(mert a tweet elszáll)

Mindenféle véletlenszerű szilánkok.

Magyarul beszélj, Magyarországon vagy! – kultúrmagyar utas a Budapestről késve induló gépen, a kizárólag angolokból álló személyzetnek

Busszal érkezni Birminghambe maga az ipari gótika. A jármű hosszasan kanyarog egy néhai raktárnegyed szűk utcáin, felettünk, több emeletnyi magasban vörös téglából emelt vasúti hidak húzódnak, alattuk roppant boltívekkel. Indusztriális trollok rejtekhelyei mind.

Péntek délelőtt leszálltam a vonatról Stratford-upon-Avonban, és esküszöm, hogy az első tizenöt percben kizárólag nyugdíjasokat láttam, öreg bácsik tipegtek ki a boltokból, idős hölgyek vezették az autókat, koros párok ballagtak az utcán. Éppen kezdtem úgy érezni magamat, mint egy hetvenes évekből szalajtott angol scifi hőse, aki hosszú út után megérkezik egy világtól elzárt kisvárosba, ahol egy éjszaka alatt mindenki megöregedett a rettenetes ufók kísérletei miatt (a Legyek ura találkozik a Dr. Who-val). Aztán felbukkant három iskolányi kirándulócsoport és megnyugodtam. threadbaronnak teljesen igaza van, Shakespeare szülővárosa tényleg abból él, hogy mindent kiállíthatóvá tettek, ahol a mester valahol megpihentette tekintetét (a meglátogatható épületek többsége – a klasszikusokat idézve – amúgy is többször összedőlt, elsüllyedt, majd azután égett le), de a mester autentikus szülőháza mindenképpen érdekes kultúrtörténetileg, egykori angol bölcsészként meg kifejezetten.

Pénteken eljutottam egy nagyon kicsi és nagyon öreg angol falucskába, ahol akadt két szabad órám, amíg arra vártam, hogy visszavigyenek a nagyvárosba. Ez már az igazi Miss Marple Country, ahol a helyi templomot 1086-ban már megemlítik a Domesday Bookban, a csend már-már ijesztő, minden ház valamilyen cottage, a pubban úgy néznek rám, mint egy földönkívülire, a helyi gyaloglóösvény pedig három kapu után eltűnik egy roppant legelő közepén, ahol tehenek gyűlnek körém lassan, némán és gonoszul. A falu, ahol minden reggel holttestet keresnék a könyvtárszobámban. Nem elhanyagolandó módon az egyik legszebb környék, ahol valaha jártam.

Warwick kívülről amolyan arthurkirályosan középkori vár, belülről meg időutazás a viktoriánus kor arisztokratáinak életébe. A hatalmas központi udvaron egy csapatnyi goth lány üldögélt, huszonévesek lehettek – és csak néztem, amikor elővették a láthatóan drága babáikat és azokkal játszottak szertartásosan. Lemaradtam volna egy szub-szubkultúra megjelenéséről?

(az utazásom már-már minimáltechnó)

Előre kinyomtatott boarding pass, hogy ne kelljen sorakozni a repülőtéren, egyetlen közepes hátizsák (pont annyi ruhával, amennyi kell), egy könyv, egy mobil, egy fekete Moleskin-notesz, toll, számtalan ötletszilánk a fejemben, amelyekkel kezdeni kellene valamit, ha már úgyis elszakadok a munkától. Mióta a fapados légitársaságok minden alapvető szolgáltatásért különdíjakat számolnak fel, sokkal könnyebb megvalósítani régi álmomat, a sallangmentes utazást. (Már csak működnie kell.)

(Megijedt, mert valakinek feltűnt odafent, milyen keveset nyűglődik mostanában, suttogják majd rólam; lelépett, mielőtt kiderült volna, hogy az új novellájából kihúzta a fekete esőt.* Nem kell elhinni, alig hat nap, és jövök vissza, szeretem Angliát, de most megvadult állásajánlatokkal elefántokkal sem lehetne kint tartani.)

* sohasem tennék ilyet

(elsodor a trend)

Legalább egy éve létezik twitter accountom*, de eddig nem éreztem szükségét, hogy használjam. Viszont már tavaly is eszembe jutott, hogy utazásokhoz ideális eszköz lenne, majd ezzel a lendülettel nem is foglalkoztam vele tovább. Ha semmi nem jön közbe, akkor csütörtökön úgyis utazok egy picit, hát itt az új alkalom. Addig meg tesztelem a blogba illeszthető twitter-alkalmazást.

* (kezdte körülményesen magyarázkodva)

(természet és metropolisz)

Tegnap elmentünk kirándulni az okkult hímzőegylettel, ki a természetbe. Kivillamosoztunk a város szélére, aliék főhadiszállására, ahol vidám hangulatban söröztünk sokáig (és kiderült, hogy lucia, isolde, suematra tényleg a kedvenc nagynénijeim). Mielőtt azzal a tudattal tértünk volna haza, hogy a természet egyenlő aliék hátsó udvara, inkább felkerekedtünk az aktuális erdő irányába, majd addig vándoroltunk a zöldben, amíg nem találtunk egy lángosost, ahol adtak kávét is (utána gyorsan leöblítettük a civilizáció rút látványát még egy kis erdővel). Remek délután volt, a társaságnak, illetve alie és kill pazar vendéglátásának köszönhetően.

Este (már a Városban) felszálltam egy számomra ismeretlen buszra. Különös élmény volt: az egyik pillanatban ismerős, a következőben ismeretlen utcákon haladtunk, ezeket pedig olyan helyszínek kötötték össze, amiket ismertem ugyan, csak eddig azt hittem, a város totálisan más pontjain találhatóak. Talán a bkv új, féregjáratokat kihasználó járatát tesztelték velünk, de szerencsére nem keveredtem át egyetlen alternatív Budapestre sem, és pontosan oda érkeztem, ahol nagyon is lenni akartam.

(a hétfőről)

Nem is merek írni arról, hogy most jól érzem magamat, mert elvisz a cenzúra, megtagadnak a barátaim és elhervadnak a fekete rózsáim. Ám legyen, dacolok a lehetőséggel, és

[A bejegyzés részét a Darkpozőrök Melankóliaszintjét Ellenőrző Bizottság a megszabott határértéket meghaladó pozitívumtartalma miatt eltávolította.]

Éjjel pedig, amikor éppen gyalogoltam át a hídon a folyó felett, olyan Holdat láttam, amiről eddig azt hittem, csak az ódivatú gótikus történetekben létezik, felhőrongyok mögül kibukkanó, halványvörösen derengő, homályos foltot. [Ezt a részletet visszahelyezte: Kovácsné DMEB felülbírálati referens.]

(péntektől hétfőig)

A vidéki kertben színek, a szürkületben békák, kuruttyolásuk monoton lármává áll össze, mintha a közeli tó beszélne hozzám az egyetlen hangon, amit ismer. A barátaimmal találkozom, aztán autót vezetek hazafelé, az éjszakai utcáknak elsőre olyan davidlynches a hangulata, pont úgy váltanak a lámpák a néptelen kereszteződésekben, de a hasonlat ellenére sem ijesztő semmi, nyugalom van meg tavasz. Mire vasárnap lesz és késő, a belvárosból csak a templomtornyok sziluettje marad a kék derengésben, aztán a sötétség elkeni a körvonalakat is. Addigra mi már egy teraszon ülünk és vidáman csörömpölünk az üvegekkel.

(vigyázzanak vele, most nem panaszkodik)

China Miéville – aki először lenyűgözött, mint olvasót, évekkel később pedig számos kihívás elé állított, mint fordítót – váratlanul küldetett egy példányt a megjelenés előtt álló új regényéből (The City and the City), még proof copyként, betördelve, kinyomtatva. Mindig csak sírok a fordítólét miatt, a pozitívumokat meg kihagyom.

(kedden)

– Ne felejtsd el – mondta a női hang az álmomban –, hogy kulcsuk van az ajtódhoz. – Aztán felriadtam, odakint a legsötétebb éjjel volt még, odabent, a lakásban meg én egyedül, persze. A hirtelen ébredés utáni kábaság még dolgozott, ezért nem gondolkodtam túl sokat, inkább kimentem és bezártam az alsó zárat is, meg benne hagytam a kulcsot. A kis üvegablakon túl látszott, hogy a lépcsőházban valaki ebben a pillanatban kapcsolta fel a lámpát.

(down in the park)

A múlt héten történt, hogy nem fértem be egy előadásra egy könyvesboltban, ezért valamelyik belvárosi parkban üldögéltem helyette. Ahol minden percben azt vártam, hogy lekapcsolják a tavaszt és az ég mögül szól le ránk a rettenetes hang, miszerint a próbaüzemnek vége, és megint fázunk meg nyomorultak leszünk. De nem történt semmi ilyesmi, még a kabátomat is le kellett tennem, miközben olvastam, ha éppen nem a kopott házakat vagy a tetőablakokon csillogó napfényt figyeltem. Ettől hirtelen úgy éreztem magamat, mintha turista lennék egy vénséges, egzotikus városban valahol messze, ahová általában el akarok menni innen.

(a gazdasági válság hatása az italválasztásra)

Egyik előnye az anyagi krízisnek, hogy alternatív megoldásokra ösztökél, ezért is ittam tegnap egy retrókocsmában – három bájos hölgy és két derék úriember társaságában – életemben először meggyel meg bodzával turbózott fröccsöt (ocsóér’). Talán ezek után táblákkal vonulnak fel a házam előtt a minőségi borfogyasztás védelmezői, de kimondom: jó volt.

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „b” oldal)

Folytatás innen.

Múlt hétvégén elköszöntünk eshutól (remélhetőleg nem újabb nyolc évre), és remek este sikeredett gnomebone kollégánál, aki nem spórolt a tequilával; mire elbúcsúztam, addigra az óraátállítástól szépen elcsúsztak egymáson a világ rétegei, madárcsicsergéses hajnal volt, de még teljesen sötét, viszont bőven jártak már a metrók. Másnap pedig Hannáéknál néztem meg a vidéki kúriát, ahol a fedett télikert tetején olyan hangulatosan dobolt az eső, hogy egy Bogart-filmben is elfért volna, és kiváló megehető / megiható dolgokkal halmoztak el minket.

A lábtöréses affér óta először végre elmentem futni, kétszer egymás után, levezetni ezt a rohadt feszültséget mert kezdtem beleőrülni a kényszerpihenőbe. Tehát nem vagyok már beteg, tudok futni és lehet is futni a szigeten, hiszen itt a tavasz. És ez így jó.

(Figyeljük meg a két összefüggő, mégis külön publikált post ívét, amint a szerző a küszöbön álló pénzügyi csőd és a fordítói egóproblémák témájából próbál átevickélni a napsütés, mozgás, barátok, lendület és egyéb pozitívabb kulcsszavak irányába. Bevallom, megijedtem, amikor kiderült, hogy eshu barátom az elmúlt pár évben többek között a blogom alapján próbálta megítélni messziről Magyarországot. Ezt senkinek nem ajánlom, mert olyan ez, mint bekormozott távcsővel nézegetni egy távoli falu szélső házát, miközben a háttérben három siratóasszony énekel. A blog – leszámítva talán az utazásokhoz és a barátaimhoz kapcsolódó postokat – azon az elven működik, amit már a Therapy? is megénekelt, avagy happy people have no stories.)

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „a” oldal)

Délben kártyával fizettem volna egy boltban, de nem volt elég pénz a számlámon. Ez csak azért hírértékű (számomra), mert hatszáz forintos tételről beszélünk. And so it came to pass that he witnessed the first of the signs, when the Hand-Held Machine made the sound that the occult texts had always described as The “Pittyenés” of Doom.

Közben hosszas levélváltást folytatok egy kiadóval, akik tavaly megvették egy régebbi, kiadatlan fordításomat – miután megnézték és úgy döntöttek, nekik ez kell –, majd megjelentették úgy, hogy a szerkesztő teljesen átírta az egészet a saját stílusában (ezt egyébként feltüntették az impresszumban is, én is csak innen tudok róla, mert menet közben erről nem szóltak). Persze most már mindegy, csak gondoltam, jelzem nekik, hogy ez annyira nem szerencsés így.