(odakint a hideg)

Szakadozik a köhögésem, tompul a nyomás a fejemben, de tart még a megfázás, ezzel számomra hivatalosan is itt a tél. Ebből az ablakból most először látok havat, tompítja az éles betonperemek látványát, nem karcolják fel annyira az eget.

A múlt hét érdekes statisztikája, hogy nagyon sűrűnek indult, aztán egy kivétellel minden tervezett program elmaradt. Amit nem az utolsó pillanatban mondtunk le, az szétesett magától (ez volt a Metropia című animáció az anilogue fesztiválon, ahol öt perc után elvált egymástól a kép meg a hang, de legalább visszaadták a pénzt, és valahol illett is a film reménytelen, esős világvége-hangulatához; el is mentünk inni helyette.)

A negyedévente esedékes szombati szerepjáték-alkalom viszont utólag is megmentett mindent. A nyolcvanas évekbe helyezett történet a korszak klasszikus horrorjai előtt tisztelgett, mondjuk úgy, hogy megfakult színekkel, zajos hangeffektekkel meséltem a ködöt, a többiek pedig zseniálisan hozták a kisvárosi középiskola jellegzetes figuráit. Paradicsompirosan fröccsent a vér, sötét alak mozdult a tejüveg ablakon túl, és szürkére fonnyadt, halott kukoricamezők között menekült a szurkolókórus szőke cicababája.

(reklám helye)

A napokban elindult az sfmag, a spekulatív irodalommal, filmekkel és egyéb jóságokkal foglalkozó online magazin - sci-fi, fantasy, mágikus realizmus, fantasztikum minden formában. Nem csak a témában jártas érdeklődőknek, sőt. Napi frissülés, ismertetők tömkelege! Dolgok!*

Az sfmag.hu kiadófüggetlen, népes szerzőgárdája (carefully chosen and picked! with tender loving care!) nyomokban engem is tartalmaz.**

* angol nyelvű tartalom, interjúk, esszék, novellák, ilyesmik

** olyannyira, hogy mire kitettem ezt a hírt, kikerült ez a monumentális China Miéville-portré is by yrs truly

(megint vidéken)

Hideg, nyirkos reggel van, úgy húzódik vissza a köd a házunk alól, le a dombon, mint a tenger.

Azon gondolkodtam, honnan ismerős ez a kép, aztán eszembe jutott a Skanidán, a Köd-tenger a Végtelen történetből, „egy fehér gőzből álló óriási óceán, mely Fantázia két részét egymástól elválasztja”, ahol az iskalióták dallal hajtott bárkái úsznak a semmi tetején.

Most már kilátszanak a házak, a piros bogyók a bokrokon, a varjak az égen. A ködhajósok bizonyára a látóhatár szélén járnak, a zöld tetejű épület mögött, és azon tanakodnak, vajon Budapest vagy Iskál felé forduljanak.

Részemről kávét fogok főzni.

(nagyonösszepréselthét)

A vonat az ország háta mögött halad, ahol gyárak vannak, kémények, szőlőtőkék, nedves avarszőnyeg, megkopaszodott fák, nyugalom. Hátsó kertek, ahol szívesen ácsorognék most, diókat rugdalnék a földön. Vizek mellett megyünk el, tompán fénylenek, mint a fiókban felejtett kanalak.

(Szeretem ezt a járatot, pedig személyvonat és lassú. Viszont az újabb eresztés, tiszta, kényelmes, kevesen utaznak rajta, és ugyan később ér haza, de kényelmesen lehet olvasni, aztán marad idő írni ezt itt. Egyszer talán elérünk a technikai evolúció újabb fokára és konnektorok is lesznek.)

Még a múlt hetet sűrítem fejben, hozzácsapok pár napot korábbról, így nem maradnak ki fontos dolgok. Például az, milyen remek érzés volt elküldeni a kreatív tettestársnak a végre, végre, végre befejezett oldalakat. Majdnem ugyanolyan jó, mint amikor nem sokkal előtte a helyére kattan valami a fejemben, és a szereplők váratlanul sértéseket vágnak egymás fejéhez menekülés közben, mert pontosan ezt kell tenniük. Az pedig még ennél is jobb, amikor a kreatív tettestárs pár nappal később idéz a szövegből, pedig nem is szorítok borotvaéles szikét a torkához. (Vagy nem emlékszem rá.)

A múlt hét végén még az is történt, hogy egy szinopsziskezdemény, ami eddig kiegyensúlyozott történelmi fantasy volt, tisztes, rendes történet, ha maga mellett állna a boltban, rá se nézne kétszer, hirtelen identitásválságba került, és most nem tudja eldönteni, hogy még jobban vagy sokkal kevésbé akar fantasy lenni.

Aztán volt még olyan, hogy Hannánál ázsiai gőzgombócokat mártogattunk szószokba, különböző ismerősökkel különböző témákat veséztünk ki, dohányoztunk a ház mögött, ahova betelepedett az ősz és frissen kölcsönzött történetekkel pakoltam tele az oldaltáskámat.

Később elmentem egy találkozóra, ahol sokan voltunk és egy ponton valószínűleg kiittuk a hely rozé- és pálinkakészletét. Következmény: rettenetes másnaposság, lusta fetrengés az ereszkedő szürkületben, süteményes doboz, sorozatepizódok, zombik.

Akartam még írni a keddi spontán koccintásról az immáron kétszeres apukával, meg a szájpadlást égető mexikói ételekről, de közben lassan befut a vonat. Erőtlenül, de kisüt a nap, a fű is zöld, úgy tesz a világ, mintha a tél eleje helyett a tél vége lenne - It’s a trap!

(seafoodnoodlesoup)

A koreai étteremben, amit razor mutatott nekünk pénteken, a leves pont olyan forró volt, mint amilyen finom (nagyon), és csípős kimcsit adtak meg rendes rizst, amit lehetett pálcikával enni a tálkából. Ráadásul az egész helynek volt valami enyhén fiktív hangulata; regényekben vagy filmekben vannak ilyen kis büfék a belvárosban, alig egy sarokra valamelyik forgalmas kereszteződéstől, mégis csend van és öreg, omladozó, szürke házak. Az érzést csak fokozta, amikor kiderült, hogy számtalanszor mentem már el előtte, és még sohasem vettem észre, hogy ott lenne. Pedig remek kis hely.

Ha pedig valaha Budapestre helyeznék egy kelet-európai Blade Runner-sztorit, akkor az étlap egészen érdekesen használt magyar, angol és egyéb kifejezéseiből alkotnám meg a helyi cityspeaket, az biztos.

(sokadik figyelmeztetés a múzsáktól)

Biztosan különös konstellációk következménye ez, és a meg nem írt történetek bolygója szemben áll a Plútóval, vagy hogyan is kell ezt mondani, de az elmúlt napokban két különböző regényről szóló ismertetőben futottam bele három olyan tudtommal nem túl elhasznált ötletbe, amiket fejben építgetek (=lusta vagyok megírni) évek óta, és ezek

- egy mitológiai helyszín, egy jellegzetes földi kultúra remixe, illetve egy megoldás a fantasy-vallások meg a krimik ötvözésére -

ugyan csak csírák, és minden szerző teljesen mást növeszt belőlük (amennyire látom, ezek a regények is tökéletesen mássá fejlődtek, mint páratlan unpublished remekműveim), mégis furcsa érzés volt így, gyors egymásutánban.

Nyilvánvaló a történet számos tanulsága, azaz 1) mindig le kell ülni és meg kell írni mindent; 2) még mindig túl erős bennem az eredetiséghajhász-ösztön; 3) le kellene iratkoznom a fantasztikus irodalommal foglalkozó oldalakról.

(Lassan csinálok ide egy olyan címkét, hogy "nem csinálja, csak beszél róla".)

(you just have to go deep enough)

Teljesen átlagos hétvége október végén a Le Chateau de Noizban:

Odakint hideg, híg napfény, odabent minden belassult és nyugodt, talán a hajnalig tartó halloweenezés miatt, vagy azért, mert az előbb hordtuk vissza a konyhába a már üres tányérokat. Miközben az ágytakarón egy lassan mozgó púp jelzi, hol túrja magát előre a kölcsönmacska a paplan alatt, a csajommal a capella dúdoljuk neki az Inception trailerjéből az aláfestő zenét, ba-ba-ba-ba-ba-ba-ba-BRAAAAAAA!

Valahogy így (via filmbuzi).

(Itt meg az eredeti trailer - ha valaki nem látta volna, kezdje ezzel.)

(halloween)

Múlt pénteken eljött az a pillanat, ahol a Kombinátban végzett napi munkám, a mellette készülő fordítás, illetve a magamnak és másoknak ígért szövegek többé már nem haladtak párhuzamosan, hanem kibogozhatatlan csomóvá álltak össze. Szerencsére a megszokott módon reagáltam, tehát a fontossági lista felállítása helyett gyorsan leblokkoltam és inkább apatikusan frissítettem percenként ötször a böngészőben megnyitott oldalakat.

Ezt sajnos nem lehet túl sokáig csinálni, mert egyrészt nem kapok pénzt és több barátom is vérdíjat fog kitűzni a fejemre. Másrészt ilyenkor folyamatosan dühös vagyok arra a szerencsétlenre, aki nem bírja jobban beosztani az idejét, és az illető sajnos én vagyok, így meg elég feszültek a napjaim.

Szerencsére pénteken lucia ismét Halloween-partit tartott, ami kiválóan működött stresszoldásként is. A tavalyi élőholtas tematikát követve idén én lettem a Halott Floridai Drogzsaru, aki Visszatért a Sírból, hogy Rendet Rakjon a Városban (esetleg Hunter S. Thompson, a paradicsomszósszal átitatott véres kötések levétele után, mint erre utólag rámutattak).

Szóval végre viselhettem azt a hawaii inget, amit a csajom hozott nekem Floridából, mert a hangok azt mondták neki érdekelte, milyen arcot vágok majd, amikor kibontom a csomagot – fekete alapon rózsaszín flamingók, hullámtajték, pálmafák és orchideák, igazi visszafogott darab. Az L. kölcsönadta a panamakalapját, a kötésekkel meg a napszemüveggel pedig teljes lett az átalakulás. A barátaimra ugyan sokkal durvább hatást tett, hogy színes és világos ruhákat viseltem, de a hatás a lényeg.

A buli remekül sikerült, de ezt lucia, AnnGel, sulemia és isolde már sokkal részletesebben és jobban megírta (ajánló: Batman, sikoly, lemenő ikealámpa, Sarah Connor, fagyi!). Viszont a hajnali* retrotrash-jutyúbdiszkó nagyon veszélyes, ne próbálja ki senki, olyan, mint egy agresszív fertőzés az agyban, napok óta szentségtelen mixtape-ként megy a fejemben a titkosüzenet keverve a makarénával. Pedig szombaton enyhén széthullott állapotban direkt elmentem utókocsmázni, hátha az segít, de nem.

*(és az idén hivatalosan is hagyománnyá vált)