(a fotóblogokról még)

Nem vagyok nagy képgyűjtő, de azért naponta átpörgetek pár fotót a readerben, nézem a városokat, ahová jó lenne el- vagy visszamenni. Mégis Budapest a legizgalmasabb, az a sok környezetéből kiragadott részlet, egy utcacsonk, egy tető íve, egy templom tornya, egy sarok, mert van abban valami lelkesítő, amikor magyarázó szöveg nélkül is rájövök, hol vannak ezek a darabkák, mintha bekattanna egy puzzle a városméretű kirakósban, amit a fejemben építgetek. Ez mostában egészen gyakran megtörténik, és nem a kifejezetten turistahelyekkel kapcsolatban, azt hiszem, kezdek beilleszkedni így tizenöt év után.

(a képzelt gang, ahol élek)

2004-ben vagy 2005 elején, már nem is emlékszem, elkezdtem írni egy regényt. A történet egy olyan Budapesten játszódik, aminek nincsen neve, mert már nem is város, hanem egy évszak, ezért akkoriban hangulatgyűjtés címszóval sokat mászkáltam a belső kerületek szürke, félhomályos, néha omladozó, néha szép gangos házaiban. Az egyik udvar különösen megtetszett, lefényképeztem, aztán szereplőket költöztettem az emeletre, amitől az épület élni kezdett, át is alakult, hiszen az eredetiből nem sok mindent láttam. A regényt ugyan többször abbahagytam, átgyúrtam, elkezdtem és megint félretettem (most valahol a kettes és a hármas fázis között lebeg), de egy dolog minden változatban megmaradt, a képzeletbeli gang. Mintha én is laktam volna ott egy ideig.

A múlt héten egy fotóblogon láttam egy belvárosi házat. A magasból, talán egy másik épületből fényképezték, télen. A fotón nagyon sötétkék az ég, kéményeket látni, zömök tetőtornyokat, havas ereszeket, egy gang felső részét. És vagy az előbb elmesélt ház az, vagy a tökéletes hasonmása. Ráadásul tavasszal jártam ott, de a regényben tél van, és pontosan úgy képzeltem el, ahogyan kinéz. Pontosan ott világít a lámpa, a gang végében, ahol az egyik szereplő lakik. (Lakna. Lakott volna. Lakik majd.)

(egyetlen hosszú mondatban, még mindig ugyanarról)

Pár nappal ezelőtt éppen üres tekintettel bámultam a képernyőt, ami tele volt félig megírt mondatokkal, a másik megnyitott ablakban meg ott terpeszkedett a fordítás, kárörvendően, végtelenül messze attól, hogy határidőre legyen belőle valami, amikor a feltámadó pánikroham közben arra gondoltam, hogy bezzeg pár hónapja még a barátaim voltak a szavak, sőt néha úgynevezett ötletek is eszembe jutottak, aznap viszont arra sem maradt energiám, hogy linkeljem egy 2009-es postomat nagyjából ugyanerről (amit ki kellett választani a sok hasonló közül), mert akkor már írni is kellett volna hozzá, hiszen nem, már nem járnak strandolók az ablakom alatt – azóta kétszer költöztem, egyébként is tél van –, viszont az, amit lucia a kommentekben a rákhalász-karrieremről mondott, az még mindig nagyon igaz.

(kihagyható, unalmas, szokásos)

It’s 2006-2008 all over again, mármint munkaügyileg, akkoriban vált ugyanis rendszeressé, hogy szabadságot veszek ki, amit fordítással töltök otthon. (Az egyhangú trend csak 2009 elején változott: akkor a fekvő- meg a járógipsz levétele közötti hetekben voltam egészen produktív.)

A szokásos fázisokon megyek át éppen, a tagadáson már túljutottam, most van a szenvedés, várom a felpörgést. Úgy adagolom a netezéssel tölthető időt, mint a jutalomfalatot a macskának, már megint csak reggel meg este kommunikálok élőszóban, nem tudom, hányadika van és alig várom, hogy elmehessek futni. Szóval minden olyan, akárcsak régen, az egyedüli különbség, hogy azóta még annál is jobban kiábrándultam a fordításból meg úgy általában a magyar könyvkiadásból. Nem baj, a végére megint szeretni fogom a betűket, mindig ez van.

Közben a toronyházak közti hézagokat lágy, nyirkos téllel tölti fel a január.

(emotional landscaping )

Szétfolyik a nap teljesen, odakint puha, párás köd és kövér vízcseppek az ágakon, mintha tavaszodna, de közben füstös, fanyar télszag van még. Céltalanul kattintgatok, a képernyőn befagyott tavak, nád, nyirkos fű, vagy városok, meg egy nagyon szép dal nagyon szép feldolgozása, vannak ilyenek, hogy hirtelen megtalálsz valamit, amit szerettél régebben és nem érted, miért nem jut eszedbe gyakrabban. Egyúttal tökéletes aláfestő zenéje a napnak, ami olyan kicsiben, mint az elmúlt hónapok általánosságban, kellemes, céltalan, tespedt, minden ködös, túl puha és képlékeny és befejezetlen és eltervezett. A felismeréssel hirtelen értelmet nyer az a rémület, amivel mostanában az általános, mindenre kiterjedő tehetetlenségemet nézem, mert ha holnaptól nem kezdem el összeszedni magamat, akkor az életem valóban egy végtelen, ködös, januári vasárnap délutánná változott egy vidéki város szélén.

(ia, ia, felüljáró!)

Van a közelben egy forgalmas, négysávos út, ami hídként ível át egy elvadult területrész fölött. El lehet sétálni alatta, felnézni az úttest ronda, csupasz hasára, a rozsdabarna szélű lyukakra a betonban. A múltkori csikorgó hidegben ezekből a repedésekből több méter hosszú, vaskos jégcsapok lógtak, a színük túl sápatag volt, az alakjuk nyúlós, olyan csápszerű, de igazából a közelben heverő három galambtetem látványa miatt jutott eszembe az a két szó, hogy „hídgubó” és „áttelel”.

Ma szerencsére elkezdett olvadni.

(még mindig nyakig a szórakoztató irodalomban)

Ritkán listázgatok könyveket, nagyon régen tettem ilyet utoljára, mégis elkapott a gépszíj, amikor az sfmag szerkesztői meghívtak a „2010 legjobb olvasmányai” című év végi összesítésbe. Addig válogattam a három regényt, amíg négy lett belőle, és addigra tele volt a padló a félresöpört címekkel. Mivel az utóbbi napokban egy csomó hasonló ajánlót olvastam (és tetszettek), összeszedtem a kimaradtakat, hozzácsaptam a 3+1 regény ajánlóját, rövidítve, de plusz linkekkel. Hátha valaki talál érdekeset.

Az sfmag összesített listája itt található, érdemes elolvasni, a többieknek mi tetszett tavaly.

Krimi, scifi, fantasy, úgy tűnik, számomra ez egy ilyen év volt. Csak a léha szórakozás, szorongás, metafizika és horror. Ez már a sokadszorra megszűrt lista, nem fontossági sorrendben, a kimaradtaktól elnézést.

Dan Simmon: Drood
Történelmi horror-krimi Charles Dickens befejezetlen regényéről. Még mindig élénken emlékszem egyes részeire, különösen a londoni alvilágra. Soha többé nem tudnám rendesen elolvasni a Mystery of Edwin Droodot. (Részletesen az endlessen.)

Mike Carey-Peter Gross: The Unwritten 1-2
Tom Taylor még kölyök volt, amikor az apja egy kamaszvarázslós könyvsorozat hősét mintázta róla, amivel aztán felnőttkorára sikerült halálos veszélybe kevernie. A képregénysorozat kiválóan mixeli a létező és nem létező fikciókat, ötletesen teremt mítoszt és kihasználja a műfaj vizuális lehetőségeit. (Részletesen az endlessen.)

Charles Stross: Halting State
Stross nem mindegyik könyvét szeretem, de itt vagy a nem túl távoli jövőbe helyezett Edinburgh, vagy a szerepjátékos emlékek, vagy a stílus miatt, de mégis minden működött. (Részletesebben az lfg-n, Rorimacktól.)

Hannu Rajaniemi: The Quantum Thief
A Skóciában élő finn szerző regénye a klasszikus tolvaj-gentleman sztorikat tolja a távoli jövőbe, ahol a Mars mozgó városának lakói privacy settingekkel védik az emlékeiket. Kifejezetten ötletes és szórakoztató.

Charles Stross: A Colder War
Mi lett volna, ha a hidegháborút atomfegyverek helyett H.P. Lovecraft ősi isteneinek bevetésével vívják a szovjetek és az amerikaiak? Letölthető kisregény.

Terry Pratchett: Nation
Nem a Korongvilágon, hanem egy enyhén alternatív 18. századi Földön, annak is a déltengeri szigetvilágán játszódó sztori. A regény elején Mau, az éppen férfivá érő főhős teljes népét elviszi a szökőár, aztán felbukkan egy európai hajótörött lány, és ezzel különböző bonyodalmak kezdődnek. Igazából nem a történet miatt érdekes, hanem azért, mert Pratchett modoroskodás nélkül, fanyar humorral és elfogadással mesél a halálról, amibe (talán tévesen) nem tudtam nem belelátni az Alzheimerrel küzdő írót.

Marina és Szergely Gyacsenko: Alexandra és a teremtés növendékei
Valahol és valamikor a nagy poszt-szovjet valóságban Alekszandrát felveszik egy furcsa főiskolára. A fülszöveg ugyan nyilván marketingcélokból emlegeti Harry Pottert, de a hasonlat utólag sokkal találóbb, mint elsőre gondoltam. Ha úgy vesszük, ez az igazi káeurópai Potter, ahol a mágia színtiszta metafizika és filozófia, a Különleges Technológiák Intézetének kollégiumában csöpögnek a radiátorok, a regény meg csomót köt az agyra. Egyedül a fordítással voltak problémáim, legalábbis több helyen megakadtam a fura mondatokon, miközben végig úgy éreztem, hogy eredetileg ez sokkal szebb szöveg. (AnnGel és isolde részletesebben írt róla.)

Stephen King: It
Nem először emlegetem fátyolos szemmel, mennyire szerettem King írásait egy időben. Az elmúlt tizenvalahány évben már csak véletlenszerűen követtem a dolgait, viszont még mindig úgy gondolom, hogy kiváló író, ami főleg a régebbi könyvein látszik. Az It az egyik hatalmas tartozásom a szerző felé, és megérte pótolni. Valószínűleg gimnazistaként még ennél is jobban ütött volna. A kamasz-angst sokkal nyomasztóbb néha, mint a bohóc.

China Miéville: Kraken
Modern London, mágikus bandaháborúk, ellopott ősi isten, durva ötletorgia. Itt írtam róla bővebben, de vigyázat, elfogult vagyok a szerzővel, a baráti körömben eddig még senkinek sem tetszett úgy igazán.

Dennis Lehane: Shutter Island
A filmet nem láttam, mégis a trailerje miatt szereztem be ezt a könyvet angolul, és nagyon örülök, hogy így tettem. Ötvenes évek Amerikája, ódon elmegyógyintézet egy kopár szigeten és egy sajátságos bűnügy. Hangulatosan megírt történet, csavarokkal, ahogyan kell, senki se engedje, hogy spoilerezzenek róla.

Kondor Vilmos: Bűnös Budapest
A regény a szerző első könyvével megkezdett úton halad, vagyis erőlködés nélkül helyezi át az amerikai noirt a harmincas-negyvenes évek Budapestjére, ügyesen találja meg a megfelelő helyzetek, figurák korabeli megfelelőit. Szívesebben olvastam volna többet a városról (néha kicsit sok az utcanevek száraz felsorolása), de a kávéházak, a ködben csengető villamosok és a világháború előtti nyomasztó hangulat így is működik.

Ted Chiang novellái
Ted Chiang számomra az idei év egyik felfedezettje. Ritkán ír, akkor is novellákat (a sort most törte meg egy kisregénnyel), és bármennyire nem szeretem a sztárolást, most csatlakoznom kell a dicsérő zümmögőkórushoz. Chiang írásai rendkívül precízek, ahol valahogy minden mondat a helyén van és parányi fogaskerékként mozgatja előre a történetet. A legsúlyosabb (számomra) a Hell is the Absence of God című novellája.

(the partial eclipse of the heart)

Állok délelőtt a nappaliban és nem értem, vajon a monitort néztem túl sokáig vagy hirtelen tényleg kevesebb a lakótelepen a fény, aztán rájövök, hogy a felhőréteg mögött éppen zajlik a részleges napfogyatkozás. A folyosóról közben beszűrődik a gondnoknő hangja, aki nagyon kitartóan a gyomorsav-problémáiról panaszkodik a szomszédasszonynak.

A jelenet egy kelet-európai okkult kalandfilm tökéletes kezdő képsora lehetett volna.

("noiz bölcs belenyugvással fogadja, hogy szilaj ifjúsága már a múlté"-post)

Ma délután a szigeten megdobtam hógolyóval egy fát, és meghúzódott egy izom a hátamban.