(nem szoktam évet értékelni, de)

...váratlanul nekem is lett ilyenem.

2015 izgalmas év volt, és szerencsére az „izgalmas” minden negatív aspektusa nélkül (lásd még „may you live in interesting times” ill . „define interesting”). Szakmailag különösen erősre sikerült, idén novemberben ünnepeltem tizedik szövegírói-tervezői évemet a NeocoreGames­nél, tavasszal eljutottam San Franciscóba és Los Angelesbe játékot promózni különböző magazinokhoz, hasonló apropóból öt napon át prezentáltam újságíróknak a kölni Gamescomon (a végén manuálisan átállították a nehézségi fokozatot, és kétszer is egy élő közvetítésben találtam magamat), itthon meghívott vendég voltam a remek iddqd podcastben, kiadtunk két játékot és egy összecsomagolt, újravágott trilógiát, bejelentettünk egy új címet, amelyen a háttérben már kalapáltunk egy idején. Ami a másik szakmámat illeti – ahogyan ezt tavaly már tudtam előre –, idén tényleg nem fordítottam egyetlen regényt sem, de néhány novella még belefért, mert a szerről fordításról nehéz lejönni. Turistáskodtam Berlinben, Prágában és Angliában, itthon ismét távolról indítottunk Villányban, jártam titkos légszeszgyárban, őszi erdőkben és áztattam magamat ködös téli délelőttön egy szabadtéri termálvizes medencében. Az elmúlt években először talán idén olvastam a legtöbb könyvet meg képregényt, viszont nagyon keveset játszottam, asztal melletti kockahajigálós partit meg összesen egyszer sikerült összehozni. Sajnálatos módon idén újra egyre többször gondolkodtam el azon, vajon mikor nem túl késő még lelépni ebből az országból, és megint rájöttem, hogy egyelőre sok minden tart itt. Bár voltak időszakok, amikor remekül ment minden, most több olyan periódus is akadt, amikor kifejezetten rosszul éreztem magamat, viszont legalább végre eltöprengtem azon, mihez kellene kezdenem ezzel. Ami az írást (illetve a nemírást) illeti, idén majdnem őszintén feladtam a küzdelmet, de végül csapataim továbbra is harcban állnak, egyelőre látható eredmények nélkül, hacsak a két telejegyzetelt füzetet és az aktuális számvetés szerint két tucatnyi listázott, megírandó ötletet nem számolom, bár nem számolom, mert a túl sok az annyi, mintha nem is lenne, de hát jövőre is kell izgalom.

(befészkelte)

Karácsony másnapján úgy befészkelte magát a köd a kertvárosi házak közé, mintha világnagy teremtény rakott volna puha fészket idelent, és késő délután már én sem tudtam eldönteni, odakint melyik folt lehet hatalmas, idegen tojás és melyik csak egy ház. Béke volt, enyhe melankólia, csend, és arra gondoltam, talán ha jobban fülelnék, hallanám a roppant héjak recsegését, mert látni úgysem fogok semmit, de azért elképzeltem, hogy nem sokkal később lomha alakok egyenesednek fel, indulnak el lassan a kavargó, nyirkos félhomályban, és úgy vonszolják magukkal az idei évet, mint a ház elé kitett elrongyolódott lepedőt a guberálók.

(punksör, karácsonyi vásár, sövénylabirintus és a borznak öltözött ember)

Az a jó a három napos angliai villámlátogatásokban kedvenc húgomnál, hogy az idő rövidsége miatt ilyenkor a lehető legtöbbet pakoljuk bele a rendelkezésbe álló keretbe, de kényelmesen, rutinosan, pont elfér minden, nem gyűrődnek az élmények, mint a szakadásig megrakott bőröndben.

Másfél héttel ezelőtt tehát láttam például angol karácsonyi vásárt, ami olyan, mintha fogtak volna egy valódi német karácsonyi vásárt, forralt borral, punccsal, búzasörrel, sült kolbásszal, regimentnyi diótörő-figurával (kicsikkel, közepesekkel és Godzilla-méretűekkel), majd azt lepottyantották volna Birmingham kellős közepére. És ez tulajdonképpen pontosan így is történt, a pottyantást leszámítva (bár ki tudja), mert az árusok mind Frankfurtból érkeztek, a helyiek pedig őszinte örömmel nyüzsögtek a bódék között, rácsodálkoztak a klasszikus füles söröskorsóra, az emeletnyi magas karácsonyi forgóra meg a titánként a tömeg fölé magasodó komor Mikulásra.

Amúgy ha már szóba került a sör, valahogy Angliában mindig sokkal nagyobb számomra a kísértés, hogy sört igyak, mint itthon, ezért el kellett látogatnunk a kisvárosi tradicionális sarki pubba, ahol faborítású falak vannak meg apró asztalok, a pultnál obskúrus tájszólást beszélő törzsvendégek ülnek, a ház valódi úrnője pedig egy maine coon macska, aki a legkülönbözőbb helyeken heverészve simogattatja magát. És akkor nem is említettem a birminghami BrewDog pubot, ami a skót punkfőzde előretolt helyőrsége, és a magamfajta hozzá-nem-értőnek az itthoni kézművessör-forradalom után is tud egészen meglepő söröket kínálni, különösen stout-fronton.

Hétfőn pár órás autózással ellátogattunk Derbyshire-be, egészen pontosan a Peak District szélére, ahol még sohasem jártam, ellenben mostantól vissza akarok menni. Ha az egyik kedvenc régióm, a Cotswolds maga az életre kelt Agatha Christe-táj, akkor ez itt a vidéki Sherlock Holmes-történetek borongósabb, de ugyanolyan szépséges háttere:  lankás völgyek, meredek emelkedők, vén falvak és tanyák, sötét kőházak, takaros kertek, erdők, legelők, télen vérvörösre váltó páfránymezők, meg szűk utak a derékmagasságú, mohos kőfalak között. A Holmes-analógiánál maradva az előkelő kúria sem hiányozhatott, és valójában ezért is mentünk: Chatsworth olyannyira klasszikus angol udvarház (manor), hogy az első gondolatom mi más lehetett volna, mint az, milyen ideális helyszín lenne a Büszkeség és balítélet filmváltozatának leforgatásához, majd kiderült, hogy ez már meg is történt; mint azóta megtudtam, a kör ezzel bezárult, mert Jane Austen erről a házról mintázta Pemberley-t. A belülről nagyon impozáns épületet kissé kidekorálták a közeledő karácsony tiszteletére, illetve számomra teljesen ismeretlen okból  a népszerű angol gyerekkönyv, az antropomorfizált állatfigurákat szerepeltető Wind in the Willows is a tematika része lett, ami így együtt kissé elnyomta  az amúgy brutális belső tereket – amikor a Diánát ábrázoló márvány szökőkúttal és két narválszarvval ékesített szobába még bekerül két rogyásig feldíszített fenyő, és a kandalló mellett  egy borznak öltözött férfi szunyókál a fotelben, azt egy kicsit már emészteni kell, de határozottan élményszámba megy, az tény. A park viszont minden szegletében teljesen autentikus, kintről megtévesztően egyszerűnek látszó sövénylabirintussal, végtelen zöld gyeppel, sziklakerttel, egykori istállóval (nálunk kastélynak neveznék) és tanyával.

Kedden levezetésképpen még kavarogtunk egy kicsit egy kedves közép-angliai kisvárosban, néztünk fürdőmúzeumot, ittunk kávét frissen nyitott kávézóban, ahol van nem-annyira-titkos hátsó kert, szóval remek pár nap volt ez, és sokkal többnek tűnt, ami mindig az egyik legjobb része ezeknek az utaknak.

(önreklám és szörnyvadász)

Öt éve írogatok már az sfmagra különböző szerzőkről és műveikről (igen, szalad az idő, valóban öt éves lett az oldal, ennek kapcsán a minap párás szemmel, két részletben nosztalgiáztunk meg ajánlottunk cikkeket), de arra nem számítottam, hogy egyszer én is téma lehetek — az sfmagos kollégák viszont remek kérdéseket tettek fel a játékírásról, Van Helsingről, Borgoviáról és Koscsejről, a Halhatatlanról. Itt olvasható.

(az ősz fellegvára)

Ez az írás sokkal hamarabb létrejöhetett volna, ha nem olyanra sikerül az előző hetem, amilyen végül lett, de szerencsére még ősz van, nem mintha ez különösebben számítana.

Október utolsó vasárnapján indultunk Prágába, és az itthoni lakótelepen gomolygó ködből beszűrődő varjúkárogás tökéletesen meg is adta az alaphangulatot: esszenciális ősz volt végig, napfényes, színes, kicsit csípős, ami olyan tökéletesen simult rá Prágára, mintha egyenesen az óvárosra tervezték volna az évszakot.

Utoljára 2007 januárjában tettem meg ezt az utat, szintén vonattal, és ez a hét óra most is pontosan ugyanolyan kellemes volt, mint amire emlékeztem (igaz, ezúttal dolgoznom kellett, nem baj, szeretek vonaton dolgozni), főleg azért, mert a cseh határig az egész kocsi szinte teljesen üres maradt. Budapest külvárosát puhán burkolta be a reggeli fehérség, képeslapszerűvé festette a kertvárosokat és leradírozta az elhagyott ipartelepek rozsdás éleit. A Duna-kanyar nem meglepő módon rendkívül szépen festett – már amennyi látszott belőle –, Zebegényben színes foltokban égették át a lombok a ködöt, aztán átgördültünk a határon és azonnal kisütött a Nap, mi pedig mintegy szimbolikusan magunk mögött hagytuk a homályos kupola alatt ragadt országot. Az óraátállítás miatt előbbre hozott alkonyatban érkeztünk Prágába, és amikor a bíborral megfestett szürke égre kirajzolódtak a tüskés tornyok, a háttérben a várral, tényleg csak az hiányzott, hogy megszólaljon valami klasszikus orgonazene.

Persze be kell vallanom, hogy pont ezért is mentem: bennem valamiért Prága nagyon korán úgy rögzült, mint a város, amit ősszel és télen akarok látni. (A gólem legendája mellett egy ősrégi National Geographic magazin tehet erről, ami a hetvenes évek téli Prágáját mutatta be, behavazott belső udvarokkal, ódon palotákkal, és a Monarchia idejét idéző kávéházakkal). A telet előző alkalommal már kipipáltam, most pedig az októbert is, teljesen elégedett vagyok, fátyolos ködbe burkolózó vár, avarszőnyeg a parkokban és piros háztetők a délutáni napsütésben, ilyesmire számítottam.



A prágai belvárosban az a remek, hogy nem nagy, de hatalmasnak tűnik, olyan sok a kanyargós kis utca, az átjárható belső udvar, mintha több várost gyömöszöltek volna bele ekkora alapterületbe. A Týn-templom a gótikus ikertornyokkal még mindig egy varázslóiskolára emlékeztet, különösen este, amikor narancsszín fények derengenek elő a fenti szűk ablakokból, és a sötétben ácsorogva, a folyópartról nézve a vár is kifejezetten tündérmese-kompatibilis.

Jártunk a Klementinumban, ahol megnéztük a pazar barokk könyvtárat, a csillagvizsgálót, majd a torony tetejéről a várost is. Sétáltunk a várban, kóvályogtunk a meredek utcákon és a folyóparti szigetek avarszőnyegén. Meglátogattuk Vyšehradot, a régi erődöt, ami maga az ősz fellegvára, különösen hétköznap, amikor minden kihalt és csak elszórtan bukkan fel egy-egy iskolai kirándulócsoport. A várfal tövében hatalmas, méltóságteljes polgári házak gubbasztanak, műteremlakásokkal és egy kiálló, vaskos kéménnyel, az udvarokon hatalmas fák, a parkokban utolsót lángoló lombok. Az pedig kifejezetten meglepő, hogy őszi napsütés ide vagy oda, az egykori zsidónegyedbe ezúttal is sikerült olyankor eljutni, amikor minden szín kifogyott az égből, akárcsak előző alkalommal, januárban, de lehet, hogy a régi zsidó temetőben, ahol korhadt fogakként állnak ki a földből a simára kopott sírkövek, mindig gótikus időjárás uralkodik.

Szóval Prága ezúttal sem okozott csalódást. Legközelebb tényleg kénytelen leszek megnézni tavasszal, aztán meg nyáron is.

(a légszeszgyár titka, ifjúsági kalandfilm)

Évekkel ezelőtt láttam meg először a tornyokat a betonfalon túli senkiföldjén, és utána is sokszor eszembe jutott az a furcsa, ipari zárvány Óbudán. Gyűjtöttem a fotókat a jellegzetes, buzogányforma monstrumokról, olvasgattam a cikkeket az életveszélyessé nyilvánított terület múltjáról, és közben indusztriális tündértornyokat képzeltem a kerítés mögé (elrabolt, tisztes polgárleányokkal), esetleg art deco máguserődöt vagy álcázott katonai kiképzőtelepet. A valóság persze sokkal földhözragadtabb és érdekesebb: az egykori Óbudai Gázgyárról van szó, ami igazi építészeti kincs a 20. század hajnaláról, amikor ezt a komplexumot még Légszeszgyárnak hívták, a világ legmodernebb ilyen jellegű létesítményének számított, és a kor szokása szerint ugyanolyan grandiózusnak és szépnek építették, mint egy palotát. Mivel a terület jelentős része életveszélyes, bemenni csak úgy nem lehet, ezért is csaptam le a lehetőségre, amikor egy városnéző túrákat szervező cég csoportot vitt ide.

A közel három órás kirándulás a légszeszgyári munkásoknak épített telepen kezdődött, ami egykor amolyan város a városban-módon létezett és kicsit hasonlít a Wekerle-telepre (nagyon enyhén még a Szentségtelen Szimmetria is megfigyelhető az elrendezésében, csak nem olyan tébolyító módon, mint a nagy testvérnél). Innen szó szerint a kertek alatt átsétáltunk az őrökkel védett gyárterületre, ahol többségükben már régen eltűntek az épületek, és maradt helyettük egy posztapokaliptikus, mérgező vadon. A még létező építmények közül némelyik simán lehetne egy horrorjáték helyszíne, de van, ami szépen öregedett, például az egykori villamosközpont, ahol az egyik teremben egy gigászi, századelős generátor áll, amire fel lehet kapaszkodni. Az ugyanitt található, antik kapcsolótáblákkal ellátott vezérlő meg a hátsó teremben sorakozó elosztószekrények látványa mellesleg maga a dieselpunk életérzés. Valószínűleg az egész csoportból én voltam az egyetlen, aki szerette volna ördögi kacajjal lerántani a hatalmas kallantyúkat, de leküzdöttem a késztetést.

A Gázgyárnak amúgy jól állt a napsütéses októberi szombat, különösen a fő látványosságoknak, a víz- és kátránytornyoknak. Ezek közvetlen közelről még lehengerlőbbek, mint a kerítésen túlról, odabent pedig már befejeződött a rekonstrukció első fázisa, és a kisuvickolt téglafalak között vagy a tágas betontermekben bármikor le lehetne forgatni egy minimalista science-fiction filmet (bár mint kiderült, egyelőre senki sem tudja, mihez lehetne kezdeni ezekkel az épületekkel, ami ennyi pénz belepumpálása után némileg ijesztő gondolatnak tűnhet). A víztoronyban amúgy egészen a legfelső szintig fel lehet menni, és a helyreállított óraszámlapok mellől csodálni a Dunát. Odakint még megtudtuk, hogyan menőztek a századelőn az innen üzemeltett gázvilágítással a belvárosi Festetics-palotában (a cselédgyerekek rájuk méretezett titkos ajtókon másztak ki a mennyezet alatti galériára lámpát gyújtani, az ablakok virágoskertre nyíltak az illatos szellőzés kedvéért, nyáron pedig jégvermekkel hűsítették a huzatot), majd megnéztük az egykori gáztartályok helyén tátongó hatalmas gödröket.

Utóbbi számomra annyiból volt érdekes, hogy amikor Londonban laktam egy kicsit, a környéken állt egy ilyen gáztartály, és ennyi időnek kellett eltelnie, mire megtudtam, pontosan hogyan is működtek ezek (közben azt is kiderítettem, hogy az azóta eltelt évtizedben mi lett a londoni példánnyal – azt nem bontották le, park lett belőle). A túra a folyóparti tisztviselőtelepen ért véget, ahol az utcáról elgyönyörködtünk az egykori vezérigazgató villájában, majd a feltámadó szélben magunk mögött hagytuk az indusztriális tündértoronyokat, én pedig úgy döntöttem, hogy lehetőség szerint még sok ilyen túrát szeretnék végigjárni.

(blue sunday)

Nem vagyok annyira jól mostanában, és ennek az egyik idegesítő része (a fokozódó embergyűlölet mellett persze) az, hogy kimerítőek az éjszakáim, küzdelmes elalvás, reggelre befeszült állkapocs, rendszertelen felriadások és lassan párolgó nyomasztó álmok. A váratlan ébredéseknek viszont van néha pozitívuma is, például amikor vasárnap nagyon korán kiestem az ágyból, a hajnal és a reggel közötti kurta zónában sikerült elcsípnem azt a pár októberi percet, amikor döbbenetesen kihalt minden utca, sehol egy autó vagy gyalogos, még nincsen rendes fény, de már nincsen sötét sem, és teljesen valószínűtlen, mélykék derengésben úszik a lakótelepen gomolygó gyér köd. Mintha pár pillanatig nyitva maradt maradt volna egy titkos ablak a világ egyik párhuzamos vetületére, Budapest hideg árnyékára, ahol csak a kísértetek és az elfeledett álmok élnek. Szép volt és nagyon megnyugtató.

(bánatügyi folyamodvány)

Kedves október, minden túlzástól mentesen ki merem jelenteni, hogy te vagy az egyik kedvenc hónapom, és csak a méltóságom ment meg attól, hogy belinkeljem ennek a blognak az összes vonatkozó írását bizonyítékként. Viszont idén mintha érthetetlen okokból valami félrecsúszott volna közöttünk, mert már az első hétben kizárólag mélységesen csüggesztő dolgok történtek gyors egymásutánban, és minden napot átitatott a szomorúság, a rosszkedv meg a szorongás. Ha nem vigyázunk, a végén 2011 októbere lesz az egészből, ami életem egyik legocsmányabb periódusa, ha más okokból is, és ezt nyilván egyikünk sem szeretné, igaz? Még van három hetünk közösen, én pedig tényleg hiszek abban, hogy félreértés történt, az iktatóban véletlenül összecserélték a mostani októbert egy régi februárral, köszönettel,

noiz

(snapshot)

Úgy csorgatják végig az októbert a városon, mintha meleg, nyúlós, kellemes tartósítószerben próbálnák megőrizni az utókornak ezt a szombat reggelt, a még mindig zöld lombokat és a színek ígéretét, a lakótelepen totyogó öreg kutyák fekete pontjait a mélyben, a levegő fanyarságát, amit délelőttre majd felitat az őszi meleg. De bármennyire is szeretném eltenni a fiókba ezt a napot a napfényes lakással, az asztalon szétszórt füzetekkel meg az éppen félretolt kávéscsészével együtt, tudom, hogy sohasem venném elő nézegetni, ott porosodna két kifogyott öngyújtó és egy régi naptár mellett, mert mint borostyánban a buborék, ott lenne benne, minden jóval együtt az utóbbi napok csendes, visszafogott szomorkássága is.

("késő bánat"-rovat)

Hosszú ideje nem jártam a környéken, pedig majdnem tíz évig éltem itt, ma azonban az egykori lakástól pár saroknyira volt jelenésem, hogy átvegyek egy csomagot egy kávézóban (nem, nem a flogisztonüzemű éternaszád ellopott tervrajzát, hanem egy webshopban rendelt kávéfőzőt), és éppen rácsodálkoztam, milyen kellemes hely is ez és milyen kár, hogy a város másik felén élek már mióta, amikor rádöbbentem, hogy évekig ballagtam el rendszeresen a kávézó előtt, és minden alkalommal pontosan ugyanazt fogadtam meg magamnak: egyszer igazán be kellene ülni ide.

Tanulság nincsen.

(képzeljük el írógépbetűkkel, gyűrött papíron)

Az „Ősz jellegű évszakok besorolásáról” szóló, 7321. álomciklus XXII. törvény 614. § (13) bekezdés (f) pontjában meghatározott különleges azonosító jegyek közül a következők teljesülését látom igazoltnak:

1) napsütéses időben a fény jellege a mellékelt 74/b táblázat alapján a „súlyosan csorgó, mézállagú” kategóriába sorolható

2) borús időben enyhén füstös esőillat és/vagy gyenge szitálás tapasztalható (erre hajlamos egyének esetében magas alkoholtartalmú italok kortyolgatása és lögybölgetése iránti késztetéssel kiegészítve)

3) hétköznap reggel hétkor, a szabadtéri sportolásként besorolt ún. „szigetkör” közben az (1) pontban kategorizált napfényviszonyok idején a c) táblázat alapján "képregényes beszédbuborékként" azonosítható módon gomolyog a kifújt levegő

4) a „macska” típusú háziállat a dokumentált esetek minimum 90%-ban kizárólag ölben, mancsait maga alá húzva hajlandó tartózkodni az adott helyiségben

5) a naponta jegyzett átlagos teafogyasztás nulla bögréről minimum háromra emelkedik

Ezáltal a törvényben rám ruházott hatáskörben az ősz kezdetét hivatalosan is elrendelem.

s.k.
(lüktető fejfájást okozó, olvashatatlan aláírás, ami akár teljesen ismeretlen hangjegyek sorozatának is tűnhet)

pecsét
(már ha lehet annak nevezni azt a szimbólumot, ami parázsként ég bele a valóságba)

(rendkívül hosszú összefoglaló, avagy purge the unclean tour)

– Days of hell! – mondta nemes egyszerűséggel Antonio, a kölni törzshelyünkké vált spanyol étterem főpincére, amikor a városban rendezett Gamescom nevű giga-játékexpó került szóba, és ez valószínűleg egészen jól tükrözte a helybéliek általános véleményét az idén rekordmennyiségban érkező, 345 ezer geek/nerd inváziójáról. (Az nyilván csak szerencsétlen véletlen, és nem stílusosan a pálya nehézségi szintjének feltornázása, hogy erre a hétre sikerült időzíteni a fél belváros felbontását és a mókás úttorlaszok kihelyezését, mindenesetre a furgonnal közlekedő kollégáknak az egyik este több órába került megtenni a légvonalban hétszáz méter utat, igaz, a helyiekkel együtt.)

Antonióval amúgy rendkívül jól összebarátkoztunk az ott töltött hét nap alatt, amiből három estét az éttermükben töltöttünk, egyre vállalhatatlanabb szellemi állapotban. A második alkalommal már emlékezett a nevünkre és előre megnézte a játékunk teaserét (ezért is jó a keresztnévvel ellátott játéklogós póló), sőt igazi rockerkézfogással köszönt el tőlem.

A szóban forgó alkotás, ami a Gamescomon debütált, a légiesen könnyed elnevezéssel bíró Warhammer 40,000: Inquisitor - Martyr, és titokban már jó két éve dolgozgattunk rajta néhányan a Van Helsing-sorozat mellett. Amikor a kilencvenes évek elején a kezembe került Ian Watson Inkvizítor című regénye magyarul, amely sok más kortársamhoz hasonlóan engem is bevezetett a WH40K gótikus, kolosszális, rozsdás és kegyetlen űr-fantasyjébe, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy napon majd a trónprotézisbe zárt Istencsászár titkosügynökeiről fogok sztorit írni, és Káosszal fertőzött kolostorűrhajókat mutogatok egy hatalmas képernyőn újságíróknak (és nem csak azért nem gondoltam, mert ki hitte volna, hogy ilyen vékony és nagy tévéket gyártanak majd egyszer.) Nagyon más munka ez, mint a saját ötletből született Van Helsing: a játék kiadója ugyan továbbra is mi vagyunk, a történet és a galaxisból kihasított terület csak a miénk, de természetesen muszáj alkalmazkodni a Warhammer 40K közel harminc év alatt felgyűlt háttéranyagaihoz, a rajongók elvárásaihoz meg különösen, szóval a logó mindenképpen kihívás.

A NeocoreGames nem először szerepelt GC-n, de először érkeztünk nagyobb csapattal, és rögtön két fronton támadtunk. Az üzleti szekcióban újságíróknak prezentáltunk, a látogatók számára nyitott részen pedig volt egy rendkívül látványos standunk, természetesen lenyűgöző mennyiségű koponyával és tüskével, hogy megrogyjanak az Impérium hatalma láttán kitűnjünk a tömegből.

Számomra ez volt az első GC, ráadásul rögtön kiállítóként mentem, nem látogatóként, ami kicsit olyan érzés, mint egyszerre két szintet lépni egy szerepjátékban, sőt több barátom szerint ez maga a rocksztárság. A magam részéről igyekeztem ugyan rávilágítani, hogy a reggel kilenctől este hétig tartó folyamatos prezentációk és interjúk sorozata (ugyanazt minden órában, változatlan lelkesedéssel) talán még nem a dekadens játékírók sztárélete, az majd akkor jön, ha egyetlen előadás kedvéért reptetnek Kölnbe, én pedig részegen szétverem a szállodai szobát egy profi gamerbillentyűzettel, mert csak 149 szál vörös rózsát készítettek be az igényelt 150 helyett. Persze mindezt még utazás előtt bizonygattam, amikor a tavaszi press tour tapasztalataiból okulva csak sejtettem, mi vár rám, és csak akkor éreztem, mennyivel fárasztóbb az egész, amikor a harmadik nap reggelén már gyulladáscsökkentő gyógyszerrel kúráltam a torkomat. Egyúttal viszont azt is be kell vallanom töredelmesen, hogy valóban van abban valami, amikor (az első pánikroham sikeres leküzdése után) ki kell állni 5-10 ember elé beszélni vagy interjút adni, esetleg egy kamera előtt mondani az okosságot. Vagy amikor a kollégákkal a direkt erre az alkalomra készült inkvizítoros pólóinkban végigballagunk a tömegben. Része volt az élménynek az is, hogy így láthattam az épülő GC-t, a félkész gigastandokat és a kulisszák mögötti életet.

A prezentálás külső szemlélők szerint olajozottan ment, sőt nagy meglepetésemre az élőben lebonyolított stúdióbeszélgetés közben sem fagytam le a tudattól, hogy a világ egyik legnagyobb gamer oldala fog közvetíteni. A harmadik napon viszont eljutottam odáig, hogy az előadáshoz nem kapcsolódó információkat legfeljebb 20 percre tudta tárolni az agyam, és minden mást le kellett írnom magamnak, mint egy amnéziás, noir főhős (rendkívül mókás dolgokat találok a telefonomban azóta is, mint például „pörzs the unclean! standon disznóölés”). Az nagyon sokat számított, hogy nem egyedül kellett végigcsinálni a hetet, hanem trióban dolgoztunk és váltottuk egymást, ráadásul amikor végül kijutottam a publikus standunkhoz, rá kellett döbbennem, hogy az odakint dolgozó társakhoz képest mi az üzleti rész visszafogott morajlásában a szerencse fiai voltunk. A tíz gigacsarnok mindegyikében egyszerre több színpadon zajlott a show, amit túl kellett üvölteni – közvetlenül a standunk mellett egy német hardvercég tolta az elektronikus szögelést, és decibelszámlálóval mérték, mikor éri el a lelkesedés azt a szintet, amikor marokszárma szórhatják a hardvert a tomboló tizenhat évesek közé. Ennek ellenére szerettem visszajárni, amikor csak lehetett volt birodalmi orgyilkosnak öltözött két bájos kísérőnk, meg sorban álló emberek – szinte folyamatosan –, és sokszor néztem elérzékenyülve, amint a látogatók a Van Helsinggel és az Inquisitorral játszanak.

Az üzleti szekciót az első négy napban csak reggel és este hagytam el, így először szombaton láttam az igazi tömeget, ami olyan, mint a Sziget szombati napja, csak részegek helyett gyér szakállú tizenhét éves német fiúkból és cosplayerekből van rengeteg, a színpadokon pedig ugyanúgy üvölt a zene. Azt még elmondhatom, hogy egyetlen játékbemutatót sem sikerült megnéznem, mert a zárt standokba átlagosan 2-4 óra bejutni ilyenkor, és annyi nekem sohasem jutott. Helyette láttam egy gigakamiont az udvaron, ami egyenesen a Mad Max jövőjéből érkezett, és a platóra helyezett fémhengerekben tucatjával sütötték a kolbászt, meg bejártam a csak boltokkal teli ötös csarnokot, ahol a japán ölelőpárnáktól a vicces pólókon át az animekarakteres színes parókákig minden volt.

Mivel reggel nyolctól este fél kilencig a vásár területén tartózkodtunk, a szociális életet a közös vacsora jelentette, többnyire a már említett spanyol étteremben, és péntekre már eljutottunk arra a szintre a kimerültségtől, ami az igazán ütős osztálykirándulások sajátja. Illetve így jártunk olyan olasz étteremben, ahol étlap helyett egyszerűen letették mellénk a krétával teleírt táblát, félig német és olasz ételnevekkel, és az idős tulajdonos pedig őszinte érdeklődéssel nézte, mire jutunk vele.

Szóval ennyi volt az ideig GC, egyszerre végtelenül fárasztó és szórakoztató. Az biztos, hogy az én kedvenc helyem továbbra is a billentyűzet mellett van (vagy bárhol, ahol agyalni lehet történeteken), de megérte kipróbálni.

Bónusz: a játék teasere és honlapja

(parkok, magasvasutak és indusztriális ariadné-fonalak: berlin)

Berlin valamiért hosszú ideig hiányzott a potenciális úticéljaim listájáról. Volt szerencsém járni Németország más részen, még a régi NDK-s idők legvégén és 2005 környékén is, ezért valamiért sohasem éreztem Berlint olyan sürgetően érdekesnek. Aztán pár évvel ezelőtt egyre több barátom érkezett meg Berlinből rendkívül lelkesen, és apránként beoltottak a kíváncsisággal.

Szóval most július elején végül jártunk Berlinben, ezek pedig a menet közben szerzett benyomások.

Amikor megérkezünk Berlinbe, pontosan ugyanaz a kánikula fogad, mint amiből menekülni próbáltunk, de legalább a szállásunk  egy 19. századi iskolaépületből átalakított téglaépületben van, a hűvös  lépcsőház pont olyan széles és pont olyan szürke kőlapok burkolják, mint a régi gimnáziumomban, az ajtók mellett megmaradtak a transzformáció előtti vasutas-szakközép osztálytermeinek táblái. A szobánk egy fákkal benőtt, hatalmas belső udvarra néz, a falakon szándékosan meghagyták egy sávban a régi olajfestést, a konyhában borosládákból készültek a polcok. Remek airbnb lakás, a tulajdonos rutinos, minden fel van készítve arra, hogy pár napig vadidegen emberek éljenek vele és másokkal egy légtérben. Nyugalom van és madárcsicsergés.

Az első nagyobb szeletet Berlinből a lakástól két metrómegállónyira látjuk. Akkor még nem tudjuk, hogy ez Friedrichshain pereme, sőt igazából Friedrichshain is csak egy visszatérő név az útikönyvben, ami itt kezd megtelni tartalommal: felújított régi házak, utcaszinten színesre fújva festékkel, bár ez inkább tűnik művészieskedő önkifejezésnek, mint tagelésnek. Házanként legalább két kis kávézó akad, járdára kipakolt parányi faasztalokkal. Az egyik téren kávét iszunk, mellettünk pár lépésre a szombati alkalmi piacon tolonganak a nagyon tetovált nagyon hipster arcok.

Később látjuk Friedrichshain másik részét is, délebbre, közelebb van a folyóhoz, ahol elhagyatottnak látszó raktárépületek és telegraffitizett falak között mászkálunk, de valójában ezek mind romkocsmák, a barátságtalan héj alatt barátságos belső lapul, a boltívek nyugágyakkal és pultokkal telepakolt belső udvarokra nyílnak.

A belváros  felderítése az Alexanderplatzon és a kötelezően lefényképezendő tévétoronynál kezdődik és az Unter den Linden feléig tart, ahol minden szét van bontva és minden második régi múzeumépületet állványok takarnak. És  mindenhol az utcaszint felett, két embernyi magasságban vezetett fémcsövek, kékek és rózsaszínűek, néha egy, máshol akár három is párhuzamosan, ideiglenesnek látszanak, mégis a város szerves részének tűnnek, talán mert kicsit rozsdásak már, és olyan magától értetődően állnak a sarkokon, monumentális, ipari Ariadné fonalaként vezetnek a városlabirintusban valahová. (Ez egyébként annyira nem hagyott nyugton, hogy utána kellett néznem az okoknak, és a magyarázat sokkal prózaibb: Berlinben annyira magas a talajvíz szintje, hogy ezekkel a csövekkel kell elvezetni a felesleget az építkezésről a folyóba. És építkezésből akad bőven.)

Magasvasutakká alakuló S-Bahnon utazunk sokat, emeletmagasságból nézzük a belváros északi és déli részét, a Hauptbahnhof üveg- és acélbarlangja elnyel és kiköp minket, mindent eláraszt a fény.

Amikor Kreuzbergben sétálunk, akkor döbbenek rá, mennyire érdekes és követhetetlen a város logikája. Az egyik pillanatban még lombos fákkal szegélyezett járdán ballagunk, modern szállodák előtt, de rögtön jön egy kisuvickolt lakótelep, aztán egy kibelezett, romos ház, ami egyben kocsma is, utána öreg bérház, majd magányos paneltorony, mindez egy utcán belül.

Az első napokban harminchét fokra rúg a hőmérséklet, így főleg parkokat fedezünk fel, ki sem merészkedünk az árnyékokból (ennek extrém változata, amikor az állatkert Akváriumában hűsölünk a hatalmas tartályok kékes-zöldes derengésében, körülöttünk cápák, halak, medúzák siklanak némán). Járunk a  Tiergarten hatalmas zöldjében, meg valahol Kreuzbergben rábukkanunk egy teljesen jelöletlen kis zöld sávra, ami egyetlen kavicsos sétány padokkal és burjánzó bokrokkal, és csak némi fáziskéséssel esik le, az ösvény ívéből, hogy ez bizony az egykori fal hűlt helye. Van olyan is, hogy a térképre bökve csak úgy felderítünk egy parkot valahol délebbre, egy hatalmas fa árnyékában olvasunk másfél órát csendben, körülöttünk rohangáló kutyák, napozó emberek, letámasztott biciklik, néha sodródó fűszag. A kánikulának egyébként vasárnap éjjel vet véget egy hatalmas vihar, ugyanaz, ami pár nappal később Budapestre is befut (még nélkülünk), a villámlás teljesen szürreális, legalábbis eddig csak filmekben láttam olyat, amikor egy villanás fekete-fehér némafilmmé égeti az udvart. Utána visszatér a meleg idő, de a kánikula már nem.

Ha már némafilm, elmentünk a Filmmúzeumba, kiélhettem Metropolis-rajongásomat, megnézhettem, hogyan készült kedvenc horror-némafilmem, a Cabinet des Dr. Caligari, de ha van Murnaunak tárlata, akkor abból hol marad a Nosferatu?

Volt még: Checkpoint Charlie, városnéző hajóút, modern üvegpaloták,  kihasználatlan folyópartok. Hackescher Markt, a magasvasút traverzei alá bújt éttermek, kicsit északabbra dizájnerboltok és egy váratlan lelet: egy teljesen átlagosnak látszó kapun besétálva felárulnak az egymásba nyíló belső udvarok, az egyik még komor és égig érnek odabent a falak, a következő meg már egy mesekönyvből idekerült zárvány, felfutó borostyánnal, játékbolttal és cukrászdával,  az abból nyíló udvar meg már tiszta budapesti gangos bérház. (Nem messze innen: rejtett játszótér, titkos kert, postástörpe.)

Összbenyomás: nagyon ritkán használom városra ezt a szót, de Berlin rendkívül élhető. Valószínűleg eretnekségnek hangzik, ha azt mondom, hogy ez a pár nap lefedte a turistaként érdekes részét, de ha valaha bármi Berlinbe  szólít ismét, szívesen fogok menni.

(minőségi fehéryeah)

Amikor ötfős csapatunk besétál a júniusi hőségből a pincészet lugasos belső udvarára, és leteszik elénk az első hideg palack rozét meg a szódát, akkor ez a pár perc egyben eszenciája is mindannak, amiért most már hetedik alkalommal szervezzük meg a „távolról indít" néven futó táncos mulatságunkat (tánc nélkül).

Erőteljes a szájban, a savai nagy lendületet adnak neki, a tannin is érett, kóstolva is sok, de szép a fa.

Persze ebből úgy tűnik, mintha ilyenkor kizárólag az ivás lenne a lényeg, pedig az csak ürügy a társasági életre, de ürügynek ettől függetlenül tökéletes, ezért a mindenféle borok megkóstolása egyike a kevés állandó elemnek, a többi mindig változó. Mert most éppen megint Villányban voltunk, de jártunk már máshol is, a hőségriadót sem mindig jelentik be ilyenkor, ez csak a második ilyen alkalom, nem kötelező sok pincét sem végigjárni, mint most is tettük, máskor egyetlen helyen időzünk órákat, és ennyi év alatt már a megfelelő idézetekért felcsapott Pécsi Borozó (más néven „a biblia”) sommelier-költészete is veszít a varázsából. Idén sem onnan választottunk mottót (a dőlt betűs idézetek viszont továbbra is onnan vannak), valamikor késő délután, már a megfelelő alapozást követően, önerőből született meg az ideális cím, lásd fent, és tökéletesen érzékelteti, hogy idén valószínűleg rekordmennyiségű bort tüntettünk el egy délután és egy este leforgása alatt. Azonban okosan tettük és beosztva, ezért semmi bajunk nem lett, sokkal kíméletlenebb volt velünk a júniusi hőség. Ezt fokozta, amikor alkonyatkor meg kellett kérnünk a kis Bzmot kalauzát, ugyan kapcsolják le az ülésünk alatt fűtőtestként perzselő fémdobozt, bármi is legyen az, de kiderült, hogy az bizony egy kikapcsolhatatlan fémszerkezet, ami kazánszerűre forrósodott így alkonyatra.

Korrekt fű, bodza, csalán.

Pécset sem hagytuk ki, péntek esti bemelegítésként az Egyletben söröztünk, szombaton éjjel, Villányból visszatérve a belváros másik pontján, egy romos falon üldögélve folytattuk a munkát iszogatást, miközben körülöttünk vadul zajlott a belvárosi fesztivál (ez sem az első ilyen eset, szóval lassan ebből is hagyomány válik), a vasárnapi indulás előtti pedig még beiktattunk egy kávé-sütemény kombinációt egy belvárosi cukrászdában.

Vastag bor, de nem a legszebben kidolgozott ornamentikával.

Azt meg bortúra nélkül is tartom, hogy Pécs belvárosa még mindig a kedvenc helyeim egyike ebben az országban, az enyhén kanyargós vagy finoman emelkedő utcáival, a lépcsőkkel és az öreg házakkal, a tetők fölé nyomakodó hegyoldallal, de ezt valószínűleg elmondtam már néhányszor itt.

(you don't talk about the flight club)

Az a szombat, ami úgy kezdődik, hogy a pénteki céges mulatság után éjfélkor a Duna-parton indul a második, italozós forduló, ahonnan hajnali fél négykor érek haza, hogy némi alvás után egy szigetkörrel regenerálódjak, annyira még nem szokatlan. Ha mindez éppen a könyvhétre esik, amikor jön egész délutánt betöltő Szokásos Szombati Szocializálódás is, ahol rengeteg ismerőssel állok le beszélgetni pár óra alatt, majd ez folytatódik egy kisebb sörözéssel... az egy egészen sűrű, tartalmas szombat.

Ezt most még sikerült fokozni azzal, hogy estefelé kimentem a város szélére és csatlakoztam herbiezoid kollégához, aki éjszaka leszálló repülőgépeket ment fotózni. Gondoltam, ez olyasmi, hogy majd beszélgetünk és megváltjuk a világot, miközben landol pár repülő a háttérben. A beszélgetés-világmegváltás meg is történt, viszont arra nem számítottam, mennyire filmszerűen grandiózus élmény, főleg akkor, ha megvan a Heat (Szemtől szemben) című film reptéri jelenete, de ugyanolyan könnyedén érezhettem magamat a Harmadik típusú találkozásokban vagy az X-akták bármelyik földönkívülis epizódjában: a leszállópálya végében, a senkiföldjén állunk a csillagos ég alatt, mögöttünk teljes sötétség, előttünk, a kerítésen túl színes fények, és ekkor felbukkan egy világító pont az égen, hamarosan éles, fehér ragyogás támad és hosszúra nyúlik az árnyékunk a földön, hatalmas dübörgéssel, nagyon alacsonyan elhúz egy hatalmas gép a fejünk felett és leszáll a kerítésen túl. Aztán kurta szélroham, csend meg tücsökciripelés, a látóhatár peremén óriási, narancssárga pöffeteg dagadozik a fák között, amit először kupolának néztünk, olyan szürreálisnak tűnt, amíg ki nem derült, hogy az a Hold.

Még megvártuk az utolsó gépeket is éjfél után, és csak azért nem maradtunk a kifutópálya teljes elsötétítéséig, mert akkor alig álltam a lábamon, de így is teljes lett ez a szombati nap.

(Az illusztráció herbiezoid fotója.)

(los angeles: lenyomatok)

Los Angelest sokkal kevésbé tudom úgy megfogni, mint San Franciscót, az időhiány miatt főleg, meg amúgy is inkább tűnik húsz külön városnak, amit egyetlen entitássá gyúrtak és végtelen autópályákkal férceltek össze. Leginkább az érkezés pillanata marad meg, az utcák izzó rácsozata az éjszakában a repülő ablakából (meg a repülőtársaság sajátos módszere a biztonsági előírások ismertetésére: indulás előtt a kis képernyőn elindul egy profin megkoreografált musical, ahol dalban és tánccal adják elő, hogy kapcsold ki a telefonodat és mit tegyél, ha zuhanni kezdene a gép).

Downtown LA, ahol a szálloda van, olyan, mintha egy üdülővárosban lennénk, széles utcák, apartmanházakra emlékeztető lakóépületek, sokemeletes szállodák, konferenciaközpontok és persze pálmafák, és az egésznek van valami világtól elzárt érzése, mert ide autópályákon érkezel és úgy is távozol. Itt nem rohangálunk annyit, mint San Franciscóban, egy kivétellel az újságírók jönnek a hotelbe, óránként egy újabb csapat.

A szabadnapon a tengerhez megyünk (Neil Gaiman egyik novellájában hangzik el az a mondat, hogy Los Angelesben minden egy órányi autóútra van, és kurta benyomásaim alapján azt kell mondanom, ebben lehet valami). Venice Beachen eltévedünk a jachtkikötőben, aztán biciklit bérelünk egy Carlos nevű úrtól, lemegyünk a valódi tengerpartra és átgurulunk Santa Monicába. A föveny teljesen kihalt, a vízi mentők magasleseivel együtt, valamiért a napszemüvegárusok üzletsora előtti betonon araszolnak csak turisták. Két rövidnadrágos, bikinis, napbarnította, görkoris lány húz el mellettem, persze kézen fogva (újabb sztereotípiát húzok le képzeletbeli listámról), a pálmafák tövében kisebb kommunák üldögélnek. Santa Monica mólója az óriáskerékkel fokozatosan dagad fel a látóhatáron, a mini-vidámparkba nem megyünk be, csak kávét iszunk fent a mólón, és a vérprofi, nagyon amerikai utcazenész duót nézzük egy kicsit („we don’t want your money, only your love, don’t give us five dollars, give us only a high five!”).

Once a geek, always a geek: kitérőt kell tennem a helyi képregényboltba, ahol az eladó egy sommelier hatékonyságával térképezi fel az ízlésemet és ajánlja az újdonságokat.

Késő délután ismerőssel találkozunk, aki titkos helyre visz minket, egy teljesen átlagos külsejű japán étterembe egy teljesen átlagos főút mentén. A hely akkora, mint egy kínai büfé itthon, mindenki japán, a nyitott pultban készítik a szusit, és nagyon nem szoktam ilyesmiket mondani, de ez már soha többé nem lesz ugyanolyan itthon. Végtelenül hosszú késéssel visszavisszük a bicikliket Carlosnak, aki már többször hívott minket közben, hátha meghaltunk, aztán még szerzünk egy Ubert. Még becsatlakozik mellénk egy New York-i pár, a Ruandából harminc éve érkezett sofőr mindenkit bevon a létező összes témát érintő beszélgetésbe, míg az esti csúcsban feljutunk a Hollywood Boulevard-ra – ha már turistáskodunk, csináljuk komolyan. Nappal állítólag sokkal ütősebb, de nem lennének a csillagok a betonban, kicsit félnék, hogy véletlenül a város egyik kevésbé bizalomgerjesztő részén tett le az autó. A bóvliboltokban fröccsöntött Oscar-díjakat lehet venni a világ legjobb anyukájának, tesójának és nagymamájának, az éjjel-nappaliban a világ legsúlyosabb külsejű hajléktalanja áll előttünk a sorban, és miután távozik, az eladó a láthatóan erre a célra rendszeresített légfrissítőből körbefújja a kasszát, de legalább a sportkocsma menő, ahova gyorsan beülünk. A hotelbe visszafelé egy huszonegy éve érkezett örmény sofőrrel elevenítjük fel orosztudásom roncsait.

Pénteken nagyon kora reggel indulok a szállodából, sofőröm Hondurasból érkezett huszonnyolc éve,  tízpercenként megkérdezi, honnan jöttem és kommentálja a helyi életet, "Los Angeles! Very people, yes, very crazy!" (Los Angelesben szerintem összesen három emberrel találkoztam a szolgáltató szektorból, aki nem furcsán tört angolt beszélt, amivel semmi gond, még mielőtt valaki azt hinné. csak azért maradt meg bennem, mert mindegyikük rögtön elmesélte, hány évtizede vándorolt be és honnan).

A távozás kicsit olyan, mint az érkezés: az autópályán süvítünk a repülőtér felé, a háztetőkkel egy vonalban, a mélyben pasztellszínű köd nyel el mindent, csak a pálmafák lombja és a mindenhol jelenlévő villanypóznák meg -vezetékek emelkednek ki belőle, és stílusosan ismét a 100 bullets-et idézi a világ, mielőtt belekezdenék a két átszállással súlyosbított, huszonvalahány órás hazaútba.

(san francisco: lenyomatok)

Ennek a postnak a megírását egyáltalán nem támogatta a megérkezésem utáni, előre várt és rettegett hajtás, de hát egy játék befejezése mindig ilyen.

Három hete értem haza, és már most olyan az egész amerikai út, mintha álmodtam volna, bár közben befutottak a velünk készített anyagok, szóval talán mégis jártunk ott. Mielőtt az egész élmény még ennél is ködösebb, mitikus kalanddá olvadt volna a fejemben, összeszedtem a füzetembe lefirkált benyomásokat - sokkal többet amúgy sem tudnék nyújtani, hiszen az interjúzós napokat leszámítva mindkét városra egy-egy szabadnap jutott. De tekintve, hogy új helyeken mindig a lehető legtöbbet próbálok besűríteni a rendelkezésemre álló időkeretbe, ettől aztán még töményebb lett az egész.

Szóval lenyomatok. 

[A post fotókat is tartalmaz, és eddig tapasztalataim szerint a blogger meg néhány feedolvasó nem szeret együttműködni a képek megfelelő megjelenítésében.]  


Alkonyatkor szállunk le San Franciscóban, nem sokkal később már a tengerpart mentén visz a taxi, a vízben rakodódaruk állnak, pirosan villognak a jelzőfények a fémmonstrumok tetején, a dombtetőkön hatalmas rádiótornyok. Az esteledő ég sötét pasztellszínekben tobzódik, és egyszer csak felmagasodnak előttünk a belváros felhőkarcolói – pontosan olyan érzés, mintha a 100 bullets című képregény egyik nyitópaneljébe csöppentem volna.

Első jetlag-élmények: abban azért van valami sajátos, amikor helyi idő szerint éjjel, belső órám szerint indulás után másnap reggel San Franciscóban besétálok egy angol pub helyi változatába és kérek egy sört.

Az út „Galaxis útikalauz”-pillanata: a szállodai lift kedves géphangon elnézést kér, amiért sokat kellett várnom.

Vasárnap reggel nyolc, napsütés, szél, kihalt utcák, a sétánnyá alakított régi kikötőparton kisuvickolt raktárépületek, a kikötőben rengeteg kis hajó, balra még éppen belelóg a Golden Gate a szigetek és félszigetek közé, előttem, a nyugodt, kék öbölben az Alcatraz, háttérzenének kompok pöfögnek és egy csomó fóka ugat rekedten egy mólón. Béke van, nyugalom, az egyik kezemben az egyetlen nyitva talált bódéból szerzett kávé és sütemény, ez is egy olyan pillanat, amit az agyam azonnal eltárol későbbre, majd gondosan berakja lábjegyzetnek a sós hínárillatot.

Az egyik átépített raktárépületbe másnap este még visszatérünk enni, minden boltban valami organikust és termelőit árulnak, az étterem is fapadlós, csupasz téglafalakkal, magas pultokkal meg remek clam chowderrel (sűrű leves sok-sok kagylóval). Közben beesteledik, kigyúlnak a fények a szomszédos hídon, világító, hasas bogarakként araszolnak a kompok a sötét vízen, és amint kilépünk az ajtón, hidegen csap le ránk a tavaszi szél, a magasban tempósan húzódik be a víz fölé a legendás San Franciscó-i köd.

San Francisco egyébként remek belépő az Egyesült Államokba, pont annyira európai hangulatú város, hogy nincsen a tonnás súlyként lezúduló kultúrsokk, ráadásul a történelmi belváros még gyalog is bejárható egy délelőtt alatt. Természetesen ezek csak felvillanások egy négy-öt órás sétába sűrítve, a meredek utcák tövében kéklő öböl, a dombok, a tűzlétrás régi házak, a kábelvontatású villamos, a City of Lights könyvesbolt, a Telegraph Hill meg a kínai negyed, egyszerre olyan, mint gondoltam, és mégis teljesen más.

Egyébként erről eszembe jut eshu barátom, aki azt mondta egyszer, hogy amikor Amerikába költözött, kezdetben mindennek volt valami enyhén filmes áthallása, amit nagyon kis mértékben még én is megtapasztaltam ebben az alig pár napban. Ez persze nem meglepő, tekintve, mennyire gyakori filmes helyszín San Francisco, a Golden Gate-ről nem is beszélve, de most egy kicsit megsejtettem, milyen lehet mondjuk New Yorkban turistáskodni.

Verdikt: ide is vissza kell még jönni.

(van helsing, it was one hell of a ride)

Megjelent a The Incredible Adventures of Van Helsing harmadik része, a három különálló epizódon átívelő, összefüggő történet befejező része. Ami azt is jelenti, hogy Van Helsing (pedigrés szörnyvadász) és Lady Katarina (kísértet, úrhölgy, szükség esetén pusztító erő) számára illő módon, vagyis rengeteg veszedelemmel, túlvilágjárással és egy valódi nemezissel lezárult a nagy kaland, számomra pedig véget ért egy korszak, ami az ötlet kipattanásától számolva több mint hat évig tartott, de ha csak a konkrét megvalósítást nézzük, akkor is három nagyon sűrű évet jelentett.

Fogalmam sincsen, hány sor dialógust és átvezető szöveget írtam meg angolul ennyi idő alatt – és ebben nincsen benne az, amit mások angol szövegéből dolgoztam át vagy fordítottam le magyarból: a játékfejlesztés csapatmunka –, de egy kisregény valószínűleg összejött volna belőle. Ha az elmúlt két évben felmerült a „miért nem írsz?” kérdés, néha erőtlenül megpróbáltam tiltakozni, hiszen rendszeresen írtam én ebben az időszakban, csak nem prózát (ettől függetlenül a kérdés teljesen jogos, gyakran felteszem magamnak én is). Az az enyhén szomorkás, mégis felszabadult érzés, ami az utóbbi pár napban elfogott, ráadásul pontosan olyan, mint amit az eddigi két regényem befejezéskor éreztem, eónokkal ezelőtt, amikor Atlantiszt még nem nyelte el a hullámsír.

Nagy hálával tartozom Van Helsingnek és Katariának a közös kalandért, mert rengeteget tanultam közben a történetmesélésről (és az ezzel járó kényszerű kompromisszumokról a játékiparban), a karakterek közötti dinamikáról, nem is beszélve a komor gótulás és a humor megfelelő kombinálásáról. Most búcsút veszek tőlük, és remélem, rajta tartják a szemüket az őrült tudósokkal és rémmesékkel teli Borgovia földjén, amíg nekem máshol akad dolgom.

(fokozatosan erősödő zenével a háttérben)

A poszt megírását már csak módjával szponzorálta a jetlag, vagyis pont addigra állok át, mire megkezdem a másfél napos utat hazafelé.

Thrillerek és disztópikus scifik szoktak az éjszakai Los Angeles látképével kezdeni, a látóhatárig nyújtózó izzó ráccsal, a szabályos vonalak között parázsló fénykupacokkal. Amikor tegnap este, már jóval sötétedés után a gépünk ereszkedni kezdett LA fölött, és pontosan ez a látvány fogadott, akkor nehéz volt nem úgy érezni, hogy egy film nyitójelenetében vagyok (ami rengeteg LA-ben játszódó történet visszatérő eleme, hogy még inkább meta legyen az egész). Az érzés kicsit enyhült, de nem múlt, amikor a bérelt autóval navigáltunk a végtelen autópályákon a derengő termeszvár, a belváros felé, miközben jobbkéz felé, fent az éjszakai égen fehér vonásokként sorakoztak a landolni készülő gépek.

(press harder)

(A sorozatot továbbra is a jetlag támogatja, bár most már hajnali ötig hagyott aludni.)

Hétfőn lement az első adag interjú, a menete mindegyiknek ugyanaz. Doug, az itteni kapcsolat elvisz minket a soron következő helyszínre, ahol bemutatkozunk az újságíró(k)nak, elővesszük a mérete és súlya miatt kedvesen csak Szörnynek becézett gamer laptopot (lehet találgatni, ki nyerte az élet lottóján a lehetőséget, hogy otthonról idáig hordozza), majd elindítjuk a játékot. Gyorsan összefoglalok mindent, amit az előző részekről és erről a mostaniról tudni kell, majd jöhet a háttér, a sztori, a karakterek, a mechanika, minden, ami belefér, miközben folyamatosan kommentáljuk, mi történik a képernyőn, illetve válaszolunk az újságírók kérdéseire. Egy ilyen alkalom durván egy óra és rengeteg az ismétlés, ezért az igazi kihívás valahol a negyedik találkozó körül tudatosult bennem, ahol már kicsit dolgozni kellett azon, hogy ugyanolyan lelkesnek tűnjön ez előadás, mint másodszorra. Segít, hogy meg lehet állni valamelyik helyi kávéspecialistánál, ahol több tucatnyi különlegesség választható, hogy aztán koffeintől remegő tagokkal haladjunk tovább. Az is jó, hogy eddig mindenki érdeklődve fogadott minket, sőt a gamespotnál bőven több mint egy órát beszélgettünk, mintha ezeréves ismerősök lennénk. Ráadásul minden egyes alkalom újabb bepillantást enged egy-egy elzárt kis világba. Legyen az egy családi ház egy nagyon virágillatú városkában, ahol az újságíró macskája végig a laptophoz simulva aludt, a kutya pedig folyamatosan az ölembe akart ülni - vagy az irodaház, ami pont úgy nézett ki, mint ahogy az ember a startupfővárosban képzeli, tetovált, szakállas barristával a belső udvaron, mini kosárpalánkkal a lépcső alatt és asztalonként minimum tíz darab ultrageek kegytárggyal az egyterű irodákban.

Innen folytatjuk ma, hogy az utolsó interjú után azonnal induljunk a reptérre, onnan pedig Los Angelesbe.

(Még mindig adós vagyok San Franciscóval, de ami késik, nem múlik.)

(egy képben)

Mászol az ösvényen már másfél órája, a lépcsők hol levisznek a harsány tengerhez, hol felkapaszkodnak a hegygerincre, de a híd végig ott magasodik előtted a sirályvijjogásban és a sós szélben, mindig ugyanolyan hatalmas és elérhetetlen, ezért is olyan meglepő, amikor egyszer tényleg megérkezel, és még nagyobb, mint gondoltad.

(san francisco, steampunk, jetlag, szörnyvadász, turista)

Szóval villámlátogatáson vagyok San Franciscóban. Előtte viszont beszélnem kell egy rozsdás, hatalmas, gyárakkal fertőzött gótikus metropoliszról.

Ahhoz képest, hogy az utóbbi néhány évemet teljesen kitöltötte a The Incredible Adventures of Van Helsing című játékunk, pontosabban annak a három része, most veszem észre, hogy semmit sem  írtam róla pont itt. Pedig a Van Helsing az a projekt, amelynek az alapötletét még 2009 elején, fekvőgipszben heverve találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az elmúlt évek alatt eljutottunk idáig, és hamarosan befejezzük a trilógiát, ami egyszerre három külön történet és egy nagy.

A Van Helsing egy eltúlzott gothic-noir akciókaland egy neves szörnyvadász leszármazottjával és bájos segítőjével (aki mellesleg kísértet), mindez egy alternatív 19. századi Kelet-Európa megavárosában, Borgovában, ahol a klasszikus rémeket kihalással fenyegetik az őrült tudósok (sistergő villámok! flogiszton! emberszörnyek! hatalmas masinériák! nagyon bonyolult nevű apparátok!) (és még sok !!!). Ebben a világban sok a füst, a vér meg a grandiózus túlméretezettség, és minden magára valamit is adó főellenfél tudja, hogy monologizálni kötelező. Plusz popkulturális utalások.

Igazából mindent mást olyan szépen összefoglalt a geekzen Elmeboy még két évvel ezelőtt, az első rész után (bónusz képekkel a játékról meg egy interjúval, ahol mondok dolgokat), hogy szabadjon is ennyit, minden más kiderül ott, kattintás után folytatom.

Szóval most hétfő hajnal van San Franciscóban, ahova szombaton érkeztem másodmagammal, hogy a harmadik rész kapcsán kapcsán rekedtre beszéljük a torkunkat nagyon sok újságírónak, miközben egy gépen mutogatjuk a játékot. Szóval press tour. Ugyan narrative designerként az elmúlt egy évtizedben viszonylag sokat interjúztam vagy kísérgettem otthon a hozzánk érkező újságírókat, ez most megint egy új kihívásnak tűnik, főleg most, hogy megkaptam a hétfői nap programját, ami elég kemény lesz, elég nagy nevű honlapokkal a listán (és nem izgulok, dehogy).

Innen folytatjuk.

[A poszt megírását szponzorálta a jetlag, a szombat esti aligalvás, a vasárnap délelőtti maratoni városnézés, egy piknik rég nem látott, otthoni ismerősökkel, utána pedig egy laza, pár órás gyalogtúra a Golden Gate-hídhoz egy gyönyörű, tengerparti ösvényen, amire nem számítottam, de erről majd mind később. Így történhetett az, hogy este kilenckor kidőltem, és hajnali fél négy óta nem tudok mit kezdeni magammal.]

(a hétvége egy képben)

Illetve gyors teszt, hogyan is lehet fotót megosztani telefonról (második  harmadik próba), mert lehet, hogy a közeli jövőben jól jöhet, ha netán utaznék, és most képzeljük ide a fán kopogó ujjbütykök hangját, mert ennyi babonaság kell.

Szerk, némi utómunka után: nem, ez így nem lesz egyszerű. 

(trivial, my dear watson)

A kötetlen munkaidő számos előnye közül mindenképpen ki kell emelnem azt a fél órát, amit a napfényes Szabadság téren töltöttem a múltkor, ugyanis alig pár fejezet volt már csak hátra az éppen aktuális regényből, én meg amúgy is korábban indultam el otthonról, szóval ültem a padon, a fiktív világban zajlott a sodró végjáték és végsőkig elszánt, mogorva, páncélos emberek ontották mások és egymás vérét, míg a valóságban kutyák játszottak a gyepen, turisták fotózták egymást és egy magányos köztisztasági alkalmazott veszekedett egy kukával. Amikor becsuktam a könyvet és indultam tovább a dolgomra, azon tűnődtem, hogy pár évvel ezelőtt sokkal több ilyen pillanatot csíptem le magamnak az életemből, és ehhez vissza kell térnem, mert használt.

A másik ilyen zsebkoellós megvilágosodásom tegnap történt, vidéken, ahol késő este kiálltam a csípős tavaszi sötétségbe az udvaron, felnéztem a kristálytiszta égre, és hirtelen idejét sem tudtam, mikor láttam utoljára ennyi szikrázó csillagot és úgy egyáltalán, mikor néztem fel utoljára az éjszakai égre.

[érzelmes zene felhangosodik]

(álom, politika, varázsgomba)

Mások álmai pontosan olyan unalmasak, mint amennyire egy politikát tartalmazó poszt megosztó, ezért nyilván nem hibázhatok azzal, ha elmesélem a tegnapi álmomat, amelyben hatalmas, páncélozott busszal jártuk Magyarországot. Különös formájú homokdűnék és felperzselt mezők között zötyögtünk a földutakon, valamiért messzire elkerültük a bádoglemezből összetákolt, ártalmatlannak tűnő tanyákat, és csak egy faluban álltunk meg, ahol harsány színű, hatalmas húsevő növényekből és óriási, bíbor csigaházakból kialakított házak álltak, a látóhatáron pedig ocsmány, fekete tömbként magasodott a felcsúti stadion. Ezen a ponton szerencsére felébredtem, de azt hiszem, kijár egy piros pont a tudatalattimnak, amiért ilyen kreatívan üzeni, hogy addig meneküljek el innen, amíg lehet.

Jelenleg annyira lesújtó véleményem van erről az országról és a politikusnak nevezett parazitáiról, hogy az álom egészen reális jövőképnek tűnik, sajnos a hallucinogén elemek nélkül. Ami kár, mert ha minden olyan lenne, mint egy hetvenes években írt fantasztikus regényben, akkor legalább elszórtan akadnának hősök, még ha elátkozottak is, és a lassan vonagló dombok mögött varázslók élnének unikornisszarv-tornyaikban.

(in memoriam)

Március 12-én, 66 éves korában elhunyt Sir Terry Pratchett, aki évek óta küzdött hősiesen az Alzheimerrel.

Terry Pratchett első Korongvilág-regénye, A mágia színe 1992-ben jelent meg magyarul, tökéletes időzítéssel pont akkoriban, mire kamaszkorú fantasy-rajongóként szinte mindent elolvastam a magyar piacra akkor még elég gyéren csordogáló klasszikusokból: egyrészt rendkívül élveztem a világ újszerűségét, másrészt már ismertem a történetben felbukkanó mókás figurák előképeit, Conant, Fafhrdot és a Szürke Egerészt vagy Lovecraft munkásságát, nem is beszélve az általános fantasy- és szerepjátékos toposzokról.

A Korongvilág-könyvek magyar kiadása egyébként remekül előrevetítette számos külföldi sorozat későbbi itthoni kálváriáját – bár A mágia színe talán az egyetlen Pratchett-könyv, amely a történet felénél, a legizgalmasabb résznél szakad félbe, a folytatás egyáltalán nem akart megjelenni, csak az első kötet vándorolt egyre gyűröttebb borítóval az ismerőseim között. Mire aztán hat év után végre kihozták A mágia fényét, addigra már régen máshol tartottam az életműben, mert türelmetlenségemben egyszer csak úgy döntöttem, egy kölcsönkötet meg egy angol szótár segítségével eredetiben esek neki a sorozatnak. Ez véletlenül pont a hatodik kötet volt, a Wyrd Sisters-szel pedig átugrottam a korai regényeket (később pótoltam őket), és már abba az írói korszakba csatlakoztam be, ami az egyértelmű fantasy-paródiából kissé más irányba kormányozta a Korongvilágot.

Ekkor szerettem bele igazán Pratchett prózájába: a humor megmaradt, de kikoptak a paródiaelemek, akárcsak a halandók életével táblás játékot játszó istenek, és a Korongvilág egy teljesen illogikus, de a maga rendszerén belül teljesen logikusan működő fantasy-világ lett, sokkal komorabb és komolyabb, mint az első néhány könyvben tűnt. Terry Pratchett már nem más fantasyk elé tartott görbe tükröt, hanem a saját világunkat mutatta be kiforgatva: nagyon értette az embereket, és úgy szimpatizált a gyarlóságaikkal, hogy közben néha érezhetően rendkívül dühös is tudott lenni rájuk mindezért. Rendkívül szerethető főszereplőket alkotott, könyvről könyvre tovább gazdagította és színesítette a kitalált világát, és többek között ez tette kedvenc olvasmányaimmá az Őrség-sorozatot, a boszorkányok történeteit vagy személyes kedvencemet, a Hogfathert. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Pratchett remek krimiszerző volt – az Őrség-könyvek nagy része tökéletes bűnügyi regény –, az elméletileg fiatalabb korosztálynak íródott Tiffany Aching-sorozata iskolapéldája annak, hogyan érdemes a YA-témához nyúlni, a Nationnel pedig megmutatta, milyen az, ha nem Korongvilágot ír (remek). És a macskás könyvét nem is említettem. Hiányozni fog.

(A fentiek az sfmag közös megemlékező cikkéhez íródtak: mindenképpen érdemes elolvasni a többiek gondolatait is, mert mindenki máshonnan közelített az életműhöz, de a ránk gyakorolt hatása egyformán hatalmas.)

(grumpy old/young man warning)

Ülök egy kávézóban, és még munka előtt írni próbálok, mert alkalmanként szoktam ilyet tenni (és sohasem érdekelt, ha valaki szerint ez felvágós álművészkedés, tizensok éve is ezt csináltam, ha minden otthoni ingertől mentesen akartam beindítani egy-egy ötletet, legfeljebb nem volt logó a kávésbögrén), és harminc – egyre ingerültebb – perc után tudatosul bennem, hogy fülhallgatót kellett volna hozni ehhez a melóhoz.

Mert beszél. És beszél és még mindig beszél két asztalra tőlem, miközben megállás nélkül gesztikulál pecsétgyűrűs kezével. Hatvan feletti úr, öltöny, nyakkendő, dupla toka, kopaszodó fej, nagyon bozontos szemöldök. És az öregesen recsegő, monoton hang, a végtelenbe tekeredő mondatok: itt a fontos ember beszél, aki megszokta, hogy nem szakítják félbe, és valóban, a vele szemben ülő férfi meg sem próbálkozik ezzel, mert az a négy halk "igen" nem tekinthető annak. A fontos embernek ráadásul meggyőződése, hogy páratlanul izgalmas dolgokról mesél, élvezettel időzik el a lényegtelen témák még lényegtelenebb részletein, és nyilván semmi közöm hozzá, de pont olyan hangerővel beszél, amit már nem lehet nem hallani, a monoton és unalmas duruzsolás pedig beszivárog minden egyes nyomorult mondatba, amivel éppen küzdenék, és egy idő után semmi másra nem bírok figyelni, csak erre, mint amikor valami kattog a mosógépben vagy kilazult a ventillátor egyik lapátja, és újabb tíz perc után feladom, összepakolok és gyűlölködve távozom.

És tudom, hogy ez már tényleg csak közvetve kapcsolódik, de vannak ezek a közösségi oldalakon terjedő régenmindenjobbvolt-megosztások, miszerint bezzeg akkoriban, amikor még a jégcsapot nyalogattuk mókából, akkor nem a telefonjukat nyomkodták az emberek, hanem beszélgettek, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyetemistaként hetente többször utaztam távolsági buszon meg vonaton, és egyrészt az emberek nagy része akkor okostelefon híján hatvan percen át bámulta üres tekintettel a nagy semmit, másrészt ha néha mégis beszélgetés kerekedett körülöttem, amikor éppen lemerült az elem a walkmanben*, miközben olvasni próbáltam volna, akkor minden alkalommal rettenetesen szenvedtem ezektől a beszélgetésektől. A mai napig előfordul, hogy sznobnak és antiszociálisnak érzem magamat, amiért szándékosan kizárom magamat embertársaim közül, de az ilyen és ehhez hasonló esetek aztán csak meggyőznek arról, hogy mindig magammal kell hordanom valami zenét.

* Az megvan, amikor fél óra gondos kazettaválogatás után végre megvan az utazós soundtrack, majd az állomásról kigördülő vonaton derül ki, hogy ennyi volt és nincsen pótelem? Nagyon öregnek érzem magamat most.

("akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak")

Vonaton ülök, az ablakon túl végtelen sorokban súrlódnak az égnek a gyárak meg a csupasz fák görcsbe rándult ágai, csak nehogy feldörzsöljék a kristálytiszta eget, mert még átbugyog rajta valami sötét, valami vérszerű.

Korán van, ráadásul szombat, csak ez most nem a szürke, váladékos február, hanem az a furcsán tudathasadásos télutó, amikor jéghártya borítja a pocsolyákat, viszont vakítóan ragyog a napfény, és miközben az ember feljebb rángatja a kabátja cipzárját, egyetlen szippantás erejéig mintha tavaszt szimatolna a levegőben.

Délnek tartok éppen, ami sokkal kalandosabbnak hangzik, mint ami valójában (de mi mást mondhatnék, ha egyszer Pécs tényleg délen van), múmot hallgatok, mert a múm a kristálytiszta, hideg napok aláfestő zenéje, a múm egy évekkel ezelőtti tavaszi reggel Dublinban, a múm szél és napfény.

Általában nem szeretem a februárt, de most van benne valami izgalmas, valami ígéretes.

A január úgy csorgott szét, mint a sáros hólé. Még arról is megfeledkeztem a nagy nihilben, hogy most januárban lett tíz éves ez a blog, ami egyszerre ijesztő és felfoghatatlan, főleg úgy, hogy ez már a második tizedik születésnapja, mert 2003-ban indult ugyan, de az archívum csak a 2005-ös rebootig nyúlik vissza.

(Tíz évvel ezelőtt, januárban Madridban voltam éppen, és abban az öt vagy hat hétben ugyanúgy szikrázott a napsütés és karmolta az arcomat a már majdnem tavaszi szél, mint ma reggel. Szerettem ott lenni, délen, még akkor is, ha kissé magányos élmény volt.)

Viszont ez a február egészen ígéretesen indult, amikor megtartottuk az esedékes szerepjáték-szeánszukat, ahol hosszú idő után ismét én meséltem, eltúlzott, nyolcvanasévekhorror-történetet, ahol gondolatban mindenre rátettük a rongyosra másolt videokazetták szűrőjét, enyhén szétcsúszott a tó fölött megülő köd fehérsége, néha megbicsaklott a mólónak loccsanó hullámok hangja, és a klasszikus trükkökkel készült az ajtót döngető valami is. Külön köszönet illeti a barátaimat, akik életre keltették az egész történetet és visszahozták a kreatív életkedvemet. Aztán megjelent a Deathtrap című játékunk, azóta újra nekiugrottam a Van Helsing-sorozat záróepizódjának, és most, a vonaton hosszú idő után először blogpostot írok, mielőtt folytatnám a különmunkát, mert természetesen csak elvállaltam egy novellafordítást, és remélhetőleg ezek után sikerül ismét beindítani a kreatív masinát, ami ősszel egyszer már köhögve életre kelt.

Délnek tartok, ha csak egyetlen napra is, és ez most nagyon összecseng azzal, ami már hónapok óta motoszkál bennem: utazni kellene, fogni egy hátizsákot és elmenni egy kicsit valahova, ki a komfortzónámból, oda, ahol még nem jártam, nem feltétlenül délre, lehet észak is, mert ha nem érnek új és kellemesen bizsergető impulzusok, minden hónapom olyan lesz, mint ez a január, ami nem volt sem rossz, sem kellemetlen, csak langyosan szétcsorgó és kissé céltalan.

(tuned to a dead channel)

Sokáig tartott, mire a macskámmal sikerült elfogadtatni, hogy éjszakánként ki van zárva a nappaliba, de felmerült bennem a gondolat, hogy vissza kellene engedni a hálóba. Ha szabadon mászkálna, akkor például ma reggel megpróbálhattam volna úgy tenni, mintha az éjjel a dobozzörgetés vagy a kitartó pöcögtetés ugrasztott volna fel az ágyból, nem pedig egy újabb rémálom, amiből szerencsére csak egyetlen kép maradt meg, mégis végtelenül sokáig* fetrengtem utána a takaró alatt, ráadásul (váratlan fordulattal) totális egzisztenciális pánikra emlékeztető, nyomasztó hangulatban.

* alapszabály: minden álmatlan fetrengés minimum egy óráig tart, még akkor is, ha valójában csak tizenegy percig

(a szavak mostanában nem a kis barátaim)

Annyira mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil, hogy még arról sincsen kedvem írni, hogy mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil.