(a „blog macskás post nélkül nem blog”-post)

Ismét nálam vendégeskedik a macskám, akiről időközben kiderült, hogy a fotóját olyan külföldiek használják háttérképnek, akik sem Magyarországot, sem a jószágot nem látták még, viszont hallották a személyéről terjengő történeteket. (Erről eszembe jutott egy ausztrál ismerősöm, aki már tíz évvel ezelőtt a tőlem hallott macskás sztorikat adta tovább Melbourne-ben. Ígéretes franchise vagy szekta alapításáról maradtam le, azt hiszem.)

Az állat egyébként ismét bebizonyította, hogy minden új albérletre csak az első látogatásakor hiszi azt, hogy egyenesen If várába hoztam raboskodni. Ezúttal is hamar felélénkült, már a második éjjel arra riadtam, hogy becsúszott az alacsonyabb fiókos szekrény mögé, ahová magával sodort egy ruhakupacot és közben belegabalyodott az összecsukott ruhaszárítóba. Ez félálomban olyan élmény, mintha megérkeztek volna a marslakók a csörömpölő tripodjaikkal. De az ilyenek miatt kedvelem (- tette hozzá büszkén és enyhén kialvatlanul).

(„a land of both shadow and substance”)

Az ünnepek közé eső hét a lélek alkonyzónája, ahol különös módon torzul az idő, egyszerre végtelenül hosszú, mégis túl hamar véget ér. Amikor egyszerre működik és mégsem működik a cég, a város, az ország, furcsán szürkék és nyúlósak a fények, sőt még a sorozatok is szünetelnek (a háttérben ezen a ponton elviselhetetlenné hangosodik a Twilight Zone félelmetes főcímzenéje).

Mindenki a maga módján dolgozza fel ezt az időszakot, én egyrészt látványosan szenvedek, miért nem haladok semmivel, amit beterveztem*, néha kocsmába megyek a barátaimmal, illetve fogadalmam ellenére vettem vagy kétezer oldalnyi történetet, három regény formájában. (Esküszöm, nem tehetek róla, csak mentem a hirtelen felindulásból megrendelt két könyvért, és megláttam egy trilógia befejező kötetét, amit amúgy is mióta meg akartam szerezni, bármikor abba tudom hagyni!!!) Ráadásul kaptam ajándékba a csajomtól egy remek Skócia útikönyvet is, mert tudja, milyen régóta szeretnék visszamenni egy kicsit (lehetőleg nyáron, mert igazából arra a ritka Skóciára vágyom, amit pár éve tavasszal láttam, enyhe felhőzettel és élénk színekkel), tehát van mit olvasni.

* végül is még van egy napom befejezni azt a sok mindent, amivel majd januárban nem fogok tudni foglalkozni, ugyanis rengeteget kell fordítanom, mert egyesek ugye nem bírják beosztani az idejüket

(wish upon a falling star)

Ismét megtalált a szokásos prekarácsonyi melankólia, ugyanaz, amiről tavaly is írtam, bár idén nem volt olyan intenzív és hamarabb is múlt. Azért vártam egy kicsit ezzel a „mit szeretnél karácsonyra” mémmel, mielőtt zombijárványt kérnék a világnak (igaz, amikor lucia meginvitált a játékba, viccelődtünk azzal, hogy ha világbékét nem dobhatom fel, mert árt a setét imidzsemnek, akkor csak világpusztulást mondhatok, azt viszont azt nem szeretnék. Dilemma.)
Egyébként is sokáig húzódoztam, mert nagyon ritkán csatlakozom ilyen láncdolgokhoz, kivéve, ha könyvekről van szó, esetleg még filmekről és zenéről, de végül csak beletuszkoltam a könyveket.

(Az egészség alapdolog, ugye? Azt mindenképpen kívánnám magamnak és mindenkinek, aki szereti.)

1) szeretnék legalább olyan évet, mint a mostani volt, mert a kisebb zökkenők ellenére jónak tartom így december 22-ig. Nem csak magamnak, hanem a számomra fontos embereknek, akik miatt ez így sikerült, és különösen azoknak a barátaimnak, akiknek tudom, hogy jól jönne egy jobb év. (Lássuk be, tőlem ennyi érzelem már-már világbéke-kategória.)

2) szeretném, ha a különböző kiadói okok miatt évek óta a meghajtómon szomorkodó, lefordított regények végre szerető kezekbe kerülnének, szó szerint, tehát boltban válogató kezekbe, akik hazaviszik és elolvassák nevezett könyveket.

2b) több eddigi résztvevő példájából okulva (akik rutinosabb játékosokként nem bíznak az univerzumban) hozzátenném, hogy ezek a könyvek az én fordításomban jelenjenek meg, köszönöm.

3) szeretném végre összeszedni magamat kreatív fronton, novellákat írni, elkezdeni valamelyik regénytervemet vagy befejezni a félig készet; végigvinni és elkezdeni a különböző tettestársakkal készülő terveket.

3b) ehhez az is kell, hogy végre jobban be tudjam osztani az időmet, mert borzalmas, amit művelek

4) ha bármi meglepetés ér, az jó legyen, kicsit meguntam a kellemetleneket

5) most már csak akkor költözzek, ha én is akarok

6) szeretnék jövőre is utazni, úgy, ahogyan idén is összejött néhányszor, az elegendő

7) kevesebbet emészteni magamat olyasmiken, amikre semmi ráhatásom.

Kicsit későn csatlakoztam a játékhoz, ezért már mindenki listázott kedvére vagy tudom, hogy nem foglakozik ilyesmivel, de például nagyon érdekelne, vajon eshu barátom a nagy víz túlpartján mit kívánna karácsonyra.

(új novella, vámpíros némafilmmel és angol esővel)

Az sfmagon mától olvasható és letölthető az új novellám, A polidori.

Hosszabb írásom utoljára 2006-ban jelent meg, a népmeséket remixelő 77 {Hetvenhét} című antológiában, istenem, ez négy év, ennyi idő alatt felnőnek a gyerekek, eliramlik az élet, mindent elönt a feledés homálya. Felmerült bennem, hogy netes comeback-turnét kellene tartanom, szétbotoxozott arccal vendégblogolni, részegen botrányt okozni fórumokon, moderátorokkal kötözködni, hátha. De meggondoltam magamat és inkább csak megosztom a hírt.

A polidori. Történet az első és utolsó magyar némafilm-vámpírról, a vérszívók túltengéséről és az idegen városokban érzett magányról.

A novella nem teljesen új, nevezzük inkább eddig kiadatlannak. Nagyon köszönöm d-nek, aki rengeteget segített, amikor megszerkesztette, és mindenkinek, aki eddig olvasta. Akkoriban írtam is róla, aztán titoktartásra hivatkozva ködösítettem, bár a titkos projektből, ahova szántuk, nem lett semmi.
A novella először nálam pihent sokat, később egy magazinnál, ahol el is fogadták, de addigra találtam benne pár gubancot, amit nem volt erőm kijavítani. Mire mégis sikerült, elindult az sfmag, Hanna, mint szerkesztő megkérdezte, elkérheti-e, én pedig rájöttem, hogy a téma miatt ez jó ötlet, az emlegetett magazinnak pedig adok egy másikat, ami jobban illik a profiljukba. Hát így.

Ez az első olyan hosszabb írásom, ami creative commons alatt jelenik meg a neten; időhiány és bölcsészségem miatt nem sikerült rendes e-könyvet gyártanom belőle, de ami késik, nem múlik.

UPDATE: Keltnek hála már van prc-formátum, Kindlére például. UPDATE 2: ...amit a mr. a tovább csinosítgatott, ezért most még szebb.

(És nem hittem volna, hogy a vámpírőrület mint téma két év múlva is aktuális lesz.)

(emergency – protocol – initiated)

Az elmúlt egy hétben bekapcsolhatott a szükségáramkör az agyam kreatív központjában, ahol egy ideje csak vörös fények villogtak, szirénák üvöltöttek és egy szenvtelen női hang számolt visszafelé a dekontaminálás kezdetéig.

Kipofoztam egy angol nyelvű flash fictiont (amihez whoisnot olyan remek illusztrációt készített, hogy alig várom a pillanatot, amikor az iromány kikerül a netre [még nem tudom, mikor]), aztán egy régebbi, hosszú írásomat szedtem elő, ami elméletileg hamarosan debütál a szélesebb közönség előtt. A hétvégén pedig egészen sokáig jutottam egy teljesen új novellában, és már onnan tudtam, hogy jó úton járok, amikor az összes régi tünetemet észrevettem magamon – oldalankénti identitásválság, pótcselekvésként mosogatás, folyamatosan osztódó új ötletek a fejemben.

És az olyan spontán kitöréseket se felejtsem, mint amikor a múltkor leültünk tapsival sörözni, és a második korsónál minden átmenet nélkül elmeséltem neki a dilemmáimat a történelmi fantasymmel kapcsolatban, és utána egy óráig beszélgettünk olyasmikről, hogy micsodák is laknak a várak alatt vagy a varázslók akkor akadémikusok-e; tapsi rengeteg hasznos ötletet adott és teljesen feldobott a lelkesedése.

(majd elmúlik)

Nem szeretem most az utcákat, ahol túl mocskos és lehangoló az ég, nem szeretem ma a telet, mert eltűnt a hó és lemarja az arcomat a szél, nem szeretem a könyvkiadókat, a fordítást, a befejezetlen írásokat a füzeteimben, magamat, mert túl sokat rágódok felesleges dolgokon, nem szeretem azt a monoton, okoskodó hangot, amivel az a szemüveges lány csak beszél és beszél és beszél a szomszéd asztalnál az étteremben.

(medúzák bárhol)

Némi kihagyás után ismét összegyűlt az okkult hímzőegylet a titkos főhadiszálláson, ahol semmi sem változott, ugyanúgy le kell menni a mélybe és ugyanolyan mogorva velünk a pincérlány.

A mr. a. rögtön lezser mozdulattal kidobott egy kupac könyvet az asztalra, hogy válogassunk, és vigyük el, amit szeretnénk. Az L. kidobott egy kupac hi-tech kütyüt az asztalra, de sajnos nem mondta, hogy válogassunk, és vigyük el, amit szeretnénk. luciával megbeszéltük, miért kedveli a star treket és én miért nem, isolde a kommentmentes élet tanulságait elemezte, suematra attól félt, mindjárt a sorozatokról fogunk beszélni, és így is lett; közben alie az asztal végében ült és dolgozott a netbookján, kivéve, amikor egyre elszántabban próbált megtalálni egy ősrégi (pár hetes) animgifet az internet bugyraiban. Utána agnus felvetette a közösbe került könyvek kapcsán, hogy akár be is költözhetnénk egy kommunába, és innen alig pár ugrás volt kitalálni, miként neveljük fel egymás gyerekeit és/vagy macskáit, hogyan vesszünk össze kommentekben a mosogatáson, de az esti vacsora előtti kötelező közös blogolásnál kicsit túl szektássá vált az elképzelés.

Amúgy mostanában volt három éve, hogy először elmentem egy ilyen bloggeres sörözésre, aminek még nem volt neve. Akkor még a Tandembe jártunk, szilaj bloggerekként kacagtunk bele a webkettő szemébe és hasonlóan elszállt gondolatkísérleteket folytattunk. Nekem rossz kedvem volt, jött a tél meg a hideg, sötét, nyomorúságos idők, mind évszakilag, mind hangulatilag, és akkor még mit sem sejtettem arról, hogy a következő egy év elviselésében milyen iszonyú sokat segítenek majd nekem ezek a rendszeressé vált találkozók a barátaimmal.

(fehér)

Hét dolgot akartam leírni magamról, de csak három olyan maradt a listámon, amit tényleg el szerettem volna mesélni. Vagy négy? Mindegy, így sincsen meg a hetes, megtörik a számmisztika, nem működik a mágia. Gondolkodnom kell még egy kicsit.

A héten úgy esett a hó, mintha az égi termékmenedzserek mutatták volna be a karácsonyra szánt Winter De Luxe csomagot, mert ez a verzió tud majd ekkora pelyheket is, aztán néha visszakapcsoltak a hideg esőre, hogy érezzük a különbséget. Csütörtök este például kifejezetten filmszerű látványt nyújtott a belváros, a téli romantikus vígjátékok látványtervezői szoktak ilyen túlzásokba esni a hóeséssel, de mivel a kocsma ablakából pont egy öreg utcára láttam, a troli vezetékeire és a zsinagóga tornyaira, az én filmemben gólemek lettek volna meg didergő, ballonkabátos varázslók.

A fehérség a hétvégére is megmaradt, különösen a vasúti sínek mellett. Olyan zenét hallgattam hozzá, amiben csikorgott az elektronika, mert az egyszerre illett a jéggé fagyott vizekhez és a kiálló rozsdás vasakhoz, meg a fejemben alakuló futurisztikus városhoz, amit éppen építettem bele egy írásba.