("akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak")

Vonaton ülök, az ablakon túl végtelen sorokban súrlódnak az égnek a gyárak meg a csupasz fák görcsbe rándult ágai, csak nehogy feldörzsöljék a kristálytiszta eget, mert még átbugyog rajta valami sötét, valami vérszerű.

Korán van, ráadásul szombat, csak ez most nem a szürke, váladékos február, hanem az a furcsán tudathasadásos télutó, amikor jéghártya borítja a pocsolyákat, viszont vakítóan ragyog a napfény, és miközben az ember feljebb rángatja a kabátja cipzárját, egyetlen szippantás erejéig mintha tavaszt szimatolna a levegőben.

Délnek tartok éppen, ami sokkal kalandosabbnak hangzik, mint ami valójában (de mi mást mondhatnék, ha egyszer Pécs tényleg délen van), múmot hallgatok, mert a múm a kristálytiszta, hideg napok aláfestő zenéje, a múm egy évekkel ezelőtti tavaszi reggel Dublinban, a múm szél és napfény.

Általában nem szeretem a februárt, de most van benne valami izgalmas, valami ígéretes.

A január úgy csorgott szét, mint a sáros hólé. Még arról is megfeledkeztem a nagy nihilben, hogy most januárban lett tíz éves ez a blog, ami egyszerre ijesztő és felfoghatatlan, főleg úgy, hogy ez már a második tizedik születésnapja, mert 2003-ban indult ugyan, de az archívum csak a 2005-ös rebootig nyúlik vissza.

(Tíz évvel ezelőtt, januárban Madridban voltam éppen, és abban az öt vagy hat hétben ugyanúgy szikrázott a napsütés és karmolta az arcomat a már majdnem tavaszi szél, mint ma reggel. Szerettem ott lenni, délen, még akkor is, ha kissé magányos élmény volt.)

Viszont ez a február egészen ígéretesen indult, amikor megtartottuk az esedékes szerepjáték-szeánszukat, ahol hosszú idő után ismét én meséltem, eltúlzott, nyolcvanasévekhorror-történetet, ahol gondolatban mindenre rátettük a rongyosra másolt videokazetták szűrőjét, enyhén szétcsúszott a tó fölött megülő köd fehérsége, néha megbicsaklott a mólónak loccsanó hullámok hangja, és a klasszikus trükkökkel készült az ajtót döngető valami is. Külön köszönet illeti a barátaimat, akik életre keltették az egész történetet és visszahozták a kreatív életkedvemet. Aztán megjelent a Deathtrap című játékunk, azóta újra nekiugrottam a Van Helsing-sorozat záróepizódjának, és most, a vonaton hosszú idő után először blogpostot írok, mielőtt folytatnám a különmunkát, mert természetesen csak elvállaltam egy novellafordítást, és remélhetőleg ezek után sikerül ismét beindítani a kreatív masinát, ami ősszel egyszer már köhögve életre kelt.

Délnek tartok, ha csak egyetlen napra is, és ez most nagyon összecseng azzal, ami már hónapok óta motoszkál bennem: utazni kellene, fogni egy hátizsákot és elmenni egy kicsit valahova, ki a komfortzónámból, oda, ahol még nem jártam, nem feltétlenül délre, lehet észak is, mert ha nem érnek új és kellemesen bizsergető impulzusok, minden hónapom olyan lesz, mint ez a január, ami nem volt sem rossz, sem kellemetlen, csak langyosan szétcsorgó és kissé céltalan.