(new season will premiere this fall)

Nem szeretek költözni, tudom, senki sem szeret, de túl gyors a tempó: három nyár, három lakóhelyváltás. Mintha egy tévésorozat ritmusában élnék, ahol a showrunnerek minden évadban radikálisan újítanak a díszleteken (pedig az sok pénzbe kerül). Lassan beérném azzal, ha legfeljebb a főcímzenéhez nyúlnának.

A költözéssel az is baj, hogy indiszkrét kérdéseket hoz elő, például meddig akarod ezt csinálni?, és a válaszban olyan szavak szerepelnek, mint lakásvásárlás, jövőkép, gúnyos kacaj.

A fentiek megírása közben egyébként végig furcsa deja vu kerített hatalmába, amíg rá nem jöttem, hogy a tavaly ősszel írtam valami egészen hasonlót – csak nem ide – az életem és a tévésorozatok különös párhuzamairól. Úgy tűnik, bizonyos dolgok nem változnak, illetve ideje újabb komplikált hasonlatokat találnom az életemre.

(lenne szíves átfáradni a másik blogba egy pillanatra?)

Ha a bizarr szakmákat – például a rákhalászok vagy kanadai favágók életét – bemutató tévésorozatok végre elérnének a műfordítókig*, akkor a luciánál tartott közös brainstorming nyugodtan lehetne egy bevezető epizód.

Eredetileg részletesebben akartam írni arról, hogy kedden felkerestük luciát a hegyen (ahol örök ősznek és éjszakának kellett volna lennie, de mégsem) és a többieket elnyomva, hangosan szakmáztunk, viszont lucia azóta olyan tökéletesen összefoglalta az egészet, hogy csak linkelni tudom. (A kattintás túlsó végén múltbéli csődörök és védtelen fordítóagyak.) Itt van.

* „mai adásunkban ritka szavakat zsigerelnek és a szinonimák között turkálnak!”

(a vándorló palota)

Tulajdonképpen borítékolható volt: a mostani albérletbe közel egy év halogatás után már behúzattam a netet, mire másfél hét alatt kiderült, hogy váratlan okok miatt a tulajdonosnak szüksége lesz a lakásra, és hamarosan mehetek tovább. Még nem száz százalék (ez egyszerre jó és rossz, reménykedés és tervezés szempontjából), de elég valószínű.

Nyilván nem a net a lényeg, nincsen hűségnyilatkozat, viszont mennyire jellemző.

Eszembe is jutott a tavalyi keresgélés, az idegesség, az egyre közeledő határidő, a polcokra gombostűzött csipketerítők, a nagymamabútorok, a kaktuszok, az idegenszag. De leginkább arra a lakásra emlékszem, ahonnan a leggyorsabban távoztunk, mert olyan volt, mint egy öregember nyomasztó álma – David Lynch bármikor leforgathatott volna egy komplett filmet a nappaliban, csak előtte szólnia kellett volna a díszleteseknek, hogy csináljanak valamit, mert ez így túl komor.

(cookies need love like everything does)

A sokat emlegetett szakmai ártalmak miatt rég feketére kérgesedett a szívem, nyilván ezért találom émelyítően szuperaranyos-görcsösenvidámnak a „kellemes dolgok” címre hallgató lánclevelet. Ebben hosszú listába gyűjtik az élet apró örömeit – akkorákat nevetni, hogy az arcod is belesajdul, vagy a füvön sétálni, amikor öntözik, nem is beszélve az aranyos kölyökkutyák tutujgatásáról. A minap éppen ezeket az ellenérzéseimet taglaltam a kocsmában (ahol felmerült, hogy akik ilyen leveleket küldözgetnek, valószínűleg órákon át lamentálnának a vizes cipőjükről, ha át kellene sétálniuk a fellocsolt gyepen), amikor Zyro megkérdezte, milyen lenne a darkfentezisikeríró/fordító listája az élet apró örömeiről.

Az alapvető dolgokat szerencsére gyorsan összeszedtük a többiekkel:

– megcsodálni a novemberi homályból kibukkanó templomtornyokat és kőcsipkéket
– hosszasan gyönyörködni egy esőben ázó ipari létesítmény látványában (lehetőleg bezárt gyár legyen [egy ködben úszó, ódon város szélén])
– amikor végre sikerül felszámolni az egyik kényszervállalkozásodat
és
– amikor egy év elteltével a könyvkiadó végre kifizeti a tartozását.

Kiindulási pontnak jó is lesz.

(felhőroncs, bicikli, nyár)

Nyár van, ezért estefelé szoktam futni a szigeten, nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hőség helyett maximum fülledt és nehéz a levegő. Különösen akkor, ha előtte egy gyors vihar végigveri a várost. Ez történt hétfőn is, de hazafelé legalább láttam olyat, amit utoljára évekkel ezelőtt.

Most a hídról néztem a magányos felhőt az égen, bámulatos roncsként úszott a Hold előtt és időnként felsistergett a gyomrában egy-egy villám. Egy haldokló villanykörte pislákol így, mégis kinéztem belőle, hogy mire teljesen sötét lesz, utoléri a zivatarflottát a messzeségben.

Nyár van, ezért múlt szombaton hajnalban biciklivel gurultam végig a szülővárosomon. Utoljára három éve csináltam ilyet, hazafelé mégis a középiskolás emlékek jöttek elő, amikor még volt olyan, hogy nyári szünet és biciklivel jártam kocsmázni meg hajnali ötig tartó maratoni szerepjáték-partikra. A kihalt utcák akár a múltban is lehettek volna, az autópilóta zökkenő nélkül navigált át a park melletti szuroksötét ösvényen. Cycling down memory lane.

Nyár van, ezért elkínzottan bámulom a betűk hűlt helyét a képernyőmön, és hideg dinnyét szeletelünk kis darabokra, és rozéfröccsöt iszunk éjjel a Városligetben és nagyon, nagyon melegünk van, amikor az éppen nálam nyaraló macska befészkeli magát közénk, de nem mozdulunk, mert hallod, dorombol.

(félig üres vagy félig nem)

Régebben úgy gondoltam, a sors a jó dolgokat azonnal kompenzálja valami rosszal, de mostanában...

Ugyan már, kit akarok becsapni, nyilván még mindig így gondolom. Ha a tökéletes júniust szinte azonnal követi a nagyon fogfájós hét (azt pedig pár rendkívül kellemetlen óra a fogorvosi székben, és még nincsen vége), plusz a feltámadó kreatív hullám teljes halála és egyéb bosszúságok, nehéz nem hinni az elméletben.

Viszont megkopott a régi magabiztosság. Erősödik a hang, ami higgadtan megjegyzi, hogy a fogfájás a júniust is elronthatta volna, de nem tette, majd célzatosan rámutat pont az utóbbi egy hét pozitívumaira. Amikor a csajommal elmentünk randizni (még mindig szoktunk ilyet), vagy csak úgy ücsörögtünk egy kőpárkányon a nagyon nyári alkonyatban; vagy éppen Tapsi meghívására egy svéddel meg egy finnel keveredtünk spontán pálinkázásba, és ott a szombat is, amikor az ősnövényzettel benőtt, gangos kocsmaudvaron váltottuk meg a világot rosseb, schizo és TJ társaságában.

Már a pesszimizmus sem a régi.

(a júniusról, amit a küszöbön hagyott egy jóakaróm)

Gondolkodtam a minap ezen a júniuson, mennyi minden történt, számolgattam, ez tényleg most lett volna, meg az, sőt amaz is? Végül rájöttem, hogy a június egy nagy ajándékdoboz volt a születésnapomra, az a fajta, amiből nagyon sokáig csak pakol az ember kifelé, aztán amikor elkezdené összeszedni a dolgokat (mint teszem most én), akkor meg nem fér vissza a fele sem. Teljesen lehetetlennek tűnik, miképpen sikerült több hónapot belezsúfolni durván negyven napba (mert nagyvonalúan hozzácsapom a május utolsó pár napját és a július elejét)?

Sok mindenről írtam, és van, amiről nem. A tengerről csak érintőlegesen, a félszigetre épült városról semmit, pedig ott a házak ajtajáig ért a víz, macskaköves utcákra esett a langyos eső és sirályok mászkáltak a kőpárkányon. Nem említettem a borfesztivált a szülővárosomban, ahol az angol vendégek megtudták, hogyan itat egy igazi magyar nagybácsi. Elsikkadt a mr. a partija a nyári napforduló közelében (nem tudatosan szerveződött így, de utólag könnyű meglátni az okozatot az enyhén véres húsok, a pogány rítusok és a gangon dohányzás között). Közben az esős monszunévszakból lassan kánikula lett, ami három dolgot jelent, barátok, sör és kerthelyiség.

Igazából ebből még ki akartam hozni valami olyasmit, mennyire örültem ennek a júniusnak, köszönetet akartam mondani a családomnak és a barátaimnak, de innen csak egy lépés lenne, hogy hálálkodjak a producernek, a stábnak és a rendezőnek is, vagy leírjam azt a gyűlölt szót, hogy pörgés.

(nem, a róka nem átvitt értelemben értendő; a róka az egy állat)

Amikor múlt szombaton, szürkület után életre keltették a tábortüzet a kollégák, addigra a pataknál már ereszkedett lefelé a ködszerű félhomály és folyamatosan kerülgetett minket egy számítónak tűnő róka. Ebből ott helyben ki lehetett volna hozni egy mágikus történetet a céges hétvégére érkező játékfejlesztőkről, a különös erdőről és a beszélő ravaszdiról, de a kreativitás nagyon hamar inkább vidám népdalok éneklésére szűkült. Utólag persze csábító a gondolat, hogy egy darab sült hússal és két vércseppemmel esetleg rávehettem volna a jószágot, hogy hűséges inasom legyen és együtt induljunk kalandokra a fákon is túl, ahol fantasy-szerzőként szerzett tapasztalataimmal próbálom megoldani a mesebeli királyságok problémáit, de így sem volt rossz. És még a patakba sem esett bele senki.

A céges pihenés egyébként kifejezetten jól sikerült, azzal úgysem nagyon lehet mellélőni, ha a csapatépítést a közös ivás, evés és másnaposság garantálja. Az egyetlen problémám az, hogy nem néhány évvel ezelőtt került rá sor, amikor még többen voltunk.