(arról, hogy miért kellene logó alá írni)

Tavaly csak összehoztam egy novellát, amiben mintha megtaláltam volna azt a hangot, amit olyan régóta kerestem. A sors fintora, de nem tudok vele mit kezdeni. Jelen formájában megszűnt az a titkos projekt, amihez készült, más helyet pedig nem találok neki. Magam sem tudom ugyanis, hova illene: egy itt és most történet, amit (remélhetőleg) finoman itat át a fantasztikum. Egy elveszett vámpírfilmről meg egy szorongásos egyetemistáról egy idegen ország esőjében.

Saját kötet kellene. Ami persze sohasem készülne el. És soha nem is adná ki senki. Csupa hasonlóan furcsa történet. A fiktív tartalomjegyzék már mióta létezik, a sztorik noteszekben és fájlokban várnak, novella-homonkuluszok a készültség embrionális fokozataiban. Némelyikben egészen erősen sistereg a fantasztikum, másokban csak pislákol, az egyikben meg egyáltalán nincsen. Néha megnézem őket magamnak, még mozognak kicsit. És egyszer majd úgyis...

(zivatarcella)

Tegnap végig a gép előtt ültem itthon, nem követtem az időjárásjelentéseket, a lakás ablaka pedig nyugatra, a folyó felé néz (dél felé egy irodaház takarja el a kilátást). Amikor este nyolc körül elindultam futni a Margitszigetre, az ablakból egy békés naplementére láttam. Ez azért fontos, mert…

(átvált filmszerűbe)

KÜLSŐ. BUDAPEST, ÁRPÁD-HÍD. NAPNYUGTA

KÖZELI noizról. Arcán őszinte, lassan felderengő meglepetés.

TÁVOLI. noiz az Árpád-hídon áll és a Margitsziget felé néz. Megfordul, és közben fokozatosan kinyílik a kép, feltárul a háttér, ahol a házak felett már kékesfeketére festette az eget a közelgő ítéletidő. Fenyegető szín, szinte érezni, hogy súlya van, tekintélye és akarata.

noiz az arckifejezéséből ítélve egészen eddig egyszer sem pillantott hátra.

A kamera noizzal együtt MEGFORDUL, déli irányba néz. A Margitsziget végében, a budai vár fölött szintén a kékesfekete legsötétebb árnyalatában úszik az ég, majd lassan bíborszínűre vált.

Drámai zene.

***

Ha úgyis csapdába estem, miért ne ázzak el futás közben, gondoltam. Három perc múlva, amikor leszakadt az ég, már a parti ösvényen futottam, ahol az érkező zivatar összecsapott a napnyugtával, és ettől valószínűtlen, fényes, sárgásbarna derengésben úszott a világ. A sűrű esőfüggöny mögül alig néhány méterre lehetett látni, homályos körvonalakká váltak a langyos vízben gázoló sorstársak, a mennydörgés robaja néha túlharsogta a fülemben dübörgő Panacea kántálását (rip the skies / show us what you saw, stílusosan).

Mire körbeértem, el is állt az eső, csak a villámok cibálták a budai hegyeket. Intenzív élmény volt, mint egy hullámvasút, szeretnék még ilyesmit, azt hiszem.

(the glittering cloudships from mars)

Tegnap délután a Margit-hídról, valahonnan a hideg esőből néztem, hogyan érkeznek meg Budára a különös felhők. Az egyik a Normafa tetején ült, a második a Rózsadombon csúszott lefelé, a harmadik már leszállt a Lajos utca, Kolosy tér környékén. Olyan tapinthatóan tömörnek tűnt, hogy szinte azt is tudni lehetett, melyik utcában kezdődik és melyikben ér véget. A tetők mögül kupolaként emelkedett ki a fehérség, és egy idegen bolygó áramvonalas felderítőhajójára emlékeztetett. Hirtelen láttam magam előtt a képet, amint a környék valamelyik lambériás pinceborozójában nyúlánk alakok üldögélnek, testhezálló, ezüst szkafanderben, sugárfegyvereik fémspirálban végződnek, a piacozó nénik pedig almát visznek nekik meg savanyúságot, mert azt hiszik róluk, hogy angyalok.

(még ezt is óvatosan tessék olvasni: a transzmutálódás)

Ma délután rossz romantikus regényeket alakítunk át unalomig ismert, klisés thrillerekké! Az égethető gyurma és a papírcsomag most nem kell, csak egy ceruza és rengeteg képzelőerő.

Mindenképpen szükségünk lesz a múltkori postra, de csak a dőlt betűs mondatokra. Az a rossz romantikus történetünk, Christine-nel, a komor férfival, a toronnyal és egyebekkel. El nem veszünk semmit, csak hozzátoldunk egyetlen bekezdést a sztorihoz, így alakítjuk valami egészen mássá.

Mondjuk így:

(…)
A világítótorony alatti barlang visszhangos félhomályában, a nyálkás sziklákon hemzsegtek a torz alakok. Mintha hüllők és emberek szentségtelen nászából fogantak volna, és Christine iszonyodva látta, mennyire hasonlatosak egymáshoz ezek a lárvafehér arcok. Rettegése akkor érte el csúcspontját, amikor rádöbbent, hogy vonásaik mind a toronyban élő férfi jellegzetes arcát idézik. Christine sikoltott, de a hangját elnyelte az erősödő kántálás, az iszonytató zsolozsma a jéghideg iszapban lakozó névtelen istenek kegyeiért…

(így lesz belőle bármi H. P. Lovecraft stílusában; Iä! Iä!)

Vagy:

(…)
Feketén ásított előtte a világítótorony csigalépcsője. A tenger éjszakai moraján kívül nem hallatszott semmi más. Egyedül volt. Christine még jobban összehúzta magán a vékony szaténlepedőt, de a mezítelen bőrét megbizsergető hideg, nyirkos huzat ellen semmit sem ért.
– Ez nem vicces! – Kiáltani akart, de csak suttogás lett belőle.
Az ablak keskeny négyszögén túl szabályos ritmusban izzott fel és fakult ki a fenti reflektor fénye, és minden villanás után sokkal, de sokkal sűrűbbnek tűnt a sötétség körülötte.

(általános thriller az üres épületben, kötelező vérfoltokkal a padlón)

Esetleg:

(…)
A tágas, kőpadlós konyha egyik falát teljesen elfoglalta a hatalmas kemence. A lobogó lángok megmelengették Christine arcát, de a kint tomboló vihar hidegét nem tudták feledtetni.
– Itt aztán hatalmas lakomákat lehetne tartani! – kiáltotta hátra kuncogva, bár nem hitte, hogy a férfi meghallja a másik helyiségben. A fémrács előtt, a hamuban furcsa alakú, égett fadarab hevert, és Christine önkéntelenül közelebb hajolt.
Nem fadarab volt. A megfeketedett rög elsőre formátlan göcsörtnek tűnt, de másodszorra már tökéletesen egyértelművé vált, mi lehetett valaha. Egy emberi állkapocs része.
– Az már igaz – szólalt meg a férfi lágy hangja, közvetlenül Christine háta mögött.

(horrorpszichotrhriller, sok-sok sikoltozással és őrült nevetéssel, plusz valakinek le fogják vágni egy testrészét a történet egy pontján)

(nagyon óvatosan tessék olvasni)

Szerencsére Tapsi ír blogot, mert el is felejtettem azt a villányi brainstormot, ahol kitaláltuk, hogy egy erdei kunyhóba költözöm írni, majd lassan elvadulok, lefoszlik rólam a civilizáció vékony máza, és olyan alapvető szükségletek hajtanak, mint az evés, az ivás és a romantikus regények írása (a szeretett nő lágy hangja azért ideig-óráig lecsillapít, és ugyan tagoltan beszélni nem fogok, de egy pillanatra látni lehet a tekintetemben a kultúrembert, aki valaha voltam). Az első lépéseket már megtettem ebbe az irányba a héten, amikor AnnGel hathatós ötletelése segítségével megszületett a vázlata a Rettenetesen Rossz Regénynek, Amiből Porschét Veszek Majd. A lenti részletek alapján senki sem találná ki, vajon miről szólhat a Magányos szívek tengerén című bestseller, ezért bátran közzéteszem, mit sem tartva szerzői jogaim elbitorlásától.

Christina felejteni érkezett a tengerparti városkába

a komor arcú férfi magányosan élt a közeli világítótoronyban

hosszasan néztek egymásra a gyümölcsökkel megrakott kosár felett

lelkében újra feltámadt az egyetlen érzelem, amit meg akart tagadni magától: a szerelem

erős karjával könnyedén emelte ki a tajtékzó, viharos hullámok közül

a szíve mélyén tudta, hogy a férfi nem fog visszaélni a helyzettel

megtalálhatja-e a boldogságot az az ember, akinek a szemében még él az elveszített boldogság emléke?

érdesre cserzett keze meglepő érzékiséggel simította végig a nő selymes bőrét

világosan látszott a világítótorony fényének lüktetése, mintha egy szerelmesen szunnyadó szív dobogna a puha éjszaka mélyén

Ideje új életet kezdeni, írásra fel.

(time travel is a bitch)

A születésnapom ugyan ma van, de tegnap ünnepeltük a barátaimmal, ideiglenes törést okozva ezzel a téridő-kontinuumban. A merész kísérlet a sf-filmekből jól ismert hatásokkal járt, váratlanul elmosódtak a színek, szétfolytak a körvonalak, pillanatok estek ki, beszédem elnyújtottá és kásássá vált. (Más magyarázatot nem találok az esetre; a sok tömény alkoholnak nyilvánvalóan semmi köze nem lehetett hozzá. Ahhoz sem, hogy egyszer a rossz végén próbáltam lezserül a szám sarkába illeszteni a szerencsére kihunyt ajándékszivart).

Az időutazást folytatva vissza is ugranék a múlt hétvégére, Pécsre, mert időközben megszületett a beígért post-lánc, ahol mindenki távolról indított. Judnál részletes útikalauz olvasható, AnnGel még azt is megörökítette, milyen első ízben találkozni a magyar fantasy kis ékköveivel, Tapsi pedig rengeteg vidám dolgot jegyzett meg, amit én elfelejtettem (és nála található az aktuálisan kedvenc kifejezésem, „az alacsony zombitartalmú köd”). Érdemes elolvasni mindenkit – ajándék fotókkal, csak most, csak ott meg ott meg ott.

(más horrorrfilmekre is gondolhattam volna, de)

Íróemberekkel álltunk tegnap éjjel a sokadik emeleti lakás erkélyén, sörrel a kézben, alattunk tetők voltak, sötét belső udvarok, kémények meg régimódi antennák, azokon túl meg valahol a Moszkva tér, és ha óvatosan balra fordítottuk a fejünket, páholyból nézhettük, amint a folyón túl gyors egymásutánban, hangtalanul izzanak fel a villámok, pontosan a Parlament kőcsipkéi felett.

Igor, ma éjjel új politikust alkotunk.

(távolról indít)

Zömök bor, rendelkezik a tanyasi udvarok jellegzetes ízvilágával, persze animális, netán kisvártatva édesen zár – nincs is jobb, mint Villányban ülni, már a sokadik pincészet udvarában, enyhe sártaposás után, de még a szőlőpálinka előtt, és a helyi borajánló magazinból hajigálni egymásra a legszebb szakkifejezéseket. Kedvencünk a távolról indít lett, és idővel már bármire alkalmazni tudtuk, még postot fel lehet címkézni vele (ha a többi résztvevő, azaz AnnGel, Tapsi és Jud is így tesz, külön postfajtát teremtettünk, ami távolról indít; woof felmentést kap, mert nincsen blogja).

Valahol ott hagytam abba a múltkor, hogy pénteken késő délután elindultunk lefelé Pécsre. Először belefutottunk egy romantikusfilmes naplementébe, aztán hamar átvonatozunk egy egészen más műfajba, mert kezdett alkonyodni és a zöld völgyeket elöntötte a derékmagasságú köd (vajon milyen filmekre asszociál noiz? segítségként megadtunk két szót: agy, láncfűrész). Jud és woof remek vendéglátókként már aznap este elhalmoztak minket mindenféle jóságokkal és nem kevés borral, hogy jó előre felkészüljünk a szombati kultúrprogramra. A pincetúra tanulságos élménynek bizonyult, ami annak is köszönhető, hogy bort nagy mennyiségben utoljára vidám rokkerkoromban ittam, igen, barbár voltam, a kannás verziót, kólával felöntve (all the someliers in the house, let me hear you say gaaaaah, let me hear you scream nooo), például bármennyire is féltem tőle, hogy délután négykor Cirmos Kormost dalolva támolygok két pince között, könnyű volt tartani a mértékletességet. Jutalomként rengeteg különböző finom bort ihattam, és még sajtot is ettünk – a rétest ki nem felejtsem –, a táj meg gyönyörű volt, az idő kellemes, a társalgás szórakoztató, szóval igazi rekrációs hétvégét hoztunk össze, ezúton is köszönet érte.

(annyi mindent akartam...)

...írni, aztán nem lett belőle semmi. Most meg indulok Pécsre. Így aztán nem mesélem el részletesen, hogy a héten elővettem egy nagyon régi, soha meg nem jelent történetemet, amiről a héten addig csiszoltam lefelé a felesleges szavak rozsdáját, amíg csak egy érdekes alakú göröngy maradt belőle (ez az alapkoncepció szerencsére, a törpékről meg a rettenetes, örökké változó égről). Éppen csak szót ejtek a keddi medúzatalálkozóról, ahol a magyar irodalom szomorkás sablonjainak és az angolszász sikerkönyvek receptjének párosításával megalkottuk a Mámor, nyugdíj, Provance című leendő bestsellerünket. Még be akartam számolni arról, hogy mindenféle pénzügyi egyeztetések és kiadói tervmódosulások miatt miképpen tettem félre félúton a remek skótos-detektíves fordítást és cseréltem le egy… ehm... kevéssé jó könyvre, aminek nagyon neki kell feküdni itt és most. Ilyenkor általában levesporokat veszek és bespájzolok az internetből (levesport még nem szereztem, de egy kis internetet adott a lucia, mert kedves és egyébként sem bírja nézni, ahogyan szenvedek, miközben ők dúskálnak az internetben). Mielőtt éppen magamra zártam volna a lakást, természetesen kiderült, hogy pontosan ebben a három hétben halaszthatatlanul fontos a jelenlétem a cégnél. Érdekes lesz.

Közben voltam lehangolt is, de elmúlt, jártam egy kicsit a könyvhéten, részt vettem két sörözésen is, ebből az egyik kifejezetten spontán volt; most pedig el a délvidékre.