("they can't be, that's inside the room")

...a lakásfenntartó szövetkezet közgyűlése az alagsori hőközpontban lesz....

Ez mennyire Aliens már. Szeretek itt lakni.

(mert a lovasi most jobban megfogalmazta, mint én)

Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán
(Kiscsillag: Légy szíves)

Kissé befordult hétvégém volt, azt hiszem.

(sludge factory)

Rettenetesen elegem van a télből, takarodjon már el innen. Beteg is vagyok egy hete, megfázásnak tűnt, de minél többet kúrálom otthon, annál rosszabb lesz, a háziorvosom meg a város másik felében maradt. Hétvégén inkább bezárkózom, távol a zinternettől és ingerülten meredek ki az utcára, hátha attól észbe kap ez az idejét tévesztett évszak.

(bon voyage)

A természet kényesen ügyel az egyensúlyra. Egy barát megérkezik külföldről néhány napra, egy barát visszamegy külföldre néhány nap után. Most rossebet búcsúztattuk, akit Anglia nem egészen egy év alatt James Onedin-hasonmássá változtatott. Izgatottan várjuk legközelebbi látogatását, mint Sir Harry Paget Flashman, gyarmati hős.

Én már nem megyek el innen, mondtam tegnap eltökélten, mit sem sejtve arról, hogy ma megint külföld állásajánlatokat fogok nézegetni a neten. Csalhatatlan jele ez annak (ha másnak nem is), hogy jön a tavasz.

(a viszontlátás)

Hát hogyne izgulna az ember. Mert ott van az sok-sok első, amire egy barátság épül. Az első kölcsönadott fentezik, a spirálfüzetbe firkált közös novellák, első műsoros kazetta, koncert, berúgás, szerepjátékparti, együtt vásárolt, még puhadobozos cigaretta. Az elsők után meg ott a még több minden más. A mászkálások és világmegváltások a panelházak között, a kavicson, az iparvágányon, a tetőkön. Fesztiválok, Balaton, Velencei-tó, házibulik. Például.
Miután elment az óceán túloldalára, jó ideig legfeljebb csak álmodhattunk arról, hogy valamikor újra találkozunk. Mire ez tényleg megtörténhetett, eltelt nyolc és fél év. Hát hogyne izgulna az ember.
Persze feleslegesen, mint az tegnap ki is derült, és ez jó.

Tudom, pár nap csak, de helló itthon, eshu.

(bring da noiz)

Van valami furcsa a lépcsőházban beszélgető nyugdíjasok intonációjában, mert két szinttel feljebb, ahová a konkrét szavak már nem jutnak el, csak a hang, képtelenség eldönteni, hogy most akkor veszekednek, panaszkodnak vagy szimplán beszélgetnek. Ez a lépcsőház amúgy fura hely, a múltkor is ballagtam felfelé, későre járt, az ajtók kis üvegablakai mind sötétek voltak, valahol mégis 180 bpm-mel, teljes hangerővel dübörgött a brutális lakodalmastechnó, de csak úgy magában, szomorúan, a bulikat kísérő minden egyéb hanghatás – beszélgetés, pohárcsörgés, kiabálás – nélkül, mindezt hétfő éjjel egykor.

(meg vizet áraszt)

Fúj a szél, de úgy, hogy még a koponyámat is feszíti belülről, rétegenként bontja le a telet a házakról, az esti sötétséget a délutánokról, a nehéz kabátokat az emberekről, biztosan ezt a morzsoló, könyörtelen erőt érzem most én. Nem bánom.

(a fluxuskondenzátor volt)

És az milyen, hogy az előző post címében szerepel az időutazás szó, erre a blogger önhatalmúlag hétfőre dátumozza, és csak a törlés - újrapublikálás után lesz szerdai?

(remek szombat este volt, de az időutazásról akkor is beszélnünk kell)

A szemem is könnyezett a meghatottságtól, mert úgy buliztak mellettem Mc Hammertől a U can’t touch this című remekműre, mintha nem egyidősek lennének vele. A macarenánál meg a coco jumbónál már nem a meghatottságtól sírtam.

("skótkockás noir", mondják róla a wikipedián)

Ez lesz az a könyv. (Megjelenési időpont még nincsen.)

(i got the remedy i got the)

A hétvégén kiderült, hogy bizonyos szavak pedig éppenséggel ellenmérgek, az a fontos, hogy ugyanonnan érkezzenek, és ha az alapvető helyzeten nem változtatnak (nem is változtathatnak, a szavak később jöttek), akkor is sokkal jobb így.

(köszönöm)

Remek érzés ez: Jud új festményét A Rádiumember magányossága című történetem ihlette, és nem is nagyon tudom, mi mást mondhatnék anélkül, hogy egymásba gabalyodnának a mondataim, mint egy iskolai díjátadó zavart alanyának.

Katt: megtekinthető itt

és [update]

itt.

A novella ugyan 2003 őszén jelent meg (Átjáró magazin 11. szám, természetesen egyike azoknak a relikviáknak, amiket a költözés óta nem találok), de ezek szerint még mindig szivárgó hordóként hever a fikciós térben. Ami a hasonlathoz fűződő asszociációk ellenére nagyon hízelgő dolog.

A Rádiumemberből egyébként évek óta létezik angol fordítás (sajnos sok-sok próbálkozás ellenére sem haraptak rá odaát, bár volt néhány majdnem), a címe No City for Caped Crusaders.

(reboot)

Tegnap este elmentem az okkult hímzőegyletbe és az jót tett. Ezek szerint ismét eljutottam abba a fázisba, amiről agnusnak tavaly azt mondtam, azért járok társaságba, hogy ne olyan legyek, mint a blogom.

(i got the)

a szavak mérgek és visszafelé hatnak az időben.
és kétségeket ébresztenek. keserű íz marad utánuk a gyomorban

( )

És akkor vannak azok a levelek, ahol minden mondat felér egy jól irányzott rúgással, egyenesen a gyomorba.

(sound of drums)

Minél feszültebb vagyok, annál inkább a bürokrácia amúgy szimplán csak idegesítő húzásain hergelem magamat. Ma például arra gondoltam, páncélozott traktorra kapok és azzal megyek be a kerületi okmányirodába megtudakolni, vajon be kell-e mennem egyáltalán a kerületi okmányirodába. Igaz, napok óta folyamatosan foglaltat jelez a telefonjuk, kivéve az ügyfélfogadás első félóráját (akkor csak nem veszik fel), biztosan nem ér majd váratlanul, amikor a traktorral áttörök a kávézgató nénik sorfalán, bedöntöm a falat és a drámai aláfestő zenével kísérve körbenézek a kongóan üres teremben, majd tekintetem megáll az egyetlen berendezési tárgyon, a félretett telefonon.

Nem tennék ilyet, mert nincsen traktorom, meg úgy kellett nekem, miért hagytam lebeszélni magamat a postai kézbesítésről. Ettől függetlenül a magyar bürokrácia és adórendszer megalkotását valaha kiszervezhették a pokolba, az biztos.

(egy innen eltűnt szöveg helyére)

Pedig postot törölni felesleges: már régen csapdába esett az rss-feedekben, kísértet-szavakká alakult a google cache-ben, visszhang lett belőle a világ pereméig húzódó erdőben.

(amikor minden passzol hozzá)

Könyvet fordítok és tetszik, mert jól megírták, ráadásul van benne eső, megfáradt nyomozó meg Edinburgh. A hangulatom néha, az időjárás mindig tökéletesen illik hozzá. Túl alacsonyan van az ég és mindenből kimossa a színeket a tél.

Edinburgh magva (vékony, magas házak egymás mellett; barna színek és sok-sok kémény a tetőkön; a vár, a völgy, a tenger) engem inkább egy 18. századi háttérbe ágyazott fantasy-városra emlékeztetett, de belátom, noirnak is kiváló. Turistaként úgyis csak a szépet láttam.

(44, de sokkal többnek tűnt)

Ilyennek képzelem a Fűrész-franchise életigenlő, valtdiznis verzióját: a fehér köpenyes alak kisméretű körfűrészt nyomott a lábamhoz, én mosolyogtam, és az eszköz sivítása sem nyomta el teljesen a joviális beszélgetést.

Pénteken tehát leszedték rólam a járógipszet. A gyógyulás még nem teljes, így valamennyi maradt az utóbbi hetekben kifejlesztett, karakteres járásomból, de remélhetőleg ez is múlik majd. És mit lehet tenni, nem hasonlítok többé egy igazi filmes legendához. („Pont úgy mész, mint a Terminátor az első film végén – mondta a múltkor Bright –, miután alaposan leamortizálták”.)

A 96%-on megállt állapotjelző csík azonban nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem bepótolni, amit hat hétig megtagadott tőlem a sors és bicegve mentem el inni a barátaimmal pénteken meg szombaton.

(az van, hogy furcsán érzem magamat mostanában)

Túladagoltam magamat a West Wing / Elnök emberei című sorozattal, álmomban egy nem létező ország nem létező politikai kérdéseit próbálom megoldani meglazított nyakkendőben, pedig amúgy is elég rosszul alszom mostanában. Odakint esik, a ház előtt már második reggel látom ugyanannál a lámpaoszlopnál a Fővárosi Csatornázási Művek két autóját, rejtélyes csövekkel, vészvillogókkal és sárga mellényes emberekkel. Ezért ufós-összeesküvős filmekre gondolok kávéfőzés közben, ahol a telefonszerelők leparkolt furgonjában mindig lehallgatókészülékek üzemelnek. Nyilvánvalóan túl sok ufós-összeesküvős filmet néztem – és az egóm is túl nagy, miért hallgatnának le éppen engem –, ezért nem gondolok rögtön az egyszerű magyarázatra: vagy karbantartónak álcázott bűnözők, akik a csatornában a szemközti bank páncélterme felé haladnak, vagy ügynökök, akik a dunai halember-hibridek telepeit számolják fel a közeli strand alatti járatokban.