(Ennyi volt hát)

A szigetbúcsúztató éjszaka persze újra berögzült hagyományokat követett: az utolsó napok programja eddig ritkán jött be, és ez idén sem volt másképpen.* Ilyenkor marad a fáradtan üldögélés, amíg egyszer csak a holtponton átesett társaság el nem kezd mozogni... Így kerekedett a tegnapi iszogatós estéből ordas táncparti tizenegy tájban, a VOLT terasz melletti füvön. Miközben a Good Charlotte plázagótra sminkelt tizennégy éves rajongólánykái tömött sorokban hömpölyögtek mellettünk az úton, mi pohárral a kézben szilajul mulattunk kínos és kevésbé kínos rockslágerekre, később valahol máshol szegeltünk drum’and’bassre, közben lassan kezdtek kifogyni a pultok és majdnem mindenhol kisebb csoportok mulattak hisztérikusan. Az eső is eleredt, mintha a türelmetlen természet nem akarna tovább várni a takarítással, és óriás csomagokkal megpakolt, esőkabátos szigetelők között vonultam kifelé a hídon, idén utoljára, egy kifejezetten szórakoztató hetet hagyva magam mögött.

*A nap egyetlen koncertje a The Hives nevű formáció volt, akik fehér zakóban, fekete ingben és fehér csokornyakkendőben nyomták a hófehér ládák között, mintha csak a hetvenes évek elejéről ugrottak volna előre az időben. És nagyon működött.

(Még egy, és mehetünk haza)

Amikor hétfőn Tapsi megkérdezte, megkóstolom-e a kávéval kevert barackpálinkát, az első reakcióm az volt, hogy ilyen italkeveréket csak megálmodni lehet. Aztán kiderült, hogy pontosan így is történt. Közben dübörgött az ősindusztriál Skinny Puppy az esős ég alatt, egyszerre döngöltek bele a földbe az audióval meg a videóval, horrormaszkos énekessel, Bushnak öltözött, orális szexet imitáló statisztákkal. Az este további része némi szíverősítő, igazi pálinka után (mint olvasom, a Pálinkaházak elől rendszeresen szállítják el a kiütött külföldieket, akik nem szokták a magyarok istenét) bonyolódott egy kis szervezési káosszal, hogy két számot még elcsípjek a Woven Handből a Világzenein. Továbbra sem tudok kategorizálni, ezért annyit mondok: sötét, zúzásba átcsapó country. A súlyosság fokozódott Nick Cave & The Bad Seeds alatt is, akiknek egy hatalmas színpadon is sikerült azt a hatást kelteniük, mintha egy világvégi csehóban dalolnának komor balladákat csaprészegen, cigivel a szájuk sarkában. Az eső pontosan az első hangoknál kezdett esni (mint anno a Cure esetében), D. pedig felhívta a figyelmemetaz alacsonyan lógó, súlyos felhőkre, amelyeken úgy pásztáztak a reflektorok pászmái, mintha tucatnyi szuperhőst hívnának egyszerre válságkezelni.

Rég nem látott és gyakran látott ismerősök csapódtak hozzánk és váltak le a fesztivál örök körfogásában sodródva, miközben kicsit italoztunk és kicsit táncoltunk, körülöttünk pedig egyre nyúzottabb, öregebb, viseltesebb és szagosabb lett a Sziget.

Még egy.

(Mr. Noiz első fellépése a Szigeten)

Mielőtt elfelejtem: vasárnap délután rajtaütésszerűen meghívott vendégként (értsd: szerda délután szó szerint belebotlottam az irodalmi szerkesztőbe, aki lecsapott rám) részt vettem az újfent létező Galaktika magazin előadásán, mint „ifjú science-fiction szerző”, ami megtisztelő titulus, bár csak részben fedi műfaji csapongásaimat. Nem feszítette szét a tömeg a sátrat (és senki sem kántálta, hogy "Nagyszínpad!"), de kellemes, oldott másfél óra volt, szimpatikus beszélgetőtársakkal. (Mellesleg most már tudom, milyen kérdésekre kellene felkészülni a frappáns válaszok jegyében.)

(Szombat, vasárnap)

A nagy kérdés: ha vasárnap mind Juliette Lewis meg a Licks nevű csapata, mind a Kispál képes volt rendesen megszólalni a Sziget nagyszínpadán, akkor mi lehetett az az istencsapása, ami a nagyságrendekkel nagyobb profibb stábot mozgató Korn hangzását ilyen szinten tette élvezhetetlenné egy nappal korábban? A koncertnek akadt ugyan jó pillanata (még akkor is, ha maximum két pillanatról beszélünk), ahol felderengett, milyen lehetne, de csalódás volt, még akkor is, ha a Korn nyolc évvel ezelőtt hatott rám igazán, azóta szimplán csak bejönnek a dolgaik.

A szombat pozitívuma a sok kilátogató ismerős, akikkel a Sziget törvényei szerint persze csak töredéknyi időt sikerült eltölteni ahhoz képest, amennyit kellene. (Vannak köztük bloggertársak is persze, Búvárzenekar és Métely, Srakker, Bright, whoisnot). A legszebb percek ismételten a VOLT-terasznak köszönhetőek, mert este nyolc magasságában itt ugrándoztunk a retro-rockra. (Visszatekerés: alig telik bele két perc, Tamás barátom kölcsönös bíztatások után, még a tombolás hevében összeugrik egy lelkes, ismeretlen leányzóval, aki ettől három métert repül, majd zavart mosollyal feláll és pattog tovább; az út melletti füves részen ácsorgók hada egyszerre bólogat, mintha egy óriás kéz mozgatná őket, két gyönyörű, kicsit plázacicás hostesslány piros egyenruhában pedig úgy zúz két felfújható gitárral -- a Sziget aktuális hóbortja, ugye --, hogy öröm nézni.)

Megfigyelés: A fesztivál győztes retroslágere amúgy a Depeche Mode-tól a „Personal Jesus” és a „Paradise City” a Guns n’ Rosestől.

Szombaton megkezdtem a zenei mindenevést – Ludditák (rossz hangosítással sajnos nem annyira jó), éjjel Sentenced (energikus finn nemtudomkategorizálni, pedig megvan pár lemezük – északi metál?), lezárásként pár szám a Zagartól, ami zseniális, csak menni kellene már, fáradunk a húzós péntek után.

Tegnap aztán bele a jóba, mindenből egy kicsit. A fentebb említett Juliette Lewis kisasszonynak teljes tisztelet; a dögös koncert végén úgy ugrott be a tömegbe szűk miniruhájában, mint egy vén rocknroll veterán (hogy aztán órákkal később kollektíven irigykedjünk D. egyik ismerősére, aki megfoghatta a művésznő fenekét). A Kispál és Borz manapság már csak Szigeten program a számomra, de jól szólt és nem hiányoztak az átszabott dalok meg a vicces felkonfok. Hogy az eklektika fokozódjon, átloholtam az idealistenre, fehérvári cimborák dark-ambient produkciójára. A Cöxpon sátor szerintem az egyetlen, ahol le kell dobni a cipőt, bodzaszörpöt adnak a szomszéd pultnál és párnákon lehet heverészni. Azért vicces volt látni, ahogy az előző kongazenén beájult arcok milyen zavart arccal eszmélnek fel, amikor beindult a gitárral súlyosbított elektronika. Elfogult vagyok – barátok is, meg a formáció ős-őseredeténél még ott lehettem ezer éve szemlélőként --, de nagyon jó volt, most már tényleg csinálhatnának valami meghallgatható (és belinkelhető) anyagot.

Innentől magasabb fokozatra kapcsoltam, vissza a Nagyszínpadhoz egy kis Franz Ferdinandra, hogy a Nulladik Változat sajnos kimaradjon, onnan át a Világzeneihez, ahol még az úttesten is Mory Kantéra táncoltak. (És megerősítést nyert egy újabb Sziget-törvényszerűség: tényleg itt vannak a legszebb nők.) A zenei ámokfutást tényleg csak a körülmények akaszthatták meg: mire éjfélkor átcsábítottak a Táncdalfesztiválhoz, a „Király magyarországi helytartója” helyett csak a nosztalgiadiszkó fogadott. A főhős állítólag a bejárat elől távozott sértődötten, pedig régen eldöntöttem, hogy látnom kell azt az embert, aki D. jelentése szerint a „fent tapsi, lent tviszti, éljen soká Komár Laci” sort adta a világnak egy korábbi Szigeten.

Másfél óra és egy óriás adag tejberizs után végül győzött a hazamenetel. Nem könnyű lelkiismerettel, mert egész végig ott motozott az érzés, hogy még maradni kellett volna a többiekkel.

(Péntek)

Sok ücsörgés, sok alkohol, jó társaság és kevés koncert, ez jellemezte a Sziget pénteki napját.
Ha úgy vesszük, elég bizarrul indult, mert a délutáni csónakházas randevún óriási teheneknek öltözött emberek (vagy akár igazi óriástehenek -- ne zárjuk ki a lehetőségét) zaklatták a békésen sörözőket mellettünk, kicsit később pedig szurkolhattunk egy félmeztelen és feltűnően részeg fiatalembernek, akinek egész baráti társasága segítségével is percekig tartott az egyik asztaltól átjutni a másikhoz. Amikor feladta és csattanva elterült a betonon, a semmiből felbukkant egy tévéstáb és azonnal filmezni kezdték. Biztosan ők is azt hitték, hogy az ilyen arcok a Doors-pólók, a lejmolós punkok és az igazán szórakoztató figurák sorsára jutva régen kikoptak a fesztiválról. De mint látszik, van még remény.

Bright, Tapsi, illetve A és G olyan remek ivócimboráknak bizonyultak, hogy már a nagyszínpados főkoncert előtt a nyakára hágtam az orvul becsempészett szesznek, majd amikor a Basement Jaxx nem fogott meg, elindultam a messzi-messzi 69 Eyes koncertre. Bizonyára nem ez, hanem a friss levegő és az egészséges testmozgás tette, de mire a Hammerworldhoz értem, rajtaütésszerűen átkerültem a miénkhez megszólalásig hasonló párhuzamos világba. Más okát nem látom, miért váltott ki belőlem ekkora ellenszenvet a derék finn darkok produkciója (olyan igazságtalanul kemény voltam velük, hogy gyorsan meg is követem a zenekar és a rajongókat egyaránt), ráadásul évek óta először eltévedtem a Szigeten, mert a koncert végére misztikusan eltűnt a betonút, amin a sátorhoz érkeztem; szerencsére whoisnot és Boszi gyorsan megmentett.

Aztán mentünk még ide meg oda, nagyrészt beszélgetni, ezért nem néztem LTJ Bukemet (meg mást se), rosseb még kitalálta, hogy pofozzunk pofozógépet, ami jó volt, de végül csak leültünk, minden értelemben. Zeneileg elég mindenevő vagyok, és egyébként is, egyik legemlékezetesebb szigetes élményem egy cinetripes breakbeat-este volt, ahol órákon át ugráltunk a díszlet-szalmabálák között, de azért valahol nincs az jól, hogy éjfél után mindenhol kizárólag durva szögelés szól. Próbálkoztunk ugyan, de nem sok sikerrel, aztán jött a hajnal.

(Kereszthivatkozások)

Kalandok a Szigeten:

Bright, mint mindig, most is olyan alapos, hogy miközben a postjain vigyorgok, még néhány homályosan maradt folt is tisztázódik a csütörtök estéről. Isolde újabb részletekkel egészíti ki az összképet, Rosseb pedig, aki külön szigetblogot üzemeltet, hátha nyer i-podot, az odakint sátorozók szemszögéből láttatja a kegyetlen harcot a túlélésért...

(Tömeghatás)

Valahol ijesztő, hogy már a második napon képtelenség beférni a sátrakban tartott koncertekre. A The (International) Noise Conspiracynek a közelébe sem jutottunk, a Másfél produkcióját pedig vagy öt percig a bejáratnál hullámzó tömeg gyűrűjén túlról szemléltük, ahol a kiszűrődő szaxofont már bedarálta a szomszéd pult szögelős elektronikus zenéje. A tömegiszony már a nagyszínpados Underworld buli alatt kitört rajtam, ezért félidőben elmenekültem. Pedig az úszómedencényi pultban sürgölődő három brit zseniálisan felpörgetett mindenkit, a tömegben még hátul is kisebb csoportok ugrándoztak önfeledten és a basszusok úgy ütötték a mellkasunkat, mint megannyi puha, barátságos gumikalapács.

A csütörtök a regenerálódás és a költséghatékonyság jegyében telt, ezért különösebb izgalmak nélkül zajlott. Maradt energia a szemlélődésre.

Feltűnően húzóágazattá nőtte ki magát az éhes fesztiválozók megkopasztása, legalábbis még életemben nem láttam ennyi ételt a Szigeten, ami nem csak ahhoz képest ugrás, hogy ’94-ben az ingyen Krisnás-kaja jelentette a gasztronómia csúcsát. Egész kajanegyedek nőttek ki a földből egy év alatt. Már-már groteszk látványt nyújt, hogy mindenki vadul mozgó állkapcsokkal eszik – ami régebben az alkohol volt a szigetelőknek, az most látszólag a koleszterin. Pedig ennél drágábban kevés helyen maradhat éhes az ember.

A tegnap kérdése: miért hívják az ír kocsmát még mindig ír kocsmának, ha ugyanazt kínálják, mint mindenki más, és a Guinessre vonatkozó kérdés zaklatott reakciót vált ki a pultosokból?

Viszont a Guiness-küldetés során rábukkantunk egy remek kis helyre, az Afrika falura, ahol függőágyakban lehetett (volna) heverészni (ha lett volna szabad hely), vízipipázó emberek gubbasztottak a földön és a parányi színpadon éppen lágy – talán portugál – gitárzene szolgáltatott aláfestést. Kár, hogy valószínűleg ezzel is úgy járunk majd, mint a különböző előadásokkal, a Lumináriummal vagy a délutáni programokkal, és soha többé nem jutunk el a kipróbálás fázisába.

(Értekezés a digitális fényképezőgépek elterjedésének hátrányairól)

Állítólag készültek képek is a parkett ördögeiről.
Mr. Noiz aggódik.

(Dzs, dzs)

Uj Péter Szigetes beharangozója már-már fájdalmasan éles precizitással vetítette előre a tegnap éjszakámat. „Az Ön metálhoroszkópja szerint Ön rövidesen terpeszállásba áll, bal kezével egy képzeletbeli gitár nyakát ragadja meg, fog egy zs-dúrt, jobbal meg penget veszettül, közben fejével erősen bólogat”, írta, és ez egészen pontosan így is történt éjfél körül, azzal a kiegészítéssel, hogy a repertoárt Angus Youngtól (megvan, ugye, AC/DC, rövidnadrág, gitárral ugrálás) ihlette szökellésekkel is kiegészítettem a Sziget VOLT-sátrában, ahol a rockos/grunge-os beütésű bulizenék uralkodtak. (A VOLT környéke évek óta hálás terep zeneileg, bár ismeretlen okból szinte mindig csak az első este.) Ilyenkor az addig elfogyasztott alkohol és a megfelelően adagolt régi-új ugrálós slágeregyveleg kihozza belőlem az egykori gimnazistát, aki pattog, léggitározik, tvisztel és térdmagasságban headbangel. Ez a külső szemlélő számára nyilvánvalóan komikus látványt nyújt, de egy kis időutazásért bármit, még azt a korsó sört is, ami az utolsó cseppig a hátamon landolt, vagy azt, hogy a mai nap munka szempontjából alulról közelíti a nullát.

Tehát klasszikus első Sziget-napot zártunk hajnalban, ami azzal a semmivel össze nem hasonlítható érzéssel kezdődik, amikor az ember az adott évben első alkalommal átballag a hídon, majd megfontoltan elkezdi végiginni a pultokat, menet közben rájön, hogyha már itt van, érdemes megnézni azokat zenekarokat is, amiket nem ismer különösebben (mint tegnap a Morcheebát vagy a Quimbyt), végül pedig hajnalban a nyakát fájlalva azon gondolkozzon hazafelé, vajon miért nem tud maradéktalanul elszámolni sem az eltelt órákkal, sem a pénzével.

(Szúnyog, sör, játék)

Hétvégén a szúnyogok győztek, nincs értelme tagadni. Ezt teszi a valaha edzett vidékivel a főváros füstje. Elpuhultságomat jól bizonyítják a mindenhol vöröslő csípések, amelyek közül néhány még most, négy nappal később is viszket.

Szerencsére ez az egyetlen negatívum (nem jó szó: legyen „kevésbé pozitív emlék”), amit a hétvégéről, a Komárom melletti kempingről fel tudok idézni. Minden más csillagos ötös, a társaság, a szomszéd vendéglő és természetesen az, amikor sörökkel a kezünkben különböző társasjátékokat nyúzunk.

Ahhoz képest, hogy valaha irigykedve bámultam a külföldi boltokban az ötletesebbnél ötletesebb, színes-szagos táblás játékokat, hogy aztán eshu barátommal még tervezni is kezdjünk egyet, ha már nekünk nincsen, tizenvalahány évre meg is feledkeztem róluk. Tavaly a zseniális BANG! ébresztett rá, hogy a kártya nem egyenlő a makaózással, a mostani hétvége pedig a táblás játékok reneszánszát hozta.

Kiegészítés: A G.R.R. Martin regényciklusa alapján készült stratégiát tulajdonképpen a szúnyogok nyerték. A lovecrafti, mélyűri rettenet gyönyörűséges kivitelezésű játéka, az Arkham Horror pedig amúgy is hangulatos egy darab, de az éjfélkor hullámokban megjelenő, rendkívül csúnya és fekete bogarakat valószínűleg a hatásfokozás érdekében küldték ránk egyéb hatalmak; ezúton üzenem, sikerrel jártak.

És mielőtt elfelejteném, külön köszönet Svónak és Scorbának.