(san francisco: lenyomatok)

Ennek a postnak a megírását egyáltalán nem támogatta a megérkezésem utáni, előre várt és rettegett hajtás, de hát egy játék befejezése mindig ilyen.

Három hete értem haza, és már most olyan az egész amerikai út, mintha álmodtam volna, bár közben befutottak a velünk készített anyagok, szóval talán mégis jártunk ott. Mielőtt az egész élmény még ennél is ködösebb, mitikus kalanddá olvadt volna a fejemben, összeszedtem a füzetembe lefirkált benyomásokat - sokkal többet amúgy sem tudnék nyújtani, hiszen az interjúzós napokat leszámítva mindkét városra egy-egy szabadnap jutott. De tekintve, hogy új helyeken mindig a lehető legtöbbet próbálok besűríteni a rendelkezésemre álló időkeretbe, ettől aztán még töményebb lett az egész.

Szóval lenyomatok. 

[A post fotókat is tartalmaz, és eddig tapasztalataim szerint a blogger meg néhány feedolvasó nem szeret együttműködni a képek megfelelő megjelenítésében.]  


Alkonyatkor szállunk le San Franciscóban, nem sokkal később már a tengerpart mentén visz a taxi, a vízben rakodódaruk állnak, pirosan villognak a jelzőfények a fémmonstrumok tetején, a dombtetőkön hatalmas rádiótornyok. Az esteledő ég sötét pasztellszínekben tobzódik, és egyszer csak felmagasodnak előttünk a belváros felhőkarcolói – pontosan olyan érzés, mintha a 100 bullets című képregény egyik nyitópaneljébe csöppentem volna.

Első jetlag-élmények: abban azért van valami sajátos, amikor helyi idő szerint éjjel, belső órám szerint indulás után másnap reggel San Franciscóban besétálok egy angol pub helyi változatába és kérek egy sört.

Az út „Galaxis útikalauz”-pillanata: a szállodai lift kedves géphangon elnézést kér, amiért sokat kellett várnom.

Vasárnap reggel nyolc, napsütés, szél, kihalt utcák, a sétánnyá alakított régi kikötőparton kisuvickolt raktárépületek, a kikötőben rengeteg kis hajó, balra még éppen belelóg a Golden Gate a szigetek és félszigetek közé, előttem, a nyugodt, kék öbölben az Alcatraz, háttérzenének kompok pöfögnek és egy csomó fóka ugat rekedten egy mólón. Béke van, nyugalom, az egyik kezemben az egyetlen nyitva talált bódéból szerzett kávé és sütemény, ez is egy olyan pillanat, amit az agyam azonnal eltárol későbbre, majd gondosan berakja lábjegyzetnek a sós hínárillatot.

Az egyik átépített raktárépületbe másnap este még visszatérünk enni, minden boltban valami organikust és termelőit árulnak, az étterem is fapadlós, csupasz téglafalakkal, magas pultokkal meg remek clam chowderrel (sűrű leves sok-sok kagylóval). Közben beesteledik, kigyúlnak a fények a szomszédos hídon, világító, hasas bogarakként araszolnak a kompok a sötét vízen, és amint kilépünk az ajtón, hidegen csap le ránk a tavaszi szél, a magasban tempósan húzódik be a víz fölé a legendás San Franciscó-i köd.

San Francisco egyébként remek belépő az Egyesült Államokba, pont annyira európai hangulatú város, hogy nincsen a tonnás súlyként lezúduló kultúrsokk, ráadásul a történelmi belváros még gyalog is bejárható egy délelőtt alatt. Természetesen ezek csak felvillanások egy négy-öt órás sétába sűrítve, a meredek utcák tövében kéklő öböl, a dombok, a tűzlétrás régi házak, a kábelvontatású villamos, a City of Lights könyvesbolt, a Telegraph Hill meg a kínai negyed, egyszerre olyan, mint gondoltam, és mégis teljesen más.

Egyébként erről eszembe jut eshu barátom, aki azt mondta egyszer, hogy amikor Amerikába költözött, kezdetben mindennek volt valami enyhén filmes áthallása, amit nagyon kis mértékben még én is megtapasztaltam ebben az alig pár napban. Ez persze nem meglepő, tekintve, mennyire gyakori filmes helyszín San Francisco, a Golden Gate-ről nem is beszélve, de most egy kicsit megsejtettem, milyen lehet mondjuk New Yorkban turistáskodni.

Verdikt: ide is vissza kell még jönni.