(A pécsi szál)

Szégyen, nem szégyen, életemben először jártam Pécsett. Az első benyomások maradéktalanul kellemesek, ami A Nagy Levin fergeteges lagzijának és a remek társaságnak (többek között D., Bright, Isolde, Robin és Ork személyének) köszönhető.

Jó lenne, ha nem veszne el az a rengeteg apróság, ami ilyen szórakoztatóvá tette a különleges alkalmat – az oda- és visszaút gátlástalan agymenése a vonaton, Pécs belvárosa és kulináris élvezetei, vagy az, hogy ez volt életem első esküvői bulija, ahol például Apollo 440 és AC/DC szólt --, de egyetlen kép biztosan megmarad: valamikor éjjel a hegyoldalon álló szálloda teraszáról nézzük a lenti fényeken túli sötétséget, a messzeségben vonuló hatalmas vihart, a látóhatárt hasogató, meghökkentően narancssárga és néma villámokat. Végül nem jöttek közelebb, bámulatos, lomha szörnyetegekként kerülgették órákon át a várost, a vihar néhány csepp esőt leszámítva tiszteletben tartotta a szórakozásunkat.

(Sötét mesék)

Filmekről.

Szóval sötét mesék, kedvelem az ilyesmit, ezért is vártam nagyon Terry Gilliam (Brazil, 12 majom, Félelem és reszketés...) új filmjét, a Brothers Grimm című opuszt, amelyben a nem mesegyűjtő, hanem boszorkányvadász Grimm fivérek kénytelenek felvenni a harcot a legsötétebb erdő mélyén a gonosszal...

Ezt a látványvilágot Tim Burton is megirigyelhetné. És Monica Belucci, mint boszorkány, hmm.

A hivatalos oldal, trailerrel.

Kissé régebbi lelet Peter Jackson King Kong projektjének az előzetese. Korábban nem hozott különösebben lázba, de most azt hiszem, ezzel a látványvilággal és hangulattal elkaptak, mert nálam működnek a roppant gőzösök, a puhakalaposok a dzsungelben, nem is beszélve a korról, amikor hódított a jazz és még léteztek Igazi Fehér Foltok a térképen.

És ne feledkezzünk meg a már reklámozott Mirrormaskról sem, Neil Gaiman és Dave McKean csodás látványvilágú meséjéről; a hivatalos oldalon a legújabb előzetessel.

Most pedig vissza az esős valóságba.

(Helyesbítés)

D. megkért, hogy árnyaljam a múltkor idézett kijelentését, miszerint "London az ezer Emma Bunton városa", ugyanis megállapításhoz linkelt oldal azt a benyomást keltheti, miszerint fotóképesre retusált ex-spicegörlök rohangálnak tömött sorokban. De ő ilyen Buntonokra gondolt.

(Volt)

Stumble you might fall, énekelte péntek este a Stereo MC’s durva napokat látott énekese a soproni Volt fesztiválon, és tulajdonképpen pár órával később ez be is jött, még ha jóval földhöz ragadtabb formában, mint ők gondolták, amikor elegánsan sasszézó mozdulattal megtértem a kikerülhetetlen, bokáig érő, nyúlós sárba. És utána jött a java. Mert a Voltot ugyan már akkor folyamatosan mosta el az eső, amikor megérkeztünk, de az, ami landolásom után nem sokkal következett, az már nem is eső volt, hanem kőkeményen szakadó, mindent eláztató, ádáz zuhatag. A mérleg tehát szomorúan lefelé billen, bár a pozitív oldal serpenyőjébe kerül a néhány óráig legalább esőmentes klíma, a zene, a kemping körüli méregzöld erdők a Twin Peaks-es ködpamacsokkal a fák felett és Bright társasága, akinek nagylelkű vendéglátása igazi életmentéssé lényegült át a hajnali órákban, amikor annyira ronggyá áztunk, hogy tényleg csak röhögni tudtunk az egészen.

Ahogyan társam az úton, a Taurinfüggő Vegyészmérnök fogalmazott, egyszer próbálunk így hajlott korunkra kamaszos hévvel két saroknál messzebbre menni szórakozni, aztán tessék, ez lesz belőle.

(Londoni zárszó: Fedezze fel a képen látható Nagy Ellentmondást)

Köszönet D-nek a kép alapkoncepciójáért és elkészítésért, nem is beszélve a „London az ezer Emma Bunton városa” kezdetű, nagy igazságtartalmú megállapításért.

Búcsúzóul következzen néhány érdekfeszítő információ Angliáról, egyenesen egy született angoltól. A hitelességért nem vállalunk felelősséget.

Tudta-e Ön, hogy...

-- Az ország területén minden hattyú a királynő tulajdona.
-- Elméletileg senki sem szüntette meg azt a törvényt, miszerint felségárulás, ha a borítékra fejjel lefelé ragasztjuk fel az uralkodót ábrázoló bélyeget vagy ráfirkálunk tollal.
-- Mint ahogy azt a törvényt sem, miszerint az, aki este tíz után Chester városfalain belül walesi emberrel találkozik, jogosult lelőni egy számszeríjjal. (Kipróbálása nem ajánlott, mert a walesiek rendes, derék emberek, a komoly értelmezési problémákról nem is beszélve: ki számít manapság walesinek, ill. mi a helyzet a modern lőfegyverekkel?)

Kiegészítés saját megfigyeléssel:
-- Az angolok tényleg nem értik, mi baja lehet bárkinek azzal, hogy a mosdóban következetesen külön van a hideg- és a melegvizes csap, ami azzal jár, hogy kézmosás közben például vagy leforrázod, vagy lefagyasztod a kezedet. Standrad procedúra: dugó be, megfelelő hőmérséklet kikever, félhangos, ideges merengés még a jobboldali közlekedésről, idegen konnektorokról, egyebekről.)

(London, zanza - Azelőttről)

Tudathasadásos dolog Londonról írni nem sokkal azután, hogy felrobbantak a bombák. Mintha pillanatfelvételt készítettem volna alig egy nappal az események előtt, amikor minden a rendes kerékvágásban zajlott. Kikockázom a mentális fényképet, amibe ezúttal csak két napot tömörítettem; ránagyítok a részletekre.

Első tapasztalat: a nyugalmas Kent után London felér egy szelíd arcbarúgással. Bennem enyhe nosztalgia, körülöttünk tömeg, felettünk tornyok meg felhők, currys csirke Camdenben, szendvicsek a Kensington Park padján, közlekedés közben bónusz városnézés emeletes buszról, látogatás a kötelező turistalátványosságok és a képregényboltok környékén. Kávé franchise-logós bögréből, magas székeken az utcára néző kirakat előtt (az üvegnek dőlve tejfölszőke lány smárol öltönyös pasijával, utóbbi később egy sarokkal távolabb egy bankautomata előtt vizel), a repülőtéri busz előtt hagyományos, koleszterinbomba angol reggeli, meg egy csomó más minden, ami apróság, mégis megmarad.

Akárcsak a Lényeg:

(Nine Inch Nails, Brixton Academy, 2005. július 4.)

Nem cifrázok: ez a koncert rendesen odatett.
Olyannyira, hogy erdetileg egy bekezdést akartam róla írni, és egészen sok lett.

Amikor kiléptünk a brixtoni metrómegálló kapuján, bele a gyengén szitáló esőbe, addigra az égbolt egyik szeletén olyan sötét folt terpeszkedett, mintha a tömegben nyomuló fekete ruhás rajongók egyre gyarapodó menetét akarta volna utánozni. A koncert előtti órákat egy helyi pubban töltöttük. A talán viktoriánus korból megmaradt hodály -- piros szőnyeggel és oszlopokkal -- foteljeiben és a könyöklős asztaloknál micisapkás, fogatlan angol bácsikák iszogattak ősz szakállú, fekete öregemberek szomszédságában, hogy az egészet valószínűtlen egyveleggé mixelje a hangszórókból üvöltő zene meg a NIN-rajongók többségében piercingelt, rasztázott, festett hordája. (Kortynyi tapasztalat: a Guiness tényleg finom egy centiméternyi áfonyaszörppel nyakon öntve. )

A brixtoni Carlington Academy valaha színház lehetett, és maradt belőle egy kupolás, masszív épület, fakóvörös szőnyeggel, kovácsoltvas korlátokkal, karzattal meg egy hatalmas színpaddal, az én hozzá nem értő fülemnek igen tetszetős akusztikával.
A még tavasszal szerzett jegyekről (még egyszer hatalmas köszönet CzG-nek, a grafikusok/animátorok gyöngyének) kiderült, hogy kizárólag a hatalmas erkélyre szólnak, ahol bölcsen a legmagasabb sorba telepedtünk, így annak ellenére, hogy természetesen az első hangnál mindenki felállt a székekből, ez volt az első NIN koncert, ahol majdnem végig láttam a színpadot (még ha messziről is, illetve leszámítva a tömegbeugrálós, gitárhajigálós részeket), ami kárpótolt azért csendesen motozó érzésért, hogy a dühöngőben kellene összerugdaltatnom magamat. Igaz, nem túlságosan szálfa termetem miatt az ilyen közösségi érzésért mindig a látvány hiányával kell fizetnem, szóval annyira nem bánom. Egyébként is, I’m too old for this shit, különösen úgy, hogy régen sem csináltam úgy igazán.

Bemelegítő produkció Saul Williams, aztán átszerelés, a sötétben a standard Pinion, majd a Wish (fények fel), a Sin, aztán ki emlékszik már a sorrendre. A színházterem egyik előnye, hogy az akusztika miatt még azok a számok is arcul csaptak, amelyek nem a legnagyobb kedvencek az új albumról. Az angol közönség egészen életteli (az osztrákokhoz képest legalábbis), lehetett több ezer emberrel zúgni, hogy Something I Can Never Have, kiderült, hogy a The Hand That Feeds igazi koncertszám, hogy Trent Reznor így negyven felé már inkább ultrapozőr új gitárosára bízza a gitárnyúzást-zúzást és hogy a Dead Souls ezen a setlisten is helyet kapott.
A megszakítás és ráadás nélküli két óra végén a Head Like A Hole érkezett, némi töréssel, csapkodással és palackhajigálással, az utcán csapzott, fekete tömeg hömpölygött tömött sorban a majdnem utolsó metró felé, a buszok, autók és a drogot kínálgató nepperek között. A zsúfolt szerelvényben egy kopaszodó, copfos pasas a trend szerint öltözött huszonéves indusztriálgót lánykáknak magyarázott arról, hogy egy rockernek nincsen korhatár, meg valamit a Poison lemezeiről, de azt már nem hallottam rendesen, mert zúgott a fülem.

Függelék: néhány kép a netről.

Ez a galéria egészen jól összefoglalja a helyszín hangulatát és a koncert egészét.

Ez a két kép pedig egy magyar srác galériájából származik, és jól érzékelteti a minimalista, zseniális fénytechnikát: 1 és 2.

(Itthon)

Tegnap kora este minden zökkenő nélkül megérkeztünk, tehát a mai londoni robbantások nem érintettek minket, szerencsére.
És mindenkitől nagyon, nagyon kedves, aki érdeklődött felőlünk.

(Kent szivebol, szeretettel)

Tegnap ellatogattunk Rochester varosaba. Rochester modern korunk minden vivmanya ellenere is meglepoen viktorianus hely maradt, ami nem feltetlenul dicseret, es csak azert nem sutom el, hogy a pirosszurke hazakban akar Dickens is lakhatott volna, mert ez pontosan igy is tortent, ennek kovetkezteben, az un. “foutca” minden masodik boltja valamelyik Dickens-regenyrol/karakterrol van elnevezve. Amugy kellemes hely, es divik itt a “fudge” nevu edesseg, ami kicsit karamellszeru, nyulos, finom es millio izben kaphato, jartunk egy hatalmas antikvariumban, ahol szabalyos labirintus a sok zsufolt polc kozotti folyoso, konyvek szaga mindenhol, sejtelmesen recseg a regi padlo, egyszoval tokeletes kezdese lehetne minden fantasztikus mesenek (abbol a fajtabol, ahol a fohos odon varazskonyvre/Mashova Vezeto Rejtett Atjarora/titkos osszeeskuvesre bukkan). Szerencsere csak tiz percet toltottunk odabent, elfojtott konnyekkel a torkomban osontam ki. Me, The Geek.
A helyi nevezetesseg, Rochester Castle (katt ide) egyetlen hatalmas, odvas torony, legalabb ot emelet magas, impozans korengeteg, remek kilatassal a szomszedos katedralisra, ami “pontosan olyan bentrol, mint Canbterbury, ha mar lemaradtatok rola”, mondta Martyn baratom, mielott miderult volna, hogy itt meg eskuvot tartanak, lathatatlan erok probalnak gatolni valamiben, erzem.
Kesobb a katedralis mellett teaztunk egy kertben. Mikozben a lekvart meg a vajat kentem a sutemenyre, majd a kello mennyisegu tejhez ovatosan kitoltottem a teat, azon tunodtem, hogy autentikusabb mar csak akkor lehetne az egesz, ha a szomszedos paplakban valaki eppen meggyilkolna a kandallo elott Mustar ezredest a gyertyatartoval.


Egyebkent tegnap ettem steaket (felig atsutve), ma ittam shandyt (gyenge sor limonadeval), jartam egy paranyi faluban, ahol a vegyesboltban kitett meghivok szerint hamarosan zenes rendezvenyt tartanak, ahol a befolyt bevetelbol Miss X. es Miss Y. 2006-os perui utjat tamogatjak (a teat a pedig a Z Tea-Roomban szolgaljak fel). Meg setaltunk egy kismeretu angol kastelyban, aminek a nehai tulajdonosa igazi brit gentlemanhez meltoan beutazta a vilagot es minden egzotikumot begyujtott, amit elert. Pedig tenyleg nem a “csardas-csikos-muskatli” tipusu magyar vendeglatas angol valtozatan veszunk reszt.

Meg sokat gyalogolunk. Felhok, napsutes, esoszunet. O, az angol videk.

(Veletlenul sem filmkritika)

Penteken megneztuk a Speilberg-fele Vilagok harcat, rosszabbra szamitottam, de sajnos a tortenetbe eroszakolt kotelezo, cukros nyal es a Wells-fele alapkoncepcio teljesen elbaltazott atalakitasa miatt biztosan nem fogom klasszikuskent emlegetni. Ellenben voltak jo reszei, es mivel nemreg pepecseltem munkaugybol kifolyolag az eredeti regennyel, feltunt, hogy kifejezetten ragaszkodtak a tempojahoz, ami viszont pozitivum.

(English Summer Rain)

Tovabb folytatodik az "autentikus angol videk" felderitese. Delelott kanyargos videki utak, zold legelok, sovenyek, legeleszo lovak, v0ros teglabol rakott maganyos udvarhazak, csupa olyasmi, amit tizenket eve szerettem volna ismet latni, de igazabol csak autobol lehet, es most nagyon halas vagyok ezert. Meg Canterbury, fohajtas egyetemi tanulmanyaimnak, sajnos nem lehet bemenni a szekesegyhayba, pont ma, marad a kave a szomszedban. ("Jard korbe a Canterbury meseket!")

Delutan tengerpart -- ha elerheto kozelsegben van, mindenhol latnom kell --, szurke eg es szurke tenger, molo es jatektermek, hodolat a hagyomanyoknak: hal es sultkrumpli (ecettel), szoval Fish`n`Chips zsiros papirzacskobol a parton.

Esik (rain type> drizzle), a levego illata kellemes, nyirkos zoldelles.

(To Be in England, in the Summertime)*

Szinte gyanut fog az ember, hogy turistaknak szolo Nagy-Britannia-reklamfilm forgatasra erkezett, es mindjart beszalad valaki egy csapoval: az otthoni fulledtseg utan tizenhet fok, szemetelo eso, nehez felhok az egen, nedves fu friss illata, tea tejjel es cukorral, Stilton sajt keksszel, oriaspark zoldello, centire nyirt gyeppel. Martyn baratom a hazigazdak gyongye, a regi alom meg valora valt, ez itt a hamisitatlan “rural England” ismet, a teglahazakkal meg sovenyekkel. Este pedig ketfele angol pudding.

Most (este) nyogjuk egyebkent, hogy hajnali otkor a repuloteren voltunk amugy, amikor a vilag meg friss es egyre fenyesedik - bulibol hazatamolygos ido ez, de mi utazni indultunk, mert hittunk az ujsagoknak es koran mentunk ki. A megjovendolt kaosz szerencsere nem utott be, es a gep is csak azert indult kesve, mert felnott emberek duzzogva acsorogtak a szeksorok kozott, es makacsul hajtogattak, hogy “o, en szivesen leulok, ha az a holgy elmegy a helyemrol, igen, az ablak mellol”. Hat igen.

*Warren Ellistol kolcsonzott cim, Planetary #7