az irodaház előtt jártam, felhívtak, hogy ráérek bejönni délután ötkor.
Ez azt is jelenti, hogy addig semmiképpen nem derül ki, hazamegyek-e holnap.
Kérem, tartsák bekapcsolva készülékeiket.
Megfagyott a levegő. Hegedűszó bicsaklott meg és hallgatott váratlanul, mintha gonoszul lelökték volna a lépcsőn.
Mint eddig kalandos élete során oly gyakran, Jack Noiz ezúttal is dacosan nézett Fortuna szépséges arcába.
De vajon mit hoz neki ezúttal a szeszélyes istennő? Várva-várt szabadulást... vagy a rettegett HOSSZABBÍTÁST?
(Hajnali egy felé közelítve)
Nos, ilyet sem csináltam még, éjfél régen elmúlt, és egy kivilágított irodában ülök egy halott irodaházban. A fedett belső udvaron, az ablakom alatt az éjjeliőr kis kuckója. Ketten vagyunk az egész épületben rajta kívül, a közvetlen felettesem, bár ez így elég hülyén hangzik, meg én.
Úgy érzem, hogy ismeretlen erő kíván itt marasztalni, részletek nélkül annyit mondanék, hogy a munkadarab, amire vártunk és amin olyan sok múlik, délelőtt megérkezett, egy régi változatában, aztán elküldték újra, este kilencre itt is volt, aztán dvdre írták, ami nem működött, újabb fél óra, újabb dvd, ez becsusszant a gépembe és abban a pillanatban az iroda ötven számítógépe kikapcsolt és áramtalanította magát. Komolyan. Akkor még négyen voltunk itt, némán néztünk egymásra, azután ettünk fánkot és Carlos eltűnt egy biztosítószekrényben, és harmadszorra is írt egy dvdt, azóta úgy tűnik, mennek a dolgok, azt leszámítva, hogy még mindig nincsenek megoldva a problémák, még mindig nem tudhatom, hazamegyek-e szombaton, különleges kiadásunkat olvasták, jó éjszakát.
Úgy érzem, hogy ismeretlen erő kíván itt marasztalni, részletek nélkül annyit mondanék, hogy a munkadarab, amire vártunk és amin olyan sok múlik, délelőtt megérkezett, egy régi változatában, aztán elküldték újra, este kilencre itt is volt, aztán dvdre írták, ami nem működött, újabb fél óra, újabb dvd, ez becsusszant a gépembe és abban a pillanatban az iroda ötven számítógépe kikapcsolt és áramtalanította magát. Komolyan. Akkor még négyen voltunk itt, némán néztünk egymásra, azután ettünk fánkot és Carlos eltűnt egy biztosítószekrényben, és harmadszorra is írt egy dvdt, azóta úgy tűnik, mennek a dolgok, azt leszámítva, hogy még mindig nincsenek megoldva a problémák, még mindig nem tudhatom, hazamegyek-e szombaton, különleges kiadásunkat olvasták, jó éjszakát.
2005. február 10., csütörtök
(Why Don't You)
Azért majdnem öt hét után sikerült rájönnöm, hogy a blog kommentjeit sikerült az eredeti beállításban hagynom, ami csak regisztrált felhasználóknak engedélyezi a hozzászólások írását. Brávó, Mr. Noiz!
És ha nem kérdez rá A Hölgy, Akit Larissának is Hívnak, soha eszembe nem jut megnézni. (Köszönet!)
Brávó, brávó, Mr. Noiz!
Ez mondjuk legalább azt érzékelteti, mennyire nem vártam "győzhetetlen hömpelyként" érkező komment-áradatot...
Na mindegy, mostantól kezdve, még éppen időben, ugye, elméletileg bárki hozzáfűzhet bármit. Csak tessék, csak tessék.
És ha nem kérdez rá A Hölgy, Akit Larissának is Hívnak, soha eszembe nem jut megnézni. (Köszönet!)
Brávó, brávó, Mr. Noiz!
Ez mondjuk legalább azt érzékelteti, mennyire nem vártam "győzhetetlen hömpelyként" érkező komment-áradatot...
Na mindegy, mostantól kezdve, még éppen időben, ugye, elméletileg bárki hozzáfűzhet bármit. Csak tessék, csak tessék.
2005. február 9., szerda
(Ha már úgyis annyira ráérek)
Aki esetleg olvasta a múltkor emlegetett Trógerek klubját, annak itt a sorozat hivatalos oldala.
Aki nem olvasta, de szeretné, még várjon vele: bármilyen jó is egy adaptáció, a szereplők sohasem úgy néznek ki, ahogyan az ember elképzeli; minek előre befolyásolni a fantáziát?
http://www.bbc.co.uk/drama/therottersclub/
Aki nem olvasta, de szeretné, még várjon vele: bármilyen jó is egy adaptáció, a szereplők sohasem úgy néznek ki, ahogyan az ember elképzeli; minek előre befolyásolni a fantáziát?
http://www.bbc.co.uk/drama/therottersclub/
(Hosszabbítás?)
A Cégnél elégggé lehangoló fejleményekkel fogadtak, pontosabban a fejlemények teljes hiányával. Nem is túl régen elkezdtem a visszaszámolást (ez az utolsó szombat este, ez az utolsó vasárnap), de nem kellett volna, mert most már nem húzogathatom le a napokat nyugodt szívvel. Pedig nem lenne sok hátra. Hétfő óta lebeg itt valami a levegőben, de persze semmi sem biztos, várakozás van, ami teljesen megmérgezi az egész hetet.
Mindenesetre eléggé valószínű, hogy még mindig nem mehetek haza.
Így lesz a három hétből öt, aztán meg ki tudja, mennyi.
Ezt mondjuk alig három nappal az amúgy is meghosszabbított itt-tartózkodás hivatalos vége előtt belengetni a lehető legótvarabb ötlet, és éppen csak hajszállal lesz ótvarabb, amikor holnap vagy holnapután hivatalosan is bejelentik.
A remény hal meg utoljára, persze.
Most csak azért nem csókoltatom azokat ott az óceán túlpartján, akiknek az elmúlt időszak legfostaligább hetét köszönhetem, mert nagy eséllyel fogok még szebbeket is kívánni nekik.
Mindenesetre eléggé valószínű, hogy még mindig nem mehetek haza.
Így lesz a három hétből öt, aztán meg ki tudja, mennyi.
Ezt mondjuk alig három nappal az amúgy is meghosszabbított itt-tartózkodás hivatalos vége előtt belengetni a lehető legótvarabb ötlet, és éppen csak hajszállal lesz ótvarabb, amikor holnap vagy holnapután hivatalosan is bejelentik.
A remény hal meg utoljára, persze.
Most csak azért nem csókoltatom azokat ott az óceán túlpartján, akiknek az elmúlt időszak legfostaligább hetét köszönhetem, mert nagy eséllyel fogok még szebbeket is kívánni nekik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)