(ma reggel)

...majdnem végleg lezártam ezt a blogot, de úgy nézett rám, hogy eszembe jutott az a pár dolog, amit kifejezetten ide akartam megírni.

(főleg az őszről, nyilván)

Volt egyrészt egy októberi szombat, amikor a szokásos baráti kommandóval vidékre mentünk az aktuális Társasjátékok & Tömények partira. Ha már ott jártunk, frissítettük az őszt, ködpermetes, füstszagú, ázott levelű, de még nem fagyoskodós verziószámra. (Mire vasárnap délután visszaértünk a fővárosba, már ott is remekül működött minden, és úgy mentem futni, hogy a sziget végét elnyelte a puha, fehér semmi.) A látogatás kiválóan sikerült – MAC-féle pizza, lendületes ivás és bábutologatás hajnalig –, megkoronázva az egész szociális hetet, amiből három estét Tapsi külföldi barátainak társaságában töltöttünk, kocsmákban és koncerten.

Aztán jött ez a mostani hosszú hétvége, amikor nyerw meg én utaztunk vidékre, ahol egyszer csak (mintha mi sem történt volna) az udvaron odaballagott hozzánk az otthoni macska, aki egy hete tűnt el, ezért a környék összes lámpaoszlopán az arcképe díszelgett, mintha ő lenne a kertváros leghíresebb banditája. Később takaros falvakon autóztunk keresztül Nefilimet és Sear Blisst üvöltetve (mik elő nem kerülnek a Vidéki Kúriába lehordott cédéim közül), sétáltunk az erdő szélén, ahol láttunk gótikus vadszőlővel benőtt rózsaszín Barbie-nyaralót, a tisztáson megült a párás, napfényes ősz, várfalról néztük a makacsul zöld tájat, és megtudtam, hogy az éppen aktuális fordításom hol kapcsolódhat Heideggerhez, ami meghatározhatatlan aggodalommal töltött el a munkával kapcsolatban, ugyanis semmi közöm a német filozófusokhoz.

Ma reggel pedig rémfilmes ködre ébredtem, aminek inspirálnia kellett volna, helyette mogorván bámultam a betűket, illetve a hiányukat, és csendben lemondtam arról, hogy határidőre (vagy úgy egyáltalán, valaha) befejezzem azt, amit meg akartam írni, de legalább gyönyörködtem helyette a félhomályból előderengő monolit-házakban.

(té vádzs a blédráner)

Kedd este egészen komoly létszámmal gyűlésezett az okkult hímzőegylet, ráadásul nagyon hosszú kihagyás után, szóval megadtuk a módját: fenyegetően villámlott a belváros felett és harsogva szakadt az eső. Amikor a dohányzórészleggel kivonultunk az utcára, hatalmas vízcseppek verték a fejünk fölött a ponyvát, miközben egy pizzás-gyrosos és egy indiai-thai étterem között ácsorogtunk és esernyős emberek tülekedtek közöttünk. Tényleg csak egy szusiárus meg egy sétapálcás, kalapos férfi hiányzott a BRFK hetedik kerületi androidvadász részlegétől, hogy teljes legyen a kép.

Az egyik beszélgetésből – ha rendesen jegyzeteltem volna – mára összehozhattam volna egy romantikus hipster-noir regényszinopszist San Francisco helyett Budapesten, de szűk körben azt is megvitattuk, mi töri el annyira a blogokat, hogy a jelek szerint tartósan tetszhalott állapotba kerülnek. Kifejezetten sok szó esett egy esetleges Szuperhősök és Kamionosok partiról, a mr.a pedig világító karkötőket osztogatott, bár ennek a pontos okára egyszer sem adott magyarázatot.

(nyikorogva, rozsdásan)

Sajátos időszámításom szerint azóta van ősz, hogy először mentem ki reggel futni hűvös, szitáló esőben. Aznap a Hármashatár-hegy tetején tömör habként ült egy magányos felhő, csak a rádiótorony teteje szúrta át, én pedig arra gondoltam, onnan kellene lenézni a városra, ódivatú scifibe képzelni magamat, az ötös számú fellegplatform magányos őrének mondjuk.

Szóval évszaknak megfelelően ismét rutinból öntöm a tejet a teámba, rengeteg munka vár rám a következő pár hónapban, megint túl vagyok egy költözésen* és próbálom postokba dobozolni a nyarat, csak előtte ki kellene találnom, mi legyen ezzel a bloggal.

(A dobozokban főleg erdők vannak és hegyek, vonatok, egy pavilon egy halastó partján, rengeteg sörözés, régen látott barátok, és persze festékszag.)

Közben gyűlnek az őszi elraknivalók, néha melankolikus szürkeség, máskor varjúkárogás kintről, vagy az egyáltalán nem melankolikus társasjátékos partik, borosüvegek, napfényes hétvége gyepen üldögéléssel és szilvás pitével.

* Számomra kétféle költözés létezik. Az egyik hetekig nyomaszt, aztán valahogy simán lezajlik minden, és rögtön az első este olyan, mintha mindig is ott laktam volna. A másik hetekig nyomaszt, és nagyon sokáig tart, amíg a helyére kattan az új környezet, és ez a mostani is ilyen. Túlságosan üres még minden, és nem azért, mert a letisztult, keleti egyszerűségre törekszem a lakberendezésben, és a macska sem segít, aki az új helyen ismét kényszeresen jön zaklatni szeretetével hajnalonként.