(a központi allokációs modul, ahol élünk)

A múlt héten arra ébredtem, hogy már felkelt a Nap, de még kitartott a reggeli köd, ezért a sokadik emeletről nézve puha, borostyánszínű semmiben ázott a világ. Az utcaszint nem látszott, a ködből úgy buktak elő a panelházak, az irodaépületek és az ormótlan felüljáró, mintha egy szocreál Felhőváros lakója lennék.

És akkor az emeleti folyosóról még nem is beszéltünk, ami mindig nagyon tiszta, hosszú és zárt, a végében egyetlen ablakkal. Végig csillogó linóleum borítja, és padlótól plafonig beépített fémszekrények szegélyezik, szóval olyasmi, ahogyan a modernséget harminc-negyven éve elképzelték.
Ha az indító hasonlatnál maradunk, és feltételezzük, hogy a dolgozó magyar nép egy alternatív valóságban antigravitációs kolóniát létesített egy gázóriáson, akkor azt mondanám, az albérletem valahol az úttörők holoklubja és az antigravitációs pingpong-terem között helyezkedhet el.

(the sky above ferenciek tere was the color of)

Budapest néha sokban hasonlít egy olyan kelet-európai jövőre, amit sajnálatos módon nem írtak meg a nyolcvanas években, amikor még létezett a cyberpunk. Ez a felismerés főleg ősszel szokott megrohanni, legutóbb a múlt héten történt meg velem az egyik belvárosi kifőzdében. A nagy üvegablakon túl szürke palotákra és felújított kőcsipkés tornyokra láttam, zörgő buszokra és headsetes emberekre; szusi helyett tökfőzeléket ettem, miközben egy e-readeren olvastam egy poszt-cyberpunk regényt, amit a szerzője tett fel ingyenesen letölthető formában a netre.

(még mindig el vagyok maradva egy héttel, de)

Programajánló esős, kora őszi napokra: üljünk a barátainkkal autóba és látogassuk meg két másik barátunkat abban a városban, ahová ilyenkor a dombokról húzódik le a nyirkos, puha köd.

Természetesen a baráti programokra bármelyik évszak tökéletesen megfelel, csak másként, tavasszal például a hidegtől zöld tavat ajánlatos nézni egy teraszról, nyáron meg napnyugta után érdemes összeverődni egy nagy kertben. De az őszben különösen jó, hogy folyamatosan kopog az eső az ablakon, amíg odabent kipakoljuk az asztalra a társasjátékok figuráit, a házigazdánk, MAC pedig rendszeresen tölt mindenkinek kis poharakba, hadd legyen meleg a csontokban. Később remek ebédet is kapunk, újabb vendégek jönnek, aztán egyszer csak torzul az idő és máris hajnal van. Közben rengeteget röhögünk, egyre meredekebben közelítve egy általános iskolai osztálykirándulás szintje felé.

(barcelona, második rész: a megolvadt épületek)

Még mindig Barcelona, mert nem maradhat ki Gaudí felemlegetése, pedig turista-rutinnak tűnik, mint a Sagrada Família katedrálisa előtt fényképezkedni. Ha viszont ez utóbbit megtettem, miért ne kövessem el az elsőt is. Egyébként is, valószínűleg ez lesz az egyetlen alkalom, hogy egy építészről értekezek.

Persze Gaudí épületeivel az a baj, hogy nehéz írni róluk. Annak, aki látta, felesleges, annak, aki nem, szintén, csak más okból.

A valaha lakóparknak tervezett Parc Güell például pont olyan volt, mintha beléptem volna egy kitalált település főterére, amit gépekkel hoztak át a fiktív térből, és olyan hirtelen dermedt valósággá, hogy a képlékeny álomanyagnak nem volt ideje kisimulnia. Minden vonal hullámos volt és görbe, megtekeredtek a tornyok és foltokba tapadtak a színek.

Az álomszerűséget két dolog is erősítette. Egyrészt egy meredek utcába épített mozgólépcsőn mentünk fel a parkba, másrészt addigra kezdett alkonyodni, és a nagy, kavicsos központi téren egy férfi a hang nevű hangszeren játszott. A hang egy ufóra emlékeztet, két fémtál összeillesztve, és dobolva, simogató mozdulatokkal zenélnek rajta, és teljesen másfajta hangok jönnek ki belőle, mint amit egy fémgömbtől elvárna az ember. Szóval  leszállt a szürkület, ültünk a furcsa parkban és olyan zenét hallgattunk, ami talán nem is létezik, miközben a férfi kajla kutyája vidáman ugrált és hempergett a pokróc mellett a porban.

A Sagrada Família katedrálisa még ennél is lazábban összefüggő asszociációkat váltott ki belőlem. Először megütött, milyen szép, aztán arra gondoltam, mennyire letaglózó és különös, utána pedig már csak olyasmik jutottak eszembe, mint odvas, szétmart, szeles, repedt, csorba; olvadozó viasztömbök, egy mesebeli fennsík.

Egyébként ha már képzettársítás, azt hiszem, elég sokat elárul, hogy a katedrális még épülő belsejét – amiről az alagsori kiállításnak és filmvetítésnek hála tudom, hogy Gaudí a természeti formákról és az erdőről mintázta – nem tudtam elsőre másnak látni, csak egy furcsa, organikus űrhajónak, ahol rovarlábak az oszlopok és szimbólum-spirálokba tekerednek az ívek meg a lépcsők.

A Gaudí-házak a következő látogatásra maradtak. A Végtelen történetet idézve az egy másik mese lesz, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

(barcelona, első rész: a mozaik)

Barcelonát úgy raktuk össze, mint egy városnyi kirakóst. Addig csavarogtunk egy-egy negyedben, hogy az utcákból hézagosan összeállt a környék hangulata, aztán átmentünk a város valamelyik másik részébe, ott megismételtük ugyanezt, és így tovább, szóval pár nap alatt lett egy elnagyolt várospuzzlénk, amit rengeteg dologgal ki kell még tölteni legközelebb. Mindeközben rengeteg gyalogoltunk.

(Persze a Barcelona-készlethez már korábban megvolt egy csomó darab, filmekbõl, albumokból, gótikus-ködös spanyol regényekből – parkok, tornyok, sikátorok meg a kék ég –, de soha nem állt össze egyetlen nagy képpé; ezért akartam évek óta eljutni, csak valami mindig közbejött.)

Ott volt például a Barri Gótic, a Gótikus Negyed (nyilván ezzel kezdem, mi mással), a keskeny utcákkal, a váratlan sarkokkal és a szabálytalan terekkel. Mindenhol magas házak és erkélyek, azokon rengeteg növény. És szélforgók. Templomok meg öreg kapubejárók. Amikor pedig este lett, minden megváltozott, de csak egy kicsit, a kirakatokat fémredőnyök takarták, a lármás utcákból kontrasztosan üres sikátorok nyíltak, ahol a kapuk elé kitett szemetes zsákokat kerülgettük a csendben, és a kanyarok mögül néha újabb magányos turisták bukkantak elő.

(Az egyik délelőtt valahol itt láttuk meg a párhuzamos valóságból átlógott alteregómat. Az illető lezser vászoninget visel és reggelente leugrik a közeli kávézóba, aztán egy nagy üveg narancslével a kezemben megy issza írni a tetőtéri szobájába, ahol nincsen internet, mert úgy nem lehet dolgozni [– tette hozzá keserűen, a való életből merítve].)

A L’Eixample negyed, ahol a hostel volt, viszont cseppet sem kanyargós és sikátoros, sőt. A 19. században tervezték meg szigorúan vonalzóval, négyzetrácsba rendezett utcákkal és sugárutakkal. A kovácsoltvas lámpaoszlopok cirádái passzolnak Gaudí furcsa házaihoz, és rengeteg a zöld növény meg a fa, ami valószínűleg nagyon sokat segít abban, hogy Barcelona belső része nagyon barátságos helynek tűnik.

Többször nézelődtünk a Rambláról nyíló fedett piacon, ahol jégkásában hűtötték a préselt gyümölcslével teli poharakat, nyüzsgés volt, sajtok és sonkák, zöldség, gumicukor, gyümölcs, meg a magamfajtának örökké egzotikus rész, ahol ezerféle halat árultak és még lassan mozgó rákokat; egy H.P. Lovecraft kisregényre elegendõ csáp és tapadókorong kellette magát a pultokon. Innen kisétáltunk a Raval peremére, ahol a turisták mellett már mozognak a helyi erők, szemét van és graffiti, bár a modern városrendezés miatt itt még csak sejteni, milyen lehet az igazán rosszabb része.

Jártunk a tengernél, bár az első nap délutánján ebből annyi lett, hogy a kikötőben elhevertünk egy pálmafa alatt, a meleg kövön (a három óra alvás bosszúja). Két nappal később a part másik részére mentünk, a fövenyre, a napernyõk közé, de elégtelen felszereléssel érkeztünk és csak térdig gázoltunk a tengerbe.

Kétszer jártunk a város felett. Először a (Szent Euláliáról elnevezett) katedrális tetejére lifteztünk fel, a vízköpők fölé, ahonnan egészen a tengerig belátni a tetővilágot, ami mediterrán városhoz hűen lapos, és rengeteg a terasz, az art deco pavilon, az antenna és a villámhárító.

Másnap magasabbra, a Tibidabo-hegyre mentünk, amit a város legtöbb pontjáról  látni, a tetejére épített katedrálissal együtt. Ehhez metróztunk, aztán az egykori villák között gyalogoltunk felfelé a kék villamos vonala mellett, végül felültünk a fogaskerekűre. De egyszer csak ott álltunk a magasban, a lábunk elõtt a várossal, a hátunk mögött a már említett álgótikus katedrális tömbjével és egy száz éves vidámparkkal, ahol verklizene szólt. (És azt hiszem, lehet ebben egy zafóni történet is az angyalokról, az ördögökről, és a spanyol kisfiúról, aki azért jött, hogy felüljön a világháborús repülőt mintázó játékra.

Mivel Spanyolországban a megszokottnál is súlyosabban tör ki rajtam a kávéfüggőség, rengeteg kávét ittunk. Ettünk is, egyszer a kedvenc húgomtól szerzett címen, ahol a tulaj komótosan nézte a focit a szomszédos asztalnál és remek paellát adtak meg tisztességes sangríát. Egyszer ettünk tapast egy turistáknak szánt helyen, bár attól maga az étel még jó volt; másnap a kikötõ közelében újráztunk, és hatalmas kupac fõtt kagylót meg tortillát kértünk a cafeteríában, ahol vágni lehetett a füstöt, csilingelt a játékgép és öreg helybéliek itták a pohárka borukat.

Az utolsó napot a Barri Góticóval zártuk. Délután még mindig új helyeket találtunk, ahol a kávézókban turisták ültek, a templom előtti kõpárkányon pedig öreg hobók és öreg kutyák aludtak; közben az egyik bárban atlétatrikós fickó játszott elektromos gitáron bluest. A másik téren már ránk esteledett, de a rögtönözött piacon még sajtot árultak és olívaolajat. A kövön ücsörögve sörözünk dobozból, turisták mászkáltak körülöttünk, mögöttünk csavargók beszélgettek, elõttünk egy fiú meg egy lány az új ikeás ágyat cipelte hazafelé és megérkezett a robogójával a pizzafutár, szóval búcsúképként teljesen összeállt a mediterrán tabló.

(stop! summertime)

Csutortokon ejfelkor meg osszedobaljuk a hatizsakot, aztan alszunk harom orat. Utana ulunk egy repuloteren az oszben, aztan egy repulon az evszakok kozott, mig alattunk hegyek sodrodnak elfele, aranypartok es egy tenger, aztan ulni mar csak egy vonaton kell, de az a nyarba visz meg az eddig ismeretlen varosba. Egy nagyon kevesse reszletes terkeppel es kifejlett deneverosztonnel tajekozodva megis hamar megtalaljuk a hostelt, ahol nem, nem es nem alszunk el, onnantol pedig mar visz a felfedezes ereje. Ujabb orak, meg tobb kave, nagyon sok szuk, arnyekos utca, es mire esteledni kezd es elkezd kiutni a nem-alvas, Barcelona olyan, mintha mar napok ota itt lennenk.

(amelyben a szerző nosztalgiával gondol vissza a közelmúltra)

Rájöttem, hogy meg kell örökítenem a hétvégéimet, különben úgy húzódik vissza a nyár, hogy kizárólag csúnya, kellemetlen dolgok hevernek majd utána. Leszámítva a Szigetet, természetesen, de azon kívül csupa kellemetlenség, a költözés, teljesen váratlan kiadások (ebből nagyon sok), feszültség, aggódás, káromkodás (szintén sok), péntek éjjel zárba tört kulcs, ilyesmik.

Pedig az augusztus huszadikai, hosszú hétvége a szülővárosomban pontosan olyan volt, amit már most elő lehet szedni és nézegetni. (Így értékelődik fel az otthoni környezet: az ember ritkán jár haza és csupa jó dolgot csinál ott.)

Például előástam az öreg biciklit, ami önmagában még nem újdonság, viszont most pont azon a lakótelepen gurultam át vele, ahol a gyerekkoromat töltöttem. A filmes visszaemlékezések egyik kedvenc megoldása, amikor a főhős körül kiszínesedik a környezet, és ebből tudjuk, hogy az a múltbéli táj. Velem ez éppen fordítva történt, szürke toronyházakra és a murvás parkolókra emlékszem, erre most kiderült, hogy azóta színesre festették az épületeket, megnőttek a fák és egészen vidám az összkép, már amilyen vidám egy lakótelep lehet.

Persze mindezt igazából a múltidézéshez nagyon értő Bradbury epigonjaként kellett volna megírnom, a nosztalgia szépiaszínű szűrőjén át: a biciklit, ami kattogva, csattogva, sufnituningolt időgépként repít le a hegyről; vagy a felismerést, hogy ugyanazon a padkán döccentem meg az Áruház mellett, mint utoljára tizennyolc éve. Egy Bradbury-klóntól viszont kicsit furcsa lenne, hogy a főhős valójában kocsmázni megy az öreg járgánnyal, aztán teljes hangerőn üvölteti a Motörheadet a lejátszóban (már megint), miközben hazafelé hajt a kihalt éjszakai utcákon, mert az abszolút metál.

És ez még csak a csütörtök este volt. Pénteken a csajommal strandoltunk, lángost ettünk, hagytuk, hadd süsse a fejünket az utolsó igazán forró nyári nap, és nyakig merültünk a termálvízbe, ha mégis feltámadt az ősziesedő szél. Szombaton még messzebbre autóztunk, egy zöld arborétumba, ahol külön táblával jelölték a veszélyes ősvadont, ami gyanúsan emlékeztetett egy normális erdőre. Még megnéztük a természettudományi múzeumot is, itt utoljára általános iskolás koromban jártam, ezért az egész kisebbnek és kopottabbnak tűnt, de valószínűleg ugyanazok a kitömött állatok néztek ránk az illúzióerdőkből meg a vízfesték-ég alól, mint valaha régen.

A másik hétvége, amit meg kell örökítenem, az egészen friss, a múlt héten történt, amikor látványosan beköszöntött ősz. Most nem távolról indítottunk, hanem közelről – ezúttal Jud és woof jöttek, nem mi mentünk hozzájuk –, de ha túrázni nem is indultunk el, minden más ugyanolyan (jó) volt, mint júniusban, a társaság, a sajt, bor, a pálinka meg a beszélgetések. Nem is aludtuk ki magunkat másnap, ezért lazításképpen a várost jártuk, ettünk és moziba mentünk, hogy valamikor este itthon eldőljünk, miközben a képernyőn Rosencrantz (vagy Guildenstern) dobálta a pénzérméket a levegőbe.