(2016 kimaradt jelenetei, dvd-extra)

Nem mondanám, hogy 2016 nem hagy maga után erősen keserű utóízt, viszont egy szempontból meglepően pozitív a mérlege: sohasem utaztam annyit egy évben, mint idén. A végleges szám persze a céges és magánjellegű utakból együtt állt össze: volt, amiről írtam, és több olyan is, amiről nem, de rá kellett jönnöm, hogy nem lenne teljes az idei utazós posztok gyűjteménye, ha meg sem említem azt a májusi céges kiküldetést, ami utólag egészen tematikusnak tűnik az apátságból átalakított szállodával meg a templomból kialakított pubbal.

Az történt, hogy mivel a Warhammer 40,000 logót licenszelve készítünk játékot, több más stúdióval együtt a NeocoreGames is meghívót kapott a WarhammerFest nevű rendezvényre az angliai Coventrybe, ahol pünkösd hétvégéjén ketten képviseltük az inkvizítorokat. A fesztiváljelenlét mindig stresszes (lásd az idei E3-as kalandjainkat Los Angelesben), és még akkor is hamar beüt a furcsa tudatállapot, ha minden rendben van, tíz-tizenöt perces ismétlődő időszeletekben létezel, bemutatod a céget, bemutatod a játékot, elmagyarázod az irányítást, kitérsz az újdonságokra, aztán hagyod őket játszani, majd válaszolsz a kérdésekre és kezded elölről. A végére aztán mindenképpen elmegy a hangom és a magam részéről még napokig szoktam álmodni a prezentációkkal. Amikor mindez a Warhammer-logó elhivatott rajongóinak találkozóján történik, a különbség annyi, hogy űrgárdistának öltözött emberek masíroznak el melletted és sokkal, de sokkal jobban rettegsz, vajon mit fognak kérdezni és mondani a keményvonalas rajongók. Viszont nagyon lelkes fogadtatásban volt részünk, és hát ott voltak a járulékos körülmények is, amiért ezt az utat még sokáig fogom őrizgetni.

Szóval körülmények. Családi okokból viszonylag sokszor jártam Anglia közepén, írtam is róla párszor, nagyon szeretem, igazi Miss Marple-vidék (sövények, magányos tanyák, út menti vén pubok, középkori falvak!), de arra azért én sem számítottam, hogy a szállásfoglalás kacskaringói végül egy középkori apátságból először udvarházzá, majd hotellé alakított hotelbe sodornak minket a vidéken, ahol az első dolog, amit a megpillantok egy eredeti gyóntatófülke a recepció mellett. Kevés ennyire brit helyen jártam életemben (Chatsworth egy hajszállal vezet), amire rá is dolgoztak keményen, a rejtett hangszórókból lantzene szólt, az egyik folyosón lovagi kőszarkofág állt, a falépcsők pedig úgy nyikorogtak, mintha külön alkalmazott dolgozott volna azon, hogy minden egyes fok gótikusan reccsenjen. A szobám is nyugodtan lehetett volna egy békebeli kísértettörténetet helyszíne, különösen a lámpakapcsolóvá alakított csengőzsinór nyűgözött le – már amíg eszembe nem jutott „A pettyes pánt” (The Speckled Band) című Sherlock Holmes-történet –, amire külön ráerősített az intermezzo, amikor a fejlesztőcégeknek rendezett Games Workshop-sörözés után nagyon későn értem vissza a hotelbe és már kissé bizonytalanul álltam a régi festményekkel teleaggatott félhomályos folyosón. Lélek sem járt sehol, a csendet csak az átható csippanások sorozata törte meg, amivel az ajtó jelezte, hogy nem működik a kártyám, ami idő után óhatatlanul kérdéseket vetett fel bennem – ez az én szobám? ha nem, akkor hol van? ha igen, miért nem jutok be? létezik ez a hely egyáltalán? és én létezek? De akkor még nem tudtam, hogy reggel lantzene helyett Elton John számok szólnak majd instrumentálisan a hangszóróból (zongorán), ami sokkal, de sokkal ijesztőbb. (Egyébként a kártya volt rossz, én is léteztem és a szálloda sem fakult át az éteri síkra éjfélkor.)

Mivel a rendezvény miatt kizárólag kora reggel és késő este tartózkodtunk a hotelben, csak úgy láttam belőle valamit, hogy minden nap nagyon korán felkeltem és kimentem a teljesen kihalt tavaszi parkba, amit boldogosan teleordítottak a lelkes madarak. Találtam egy mini sövénylabirintust és pár kőszörnyet, egy tavat és egy néhai vizesárkot, szóval mindenképpen megérte korán kimászni az ágyból, és nagyon sokáig emlékezni fogok erre a helyre.

A rendezvény vasárnap estig tartott, de hétfő reggel még átbuszoztunk Nottinghambe, hogy megnézzük a Games Workshop főhadiszállását, majd átballagtunk a szomszéd épületbe, ahol a WarhammerWorld található. Az egy dolog, hogy évek óta fejlesztünk játékot egy olyan hobbi alapján, ami döbbenetesen szépen kifestett figurákra alapul, de még az eddigi tapasztalataim sem készítettek fel a gigantikus diorámákkal telepakolt termekre, ahol több ezer űrgárdista, xenó, démon, tank és istengép áll belefagyva az örök háború különböző csatáiba, nem is említve azt a csekély kilenc méter magas mega-diorámát, ami külön szobát kapott. (Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy a WarhammerWorldnek, brit intézmény lévén, van fantasy fogadónak berendezett kocsmája is).

Nottinghamből ezt leszámítva nem sokat láttunk – a szállásunkat, egy napsütéses vontatóösvényt sok lakóhajóval, a vár alatti kertvárost, illetve este a Pitcher and Piano nevű, tényleg templomból átalakított pubot (kép itt), ami szépen keretbe is foglalta az utat.

(firenze november elején)

Firenze rendkívül régen felkerült a potenciális úticéljaim listájára, sajátságos módon a főleg itt játszódó Hannibal című film miatt. Természetesen akadtak egyéb kapcsolódási pontok is, Dantétól kezdve a condottieriken keresztül az Assassin’s Creedig, de ha valamiért felmerült Firenze, elsőként mégis az a hatalmas, boltozatos árkádsor jutott eszembe, ahol Anthony Hopkins emberevő Hannibal Lectere sétálgatott, ebből pedig könnyedén bomlottak ki az olyan asszociációk, mint a macskaköves utcák, harangszó, kupolák, reneszánsz paloták párkányain tollászkodó galambok és az oszlopsorok alatt kávézgató öltönyös professzorok.

Mint most ősszel kiderült, egyáltalán nem tévedtem nagyot (leszámítva az öltönyös professzorokat, de lehet, hogy álcázták magukat). Tréfás módon egyedül a Piazza della Repubblica árkádjaival kapcsolatban bizonytalanodtam el, vajon jó helyen járok-e, mert valahogy mindig másképpen képzeltem körülötte az utcákat, amiket nem mutatnak a filmben, de ez nem vette el a felfedezés örömét.

Firenzében november elején kellemes tavasz fogadott minket, és Velencével ellentétben mintha az egész városra szépiaszínű szűrőt raktak volna. Ez különösen a fotókat visszanézve látványos, mert a legtöbb képet a Dóm kupolájának tetejéről meg a harangtoronyból készítettem, késő délután, amikor a már ereszkedő őszi napkorong mindent aranyfényű, ködös derengésbe borított, a téglavörös tetőket, a barna és sárga házakat, a tetőteraszokat meg a hidakat, a folyót meg a túloldali zöld dombokat  a villákkal. Valószínűleg mostantól ez lesz az alapértelmezett Firenze-kép a fejemben egy darabig.

Azt tudtam, hogy a Dóm és a keresztelőkápolna szép, de arra nem számítottam, hogy ennyire lenyűgöző mindkettő. A Dóm kupolájába feljutni már önmagában élmény – különösen az a rész, amikor az egyik meredek és keskeny lépcsősortól a másikig a kupola belső részén kialakított erkélyen vezet az út, a döbbenetes freskók alatt. Amikor a mélyben parányinak tűnik az oltár és a nyüzsgő látogatóhad, különösen hatásos átnézni a kupola túloldalára, ahol pontosan szemben a jégbe fagyott, háromfejű, óriás Lucifer marcangolja az árulókat.

Az Uffizi Képtárban személyesen is átélhettük azt a tudományosan dokumentált tényt, miszerint létezik művészet-túladagolás, szerencsére csak azután, hogy megcsodáltam a Boticelliket. Nyilván közhely vagyok, és egy obskúrus reneszánsz mester elfeledett mesterművét kellene mondanom (oké, Artemisia Gentileschi „Judit lefejezi Holofernészt” című képe újdonság volt számomra, és valószínűleg a retinámra is égett, olyan erős), de azért annyira nem tudtam turista lenni, hogy minden kép előtt készítsek egy szelfit magamról, mint a látogatók jelentős százaléka, amit őszintén nem értek egyébként (majd otthon végignézik mind a háromszáz képet magukról és beazonosítják a háttérben az adott festményt?)

A kötelező körök mellett szokás szerint rengeteget sétáltunk. Többnyire céltalanul csavarogtunk a belvárosban, ahol mintha minden négyzetméteren lenne egy méregdrága bőrtáskákban vagy férfiöltönyben utazó bolt, és sajnos rengeteg olyan üzlet, ahol kézzel készített noteszek, füzeteket meg könyvek állnak halomban, ami amúgy a gyengém. Megtekintettük Dante (újra felépített) házát és kiállítást, néztük az esti folyót a Ponte Vecchióról egy kis üveg borral a kezünkben, reggelenként a helyi presszóban hajítottuk be a gyűszűnyi kávét a munka előtt betérő helyiekkel. Kipróbáltuk az All’ AnticoVinaio nevű szendvicsezőt, amit a szálláson ajánlottak (nagyon nem lehetett volna eltéveszteni amúgy sem, kétszer kellett visszamenni, mire befértünk, de turistahad ide vagy oda, ez a masszív, helyben készített, friss óriásszendvics tényleg megérte), viszont a legkedvesebb kulináris élmény abban a belvárostól viszonylag távolabbi étteremben ért, ahol egyforma arányban elegyedtek a törzsvendégek meg a turisták, az angol nyelvű étlapon pedig külön figyelmeztettek mindenkit, hogy nem hajlandóak teljesen átsütni a húst, senki ne is kérjen tőlük ilyen gyalázatot, és az ég szerelmére, hagyják őket békén a capuccinóval.

Az utolsó nap Firenzéből szintén vonattal mentünk át Milánóba (korábban enyhén rossz tapasztalataim voltak az olasz vasúttal, de az italo nevű társaság 220 km/órával hasító járataival el tudnék ingázgatni), ahol csak egy hosszabb délután töltöttünk, mielőtt elindultunk volna a repülőtérre. Milánó elsőre nem lopta be magát a szívembe – bár a központi vasútállomása egy gigászi márványpalota, a bejárata előtt pedig valamiért Szellemirtók-cosplay zajlott –, igaz, nem is kapott sok esélyt a nagy rohanásban. A Dóm valóban lélegzetelállító, még úgy is, hogy egyszerűen nem volt időnk végigállni a sort, de ezért kárpótolt a tető, ahol vízköpők és gótikus kőcsipkék erdeje közül lehet kinézni a távolban emelkedő felhőkarcolókra. Örülök, hogy láttuk, de ebből az útból mindenképpen az őszi Velence és Firenze marad meg – egészen addig, amíg vissza nem térek egy másik évszakban. 

(velence október végén)

Október 31-én este Velence egyik mellékutcájában borozgattunk egy nagyjából három lépésnyi méretű helyen, ahova sorban tértek be a kísértetnek öltözött olasz kisgyerekek (az egyértelműség kedvéért: az olaszországi Velencéről van szó), hogy a nemzetközivé vált trick or treat jegyében cukorkákkal megrakodva távozzanak, én pedig azon tűnődtem, milyen sajátos is a Halloween ebben a vízben álló, ódon városban, mert nem sokkal korábban még olyan kihalt sikátorokban csavarogtunk, ahol éppen elfért egy ember, magányos lámpa lógott a magasban a házfalak között, az utca végében halkan loccsantak a hullámok, és a kihalt hídon nyugodtan ácsoroghatott volna egy színházi bársonyköpönyeget viselő vámpír.

Velence különleges helyet tölt be a szívemben (és nem csak azért, mert itt kaptam először napszúrást). Velence egy közhely, amit nagyon kedvelek, egy teljesen valószínűtlen város, ami szégyentelenül abból él, hogy emberek a világ minden sarkából odamennek megnézni, és mivel ez már nagyjából Napóleon idejében is így volt, számomra a magamutogatás ugyanúgy része a sármjának, mint a hínárszagú vízben gubbasztó paloták.

Viszont nagyon régen jártam Velencében, ráadásul mindig nyáron, ezért régóta szerettem volna visszamenni. Késő ősszel kellene menni, gondoltam, hátha akkor majd sűrű ködben állnak a hidak és nyirkosan csillognak az üres utcák, és olyan szállodában lesz szállásunk, ahol süppedős bársonyszőnyeg borítja a folyosókat, a szoba ablaka letakart gondolákra néz, éjszaka pedig minden padlóreccsenésre felriadok és elsőre azt hiszem, egy viktoriánus kísértettörténetbe kerültem.

Ebből aztán végül az lett, hogy késő ősszel mentünk, de Mestre szélére, a partra, ami villamossal alig tíz perc Velencéből a hídon át, köd és eső helyett kellemes, szürke ősz volt, gótikus szálloda helyett airbnb-n talált, barátságos lakásban laktunk, ahol szimpatikus vendéglátónkról kiderült, hogy történelmi és gasztronómiai témákban utazó írónő. Október utolsó napjaiban egyébként pontosan ugyanakkora tömeg hömpölygött végig a város főbb artériáin, mint nyáron, két sarokkal beljebb pedig pontosan ugyanolyan kihaltak voltak az utcák.

Korábban mindig csak Velence szépségesen korhadó magvát láttam, most viszont kimerészkedtünk a szélekre, ahol minden felismerhetően Velence, mégis teljesen más. Északon keresztül-kasul bejártuk Cannaregio nevű részt, ahol szélesebbek a csatornák és agyagszínűek a házak, jártunk a régi gettó sokemeletes, egymáshoz tapadó házai között, a Madonna dell'Orto templomban, ahol Tintoretto festményeit díszítik a falakat, és a város peremén egészen modern bérházak néznek a közeli temetőszigetre.

Másnap a kikerülhetetlen és zsúfolt Rialto-hídtól délre mentünk, az egyetemi negyedbe, ahol hatalmas macskák alszanak a kirakatokban és rengeteg a könyvesbolt, még kisebbek a hidak és még keskenyebbek az utcák, aztán itt is elfogyott mögöttünk a város. Alkonyatkor már egy gondolagarázs és -javító mellett zsúfolódtunk a törzsvendégekkel meg a turistákkal egy parányi bárban, ahol következetesen csak a nyolcvanas évek slágerei szóltak.

Jártunk múzeumokban és a Dózse-palotában, vaporetto orrából néztünk várost, esténként kihalt utcákon csavarogtunk cél nélkül és találgattuk, vajon laknak-e a sok fénytelen ablak mögött. Velence továbbra is remek hely, a bakancslistámról pedig továbbra sem került le a köd, a kihaltság meg a tél, állítólag decemberben vagy januárban kell menni.

(Aztán felültünk egy rendkívül kényelmes vonatra, és átmentünk Firenzébe, de az már egy másik post.)