2015. augusztus 13., csütörtök

(rendkívül hosszú összefoglaló, avagy purge the unclean tour)


Days of hell! – mondta nemes egyszerűséggel Antonio, a kölni törzshelyünkké vált spanyol étterem főpincére, amikor a városban rendezett Gamescom nevű giga-játékexpó került szóba, és ez valószínűleg egészen jól tükrözte a helybéliek általános véleményét az idén rekordmennyiségban érkező, 345 ezer geek/nerd inváziójáról. (Az nyilván csak szerencsétlen véletlen, és nem stílusosan a pálya nehézségi szintjének feltornázása, hogy erre a hétre sikerült időzíteni a fél belváros felbontását és a mókás úttorlaszok kihelyezését, mindenesetre a furgonnal közlekedő kollégáknak az egyik este több órába került megtenni a légvonalban hétszáz méter utat, igaz, a helyiekkel együtt.)

Antonióval amúgy rendkívül jól összebarátkoztunk az ott töltött hét nap alatt, amiből három estét az éttermükben töltöttünk, egyre vállalhatatlanabb szellemi állapotban. A második alkalommal már emlékezett a nevünkre és előre megnézte a játékunk teaserét (ezért is jó a keresztnévvel ellátott játéklogós póló), sőt igazi rockerkézfogással köszönt el tőlem.

A szóban forgó alkotás, ami a Gamescomon debütált, a légiesen könnyed elnevezéssel bíró Warhammer 40,000: Inquisitor - Martyr, és titokban már jó két éve dolgozgattunk rajta néhányan a Van Helsing-sorozat mellett. Amikor a kilencvenes évek elején a kezembe került Ian Watson Inkvizítor című regénye magyarul, amely sok más kortársamhoz hasonlóan engem is bevezetett a WH40K gótikus, kolosszális, rozsdás és kegyetlen űr-fantasyjébe, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy napon majd a trónprotézisbe zárt Istencsászár titkosügynökeiről fogok sztorit írni, és Káosszal fertőzött kolostorűrhajókat mutogatok egy hatalmas képernyőn újságíróknak (és nem csak azért nem gondoltam, mert ki hitte volna, hogy ilyen vékony és nagy tévéket gyártanak majd egyszer.) Nagyon más munka ez, mint a saját ötletből született Van Helsing: a játék kiadója ugyan továbbra is mi vagyunk, a történet és a galaxisból kihasított terület csak a miénk, de természetesen muszáj alkalmazkodni a Warhammer 40K közel harminc év alatt felgyűlt háttéranyagaihoz, a rajongók elvárásaihoz meg különösen, szóval a logó mindenképpen kihívás.

A NeocoreGames nem először szerepelt GC-n, de először érkeztünk nagyobb csapattal, és rögtön két fronton támadtunk. Az üzleti szekcióban újságíróknak prezentáltunk, a látogatók számára nyitott részen pedig volt egy rendkívül látványos standunk, természetesen lenyűgöző mennyiségű koponyával és tüskével, hogy megrogyjanak az Impérium hatalma láttán kitűnjünk a tömegből.

Számomra ez volt az első GC, ráadásul rögtön kiállítóként mentem, nem látogatóként, ami kicsit olyan érzés, mint egyszerre két szintet lépni egy szerepjátékban, sőt több barátom szerint ez maga a rocksztárság. A magam részéről igyekeztem ugyan rávilágítani, hogy a reggel kilenctől este hétig tartó folyamatos prezentációk és interjúk sorozata (ugyanazt minden órában, változatlan lelkesedéssel) talán még nem a dekadens játékírók sztárélete, az majd akkor jön, ha egyetlen előadás kedvéért reptetnek Kölnbe, én pedig részegen szétverem a szállodai szobát egy profi gamerbillentyűzettel, mert csak 149 szál vörös rózsát készítettek be az igényelt 150 helyett. Persze mindezt még utazás előtt bizonygattam, amikor a tavaszi press tour tapasztalataiból okulva csak sejtettem, mi vár rám, és csak akkor éreztem, mennyivel fárasztóbb az egész, amikor a harmadik nap reggelén már gyulladáscsökkentő gyógyszerrel kúráltam a torkomat. Egyúttal viszont azt is be kell vallanom töredelmesen, hogy valóban van abban valami, amikor (az első pánikroham sikeres leküzdése után) ki kell állni 5-10 ember elé beszélni vagy interjút adni, esetleg egy kamera előtt mondani az okosságot. Vagy amikor a kollégákkal a direkt erre az alkalomra készült inkvizítoros pólóinkban végigballagunk a tömegben. Része volt az élménynek az is, hogy így láthattam az épülő GC-t, a félkész gigastandokat és a kulisszák mögötti életet.

A prezentálás külső szemlélők szerint olajozottan ment, sőt nagy meglepetésemre az élőben lebonyolított stúdióbeszélgetés közben sem fagytam le a tudattól, hogy a világ egyik legnagyobb gamer oldala fog közvetíteni. A harmadik napon viszont eljutottam odáig, hogy az előadáshoz nem kapcsolódó információkat legfeljebb 20 percre tudta tárolni az agyam, és minden mást le kellett írnom magamnak, mint egy amnéziás, noir főhős (rendkívül mókás dolgokat találok a telefonomban azóta is, mint például „pörzs the unclean! standon disznóölés”). Az nagyon sokat számított, hogy nem egyedül kellett végigcsinálni a hetet, hanem trióban dolgoztunk és váltottuk egymást, ráadásul amikor végül kijutottam a publikus standunkhoz, rá kellett döbbennem, hogy az odakint dolgozó társakhoz képest mi az üzleti rész visszafogott morajlásában a szerencse fiai voltunk. A tíz gigacsarnok mindegyikében egyszerre több színpadon zajlott a show, amit túl kellett üvölteni – közvetlenül a standunk mellett egy német hardvercég tolta az elektronikus szögelést, és decibelszámlálóval mérték, mikor éri el a lelkesedés azt a szintet, amikor marokszárma szórhatják a hardvert a tomboló tizenhat évesek közé. Ennek ellenére szerettem visszajárni, amikor csak lehetett volt birodalmi orgyilkosnak öltözött két bájos kísérőnk, meg sorban álló emberek – szinte folyamatosan –, és sokszor néztem elérzékenyülve, amint a látogatók a Van Helsinggel és az Inquisitorral játszanak.


Az üzleti szekciót az első négy napban csak reggel és este hagytam el, így először szombaton láttam az igazi tömeget, ami olyan, mint a Sziget szombati napja, csak részegek helyett gyér szakállú tizenhét éves német fiúkból és cosplayerekből van rengeteg, a színpadokon pedig ugyanúgy üvölt a zene. Azt még elmondhatom, hogy egyetlen játékbemutatót sem sikerült megnéznem, mert a zárt standokba átlagosan 2-4 óra bejutni ilyenkor, és annyi nekem sohasem jutott. Helyette láttam egy gigakamiont az udvaron, ami egyenesen a Mad Max jövőjéből érkezett, és a platóra helyezett fémhengerekben tucatjával sütötték a kolbászt, meg bejártam a csak boltokkal teli ötös csarnokot, ahol a japán ölelőpárnáktól a vicces pólókon át az animekarakteres színes parókákig minden volt.

Mivel reggel nyolctól este fél kilencig a vásár területén tartózkodtunk, a szociális életet a közös vacsora jelentette, többnyire a már említett spanyol étteremben, és péntekre már eljutottunk arra a szintre a kimerültségtől, ami az igazán ütős osztálykirándulások sajátja. Illetve így jártunk olyan olasz étteremben, ahol étlap helyett egyszerűen letették mellénk a krétával teleírt táblát, félig német és olasz ételnevekkel, és az idős tulajdonos pedig őszinte érdeklődéssel nézte, mire jutunk vele.

Szóval ennyi volt az ideig GC, egyszerre végtelenül fárasztó és szórakoztató. Az biztos, hogy az én kedvenc helyem továbbra is a billentyűzet mellett van (vagy bárhol, ahol agyalni lehet történeteken), de megérte kipróbálni.

Bónusz: a játék teasere és honlapja

5 megjegyzés:

Spaceboy írta...

Megegyszer nagy gratula ehhez! Azert nem semmi egy ilyen helyen kepviselni a jatekotokat, innen messzirol is egyertelmuen szintlepesnek tunik :)

Névtelen írta...

"én pedig részegen szétverem a szállodai szobát egy profi gamerbillentyűzettel, mert csak 149 szál vörös rózsát készítettek be az igényelt 150 helyett."

Hehh, ha ez így működik, akkor asszem én is belevágok a gémer iparba.

Üdv.:

Mantis

brainoiz írta...

Spaceboy: nagyon szépen köszönöm és köszönjük - ez csapatmunka :)

Mantis: de hát látod, hogy nem így működik. Vagy csak nekem nem jött még össze a TUTI.

Forgószél írta...

Ha összejött a TUTI szólj; kapsz tőlem ehhez a művelethez egy strapabíró billentyűzetet ;)

brainoiz írta...

Forgószél: köszönöm, HA összejön, tutira élek majd az ajánlattal :)