(download / in progress)

Lássuk csak.

– a könyvfesztiválon ülök a Millenáris parkjában a barátaimmal a füvön; ismerősökkel beszélgetek az egyik standnál; újabb barátok érkeznek; a közelben sörözésre kerül sor.

– megindul velünk a libegő a János-hegy tetejére, a talpunk alatt házak, fák, lépcsők és ösvények; a hátunk mögött Budapest egyre nagyobbra terpeszkedik és toronyházakat növeszt, nyilván a sok hirtelen napfénytől; a nyakunkat tekergetjük, hogy lássuk.

– letérünk az ösvényről és hirtelen csend lesz az erdőben; mintha csak mi ketten lennénk itt, meg a madár, aki magában beszél.

– az év első estéje egy nyitott kerthelyiség lugasában.

Ezeket gyorsan lementeném abba a mentális mappába, ahonnan majd a megfelelő technikai fejlődés után az emlékképekből rekonstruálnak egy remek tavaszi hétvégét.

(ezt szeretem így tavasszal)

Megyek az esőben, és amikor felnézek a belvárosi tetőkre meg a párkányokra, málladozó szobrok arcáról csorog rám a víz. De semmi gótikus borongás, még az ég színe is fémesen világos, inkább békebeli és ódon minden. Ruganyosak a lépteim, egy furcsa pillanatra egyszerre sustorog az eső a valóságban és a zenében, amit hallgatok.

Másnap maradnak a felhők, de nem esik, és olyan illata van a levegőnek, mint amikor kölyökkoromban a hosszú tél után végre kitolhattam a biciglit a tárolóból.

(memória, meteorológia)

Nagyon mélyen alszom mostanában, pedig ez ritka, és néhány napon belül sokadszorra álmodok a középiskolai osztálytársaimmal

(de nem olyat, mint tavaly ősszel, amikor egy külvárosi romkocsmában mulattam velük, amíg egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem az osztálytársaim, sőt nem is hasonlítanak rájuk, ellenben vámpírok, de ezen a ponton elrepültek, felkelt a Nap, és egyedül maradtam a hideg, nyári hajnalban, a gyártelepek között)

ráadásul bizonyos szavakra, színekre, illatokra újabban azonnal és élesen országokat, városokat, embereket dob fel a tudatalattim, de jó dolgokat, semmi borongós nosztalgiázás. Tegnap a kocsmában váratlanul megszólalt egy régi Cure-lemez, azonnal tizennégy évet ugrottam vissza az időben.

Tulajdonképpen nem meglepő ez, tavasz van és sokat esett mostanában az eső, ilyenkor úgyis minden szaporán iparkodik elő a nyirkos, tapadós feketeségből, a kertben gombák, csigák meg giliszták, a memóriám elfeledett sarkában az emlékek.

(Sokat firkálok a füzeteimbe, amikor esik az eső.)

(summa)

Pénteken a barátaimmal kocsmákat figyeltünk meg természetes budapesti közegükben, először egy néhai áruház szétbontott emeletén, a füstüveg táblaablakok mellett üldögélve, egy kerülettel később pedig egy régi bérház átszabott szobáiban. Ettől szombatra enyhén másnapos lettem (talán a tömény-sör kombinációnak is lehetett némi köze hozzá), de délre egészen hamar elmúlt, mert az ablakban napfény volt, a konyhában kávéillat, a lábamban kellemes izomláz, a monitoron meg egy szinte teljesen lefordított regény. Délután ráadásul csinos lányok táncoltak csak nekem meg a spanjaimnak egy rendezvényen, amire elmentem drukkolni a fellépőknek.

A vasárnapból leginkább az a magától értetődő mozdulatsor maradt meg, amikor a hazalátogató húgommal egymásra néztünk, megfogtuk a kávésbögréket és lerogytunk sorozatot nézni, mint nagyjából két éve, amikor sokszor meglátogatott, hogy ne üljek a lakásban mogorván és egyedül. Erről eszembe is jutott, azóta mennyi minden változott a pozitív irányba, például hamarosan egy éve lesz annak, hogy mentem haza egy hídon éjszaka, vörös volt a Hold és egyáltalán nem fáztam a vékony kabátban, biztosan a sok vigyorgás miatt.

Hétfőn megérkezett az eső meg a hűvös levegő, de még erről is csupa jó dolog ugrott be (zöld fű, vörös téglaházak, a friss, vizes illat mindenhol, plusz műanyag pohárban gőzölgő tea, tejjel és cukorral). Ezek után szinte borítékolni lehetett, hogy a kedd nem lesz jó, nem is lett az, és ezzel nagyon feldicsértem ezt a dühítően ócska napot, de gyorsan a hétvégemmel kezeltem magamat, és most, az utolsó betűk környékén már érzem, hogy hatott a gyógyszer.