(az őszről és a családomról)

Aztán a húgom megkérdezte, meglátogatom-e egy hétvégére Halloweenkor. Ez pontosan úgy hangzik, mintha igazi darkfantasy-íróhoz illő családom lenne és csak furcsa rítusok szerint találkozhatnánk, mondjuk az év leghosszabb éjszakáján, amikor kinyílnak a húgom tündértornyához vezető kapuk vagy visszaváltozhatok bagolyból emberré, de ennél egyszerűbb a magyarázat. A húg Angliában él, ritkán látjuk egymást és Halloween arrafelé elég komoly partieseménynek számít. Mondtam, hogy sajnos nem valószínű, bármennyire is ésszerűen meg lehet oldani a fapadosok korában, mert az anyagi helyzetem ugye, de majd meglátom, ő viszont ismer engem meg a majdmeglátomokat, ezért egyszerűen lefoglalt és kifizetett előre mindent. Szóval ilyen zseniális húgom van nekem, nem is tudok mást mondani.

(és nagy levegő)

A múlt hét közepén enyhébb pánikroham tört rám, amikor végre tisztázódott, pontosan mikor és hova fogok elköltözni (két hét múlva, a közelbe). A kapcsolat a kettő között egyszerű, még mindig nem bírom jól a változásokat, és ilyenkor fogékonyabb vagyok a jövő nagy kérdéseire, például arra, miből fogok megélni fél év múlva. Volt egy éjszakám, amikor valami poszt-szigetes kórság is megrohant, én meg álmatlanul hánykolódva azt számolgattam, milyen rövid ideig tart ki a megtakarított pénzem, ha továbbra is ilyen remek karrier marad a kreatív szakma.

Erre másnap reggel beköszöntött a hosszú hétvége, ami úgy jött, mint a zombivírus túlélőinek egy jól felszerelt fegyverraktár. A következő négy napban dacosan pihentem. Üldögéltem a felügyeletemre bízott vidéki kúria teraszán gőzölgő kávékkal a kezemben, vagy vezettem sokat, miközben csak úgy harsogtak a gitárszólók a kocsiban, acsajommal kirándulni mentünk egy erdőbe, ahol göcsörtös fák dőltek át a patak felett és a tó partján* furcsán zajongtak a békák. Az egyik este találkoztunk a barátaimmal, és olyan lelkesen ittunk echnat születésnapjára, hogy rosseb egy ponton improvizált hanghatásokkal elmagyarázta, mi a különbség a happy hardcore, a breakbeat és az egyéb elektronikus zenék között. Néztünk Firefly-t, főztünk ebédet, rettenetes videókat túrtunk elő a netről, hevertünk lustán, és ez nagyon kellett már.

* ahol a legjobb elméletet raktuk össze a mélységben lakozó hatalomról, a vízbe hajtott turistacsoportokról és a váratlanul megnyert EU-támogatásról, amitől lesz pénz a faluházra**

**(update: a téma szakértője fellebbenti a fátylat arról, hogyan is megy ez, itt)

(amikor már csak a jegyzőkönyv kedvéért: sziget 4, 5)

Az a gond a szigetes utóposztokkal, hogy mire összeszedné az ember, mit is szeretne írni, már régen nem aktuális az egész. Ráadásul a szombat-vasárnap menthetetlen katyvasszá áll össze, különösen így, egy hét távlatából (a posztszigetes periódus mindig durva, kizökkent idő, orvul lecsapó megbetegedés, anyagi krízis, egyebek). Tőszavakban tehát.

Szociálisan: jöttek az egy-egy napra kilátogató barátok és ismerősök, ami mindig remek, láttam egészen sok színpadot, felfedeztem a katlankutyát (a hotdog magyar mutációja, amit egy óriási, ropogós kifliszerűségbe tett kolbász alkot, csalamádéval), álltam sorokat Fényért, ittam törkölyt meg koccintottam pálinkával. Egy ponton a már mókás kedvű Bright még mókásabb (hímnemű) ismerőse megnyalta a homlokomat, amitől kicsit megroppantam, de utána szerencsére zenésznek néztek a Hilltopnál, amivel régi álmom teljesült (megint).

Zeneileg: volt depresszíven zseniális Wowen Hand és a vidám Muzsikás egy színpadon, Placebo, ha már úgyis arra járok, és nem bántam meg, illetve nem is tudom, hány éve történt meg utoljára, hogy egy koncerten a második számtól az utolsóig (nyilván vicces látványt nyújtva, de) hajat rázzak és ugráljak és üvöltsek. A szalonzenével indító Faith No More-nak ez sikerült kihoznia belőlem, köszönhetően nagyrészt a davidlynches függönyök előtt spontán megőrülő, démoni olasznak öltözött Mike Pattonnak. Aztán még egy kis Life of Agony, majd levezetésképpen a kiváló Isten Háta Mögött, aki stílusosan egy VHK-feldolgozással zárták nekem a Szigetet, hogy az energia még hajtson minket hajnalig. Közben szétszedték körülöttünk a világot, felkelt a nap és újabb egy évre elvonultunk pihenni.

(mert tudta jól, hogy úgyis ez lesz: sziget 3.)

Szóval vannak azok a napok, amikor csak úgy kiballag az ember a Szigetre, és semmi más terve nincsen az előző két nap és a következő két nap fáradalmai között, mint belehallgatni néhány koncertbe, megnézni az eddig kimaradt színpadokat, na adj’ isten kikérni egy sört, majd a felzaklató élményt korai, decens hazamenéssel zárni. Aztán egyszer csak látott egy számot a Pendulum lakodalmas dárenbézéből, megivott egy sétapalacknyi fröccsöt, Brighttal fejőséva-rajongókat vél felfedezni a pultnál, és lemaradt két másik koncertről, sodródott a tömegben, haverkodott angollal, próbált megérteni egy nagyon részeg olasz csajt, nézett Prodigyt meg a Brujeríából az utolsó számot, eközben Tapsival megitták a becsempészett fügepálinkát, aztán Fényt meg bort és máris egy sátor mellett ugrálnak az úton haladó tömegtől nem zavartatva olyan zenékre, amikben van torzított gitár.

(„kifejtem a gardróbról alkotott életszemléletemet”: sziget2)

Atomot az egész webkettőnek, tumblr-nek, mikroblognak, twitternek – Bright, exblogger, újabb adag borral a kezében

Tegnap a Hilltop borozónál a magyar valóság egészen érdekes bugyrát mutatta meg nekünk D. egy ingyenes kerületi újság felhasználásával – a világ talán egyetlen luxusgardrób-dizájnerével készült riportot akár a Szigeten is elkövethették volna, olyan bizarr és összefüggéstelen volt, zen tolóajtókkal, drogprevencióval, kishajóval, rubintrékával, lila köddel. Erre inni kellett, mert előtte már megdolgozott minket a magyar valóság, pontosabban a Jutka presszó egy tízemeletes ház aljában, ahol echnattal és Trasferatuval ücsörögtünk, és szólt a Börtön ablakában mulatósra hangszerelt változata.

Volt egy megrendelésem, ahol egy fiatalember kért tőlem egy tolóajtót. Elmondtam neki, hogy az álmainak csak a képzelet és az anyagi lehetőségek szabhatnak határt.
– Fiero Ardi gardróbdizájner a Budapesti Újság Citynek

A másik szürreális élmény a Csónakháznál ért az éjjel (régen remekül lehetett üldögélni arrafelé, de tavaly megszüntették a pultokat és elvitték a padok nagy részét), ahol most egy hegedűs és egy gitáros bácsika zenélte végig az asztalokat, ami még engem is meghökkentett.

Így ez a mindennapos használati tárgy nem pusztán egy tolóajtó, hanem egy szellemiséget, harmóniát sugárzó kelléke az élettérnek.
– a Budapesti Újság City Fiero Ardi gardróbdizájnerről

Megkésve, de kicsit jobban felfedeztük a fesztivált, és Trickyt is már majdnem a feléig láttam, csak kimentem Tapsiért a sátorból, és soha többé nem jutottunk vissza a tömeg miatt, ezért inkább megittam az aznapi negyedik kávémat és megváltottuk a világot (megint).

Zárásként keringtünk még testületileg is, hogy a szögelős dárenbézt, a diszkót és a reggae-t hanyagolva visszakavarodjunk a Volt színpadhoz, és többségünk gyermekkorának slágereire hajazzunk, miközben mellettünk egy brit zászlóba csomagolt angol minden csinos lánnyal aláíratta a hátát.

(megint mehetünk ki dolgozni: sziget 1.)

Jobb kéz felé, a Nagyszínpadon érzéki táncot lejtett a Nouvelle Vague szőkébbik énekesője, ezt választottam háttérnek, amikor az ég felé emeltem az aznapi első műanyag korsót, és teátrálisan azt mondtam, igyunk a tizenötödik Szigetünkre, mire echnat, régi barátom és harcostársam ráébresztett, hogy ez a tizenhatodik, tehát tavaly lecsúsztam a nemes esemény megünnepléséről. Aztán Tapsival megbeszéltük, hogy ha ez a szigetélmény ember lenne, már valószínűleg nemi életet élne.

Egyébként tipikus első nap volt, kiváló hangulatban, koncertet alig láttam és számos barátommal találkoztam, sőt majdnem a teljes okkult hímzőegylet is kivonult (te miért vagy józan? – kérdezték meglepett hangsúllyal, úgymond üdvözlésképpen, de aztán tettem az ügy érdekében). Bloggerekkel azért érdemes a Szigetre menni, mert délelőtt a postokból már összeraktam, amire nem emlékeztem, illetve gondoskodtak acsajomról ( = elvitték táncolni és törkölyt vettek neki), amíg én Kispálon dolgozt ugráltam egy kicsit. A koncert valahogy szétesettnek tűnt (de lehet, hogy én voltam szétesve), viszont a Szőkített nő az AC/DC-s Thunderstruck-kal kombinálva, az ütött.

Az viszont mindenképpen először történt meg velem a Szigeten, hogy hajnali kettő körül egy falusi főtérnek berendezett placcon ülök egy nagy sátor előtt, ahol odabent a barátaim mulatnak népzenére, mi meg a luciával úgy adogatjuk egymásnak a dobozos sört, mint két rezignált szülő, akik a táncház előtt várnak a gyerekekre.

(now with the ultimate lakeside experience and more!)

Ha bloggerekkel megy az ember strandra, akkor a standard tóparti élménytúra – cápaméretű hekk, kovászos uborka, citromos sör, iszap a lábujjak között, víz a szemben (minden kipipálva) – egészen új elemekkel bővül. Kólával vattacukrot olvasztottak, agnus fejben postot írt, alie felemelt hüvelykujjal lájkolt egy történetet*, és néhány másodpercig mintha tényleg eltűnődtünk volna a mr.a felvetésén, hogy vigyünk be laptopot a vízbe és postoljunk onnan (a mr.a nem véletlenül a freeblog mögött álló entitás: különleges receptoraival abszorbeálja a levegőt átitató internetet). Végül nem tettünk így, de később vizibicikliztünk helyette, amivel újabb súlyos pontveszteséget szenvedtem a Ki a Legsetétebb Szerző Idén? versenyen (az sem plusz pont, hogy feketében mentem a strandra, mert a pólómon macskák ültek).

Késő este még ültem egy kicsit egy kerthelyiségben a barátaimmal, ahol mellettünk villámgyorsan részegedtek le nagyon fiatal lányok, akik ezután percenként mentek ki az utcára kettesével pusmogni, visítani, táncolni vagy csak ölelkezni. Ma reggel pedig szintet léptem autóvezetésben, de úgy, hogy életemben először éreztem, milyen az, amikor a frissen leosztott képzettségpontok a helyükre kerülnek**. Jó ideje van jogosítványom, de sokáig csendben vezettem, aztán beszélgetni kezdtem (persze csak akkor, ha ült mellettem valaki), később óvatosan eljutottam a rádióig, de végre olyan zenét akartam hallgatni, ami nem közömbös vagy rossz. Mivel az autó csak antik hangformátumot bír lejátszani, a vidéki kúria egyik fiókjából előtúrtam réges-régi másolt kazettáimat, és már egészen régóta a Metallica 1993-as Live shit koncertfelvételére döngettem (50 km/h óra sebességgel) a kihalt városon, az erdő felé, amikor a Roaming the land while you sleep sor körül tudatosult bennem, hogy a zene nem csak a figyelmemet nem terelte el, sőt indulás óta tökéletes összhangban váltok, gyorsulok, fékezek, kanyarodok, legalábbis magamhoz képest mindenképpen.

* (elnézést, a facebookot nem használók számára ez a poén valószínűleg elveszett)
** (elnézést, a szerepjátékokat nem ismerők számára ez a poén valószínűleg elveszett)

(magyarost)

Korábban tettem mindenféle rejtélyes megjegyzéseket egy rövid és furcsa novellára, amiről nem beszélhettem, mert nem lehetett beelőzni a misztikus dátumot, mégsem kockáztathattam a tér meg az idő kontinuitását és egyebeket. De végre eljött 090807, és megjelent a Rost magazin.

"Háromezer karakter. Ez az egyperces terjedelme, a short-short történetek hossza, a flash-fiction." Kilenc szerzőtől, az egyik szerény személyem (Hajnal hasadt), és nagyon örülök a többiek társaságának.

www.pulpfiction.hu

A Rost magazin ingyenesen letölthető. Olvasd el, nyomtasd ki, hagyd el a buszon. Linkeld mindenkinek.

Rendszerváltó okkult értelmiségek, gépek nyelvén szóló szeráfok, elszabadult háztartási gépek, szerkesztők, digitális emlékmások és zöld-terroristák, emberen túli lények és esendő szerencsevadászok, és jelenések, akiktől még augusztusban is megfagy a levegő…

Kilenc novella, mely megmutatja: él a magyar szórakoztató irodalom.
Ez a Rost magazin. Ez, és még sokkal több.

A projekt szellemi atyja Oroszlány Balázs, a borító whoisnot munkája, a honlap pedig tudtommal sok mindennel fog még bővülni.

(mikszáth 2.0)

Tegnap úgy alakult, hogy mozi után, késő este még ültünk egy kicsit egy helyen, ahol lugas volt a fejünk fölött, meg egy üvegtető, amin kopogott az eső, ezért TJ barátommal a szokásosnál is hamarabb filozofikus hangulatba kerültünk. Társalgásunk érdemi részét aztán a következőképpen tolmácsoltam a társaság külföldi tagjának:

(me)
If you think about it, Unicum is the perfect symbol for Hungary. It's bitter, it's strange and unique. And it leaves a lingering aftertaste in your mouth.

(A., külföldi vendég)
Well... it might be true. And you know, it was a very Hungarian way of putting it.