(Hazafelé: morgás)

A vasárnap már végig a hazaúté*, átszállással Lutonban, ahol öt és fél órát kellett elütnöm, ebben szerencsére segített a felmentő lovasságként érkező CzG, aki halált megvető bátorsággal ivott velem cidert meg kávét és vitatta meg az élet nagy kérdéseit.

Fapados légitársaságoknál nincsen helyjegy, ezért az ablak melletti helyek sértett hisztivel történő újraelosztását mindenki másként próbálja megelőzni, úgy látom, általában a check-innél négy csoportba osztják az utasokat, érkezési sorrend alapján, és később, a felszállás előtt a csoportokat szólítják A-tól D-ig. Minden más nemzet képviselő türelmesen várják a sorukat, egyedül az olcsó bőrdzsekis, feszülőspólós magyarok állnak át röhögve a nekik jutott utolsó csoportból a másodikba, majd addig kiabálnak az alkalmazottal, amíg csak felengedik őket a többiek előtt. Ilyenkor elég kínos magyarnak lenni, most is örültem, hogy angol nyelvű könyvet szorongatok a kezemben. A hazaút aztán zökkenőmentes, Kőbánya-Kispest metrómegállója ugyanolyan szép, mint mindig és amikor a Deák téri metró mozgólépcsőjén egy kiscsaj összerókázza magát előttem, egy egész szembejövő amerikai csoport nagy derültségére, megnyugodva érzem, hogy tényleg itthon vagyok.

*apró figyelmeztetés a vidéki Skóciába indulóknak: sokat szidjuk az itthoni közlekedést, de azért nem lehetetlen feladat vasárnap délelőtt elérni egy negyed tizenegyes gépet, Stirlingből azonban a nagyjából negyven percnyire található Glasgow-ba a hét utolsó napján fél tízkor indul az első busz és vonat, ami mindenféle szervezéseket tett szükségessé és tulajdonképpen véletlenül derült csak ki.

(Skócia: Edinburgh)

A belváros közepét kardcsapásként vágja ketté egy meredek völgy, és ha Walter Scott übergótikus emlékműve elől néz át az ember a vár felé, akkor tulajdonképpen egy igazi fantasyvárost láthat. Az emlékmű amúgy minden romantikus szerző megdicsőülése lehetne, csupa füstös torony és csipke és vízköpő, középen pedig maga Sir Walter ül fehér kőből faragva, kissé elveszett arckifejezéssel. A vár meg hatalmas, de nyílt nap volt itt is, és a rengeteg turista miatt inkább csak úgy végigrohantunk rajta. A tengert a fátyolos idő miatt alig lehetett látni, pedig szeretem sokáig nézegetni a tengert, ha tehetem.

(Skócia: Stirling)

Igazából nem egészen tudtam, mire számítsak Skóciában, mert fikciószennyezéstől ködös fejemben a név említésére kizárólag kopár hegyormok, félszigeten álló fekete kastélyok, cudar idő és a folyamatosan síró skótduda hangja rémlett fel. Sejtettem, hogy ez nem egészen lesz igaz, nem is lett az (habár D. fényképei alapján a Felföld valóban hasonlít az elképzeltre, de ott nem jártam, illetve Edinburgh-ban minden négy és fél méterre jutott egy skót dudás), hanem valami egészen más. Skócia déli része nagyon szép volt így tavasszal, kicsit dimbes meg dombos, tágas mezőkkel, lovakkal, erdőfoltokkal meg a lassú, széles patakokkal. A londoni tavasz után kicsit kontrasztosnak tűnt a skót változat, a széllel és a tíz fok különbséggel (lefelé) meg a puhán szemetelő esővel.

Stirling a Braveheart, azaz William Wallace városa, köszönhetően annak a híres csatának, amit a régi híd körül vívtak az angolokkal 1297-ben. Meglehetősen lapos vidék, ezért a két magaslat közül, amit a természet a Stirlingnek adott, az egyikre a várat építették, a másikra meg William Wallace emlékművét, ami az egész városból látszik és ahová egyszer sem sikerült feljutnom. Egyébként messzebbről sokkal jobban tetszett, mert a távolból úgy fest, mint egy csontból növesztett torony, ahová hosszú évek vándorlásai után érkeznek meg a kimerült lovagok a mesékben, csupa ízelt és egymásba hajló tüske, nyúlánk fiatornyokkal, de a hegy lábától látszik, hogy az egész csak szürke kő. Északi irányban lassan felgyűlnek a Felföld hegyei, elérhetetlenül.

Az emlékmű tehát kimaradt, de a stirlingi várba szombaton, a nyitott nap keretében sikerült bejutni. Impozáns kilátás nyílt a tájra, ahol egy esőfelhő kóborolt éppen. Odabent merész rekonstrukciós program zajlik már évek óta (és még el is tart egy darabig), hogy a teljesen lelakott és átalakított erődbe visszavarázsolják a régi pompát, egészen a szimbolikus egyszarvú-vadászatot megörökítő, csodaszép faliszőnyegek újraszövéséig. Ez azt jelenti, hogy végig lehet sétálni termeken, ahol majdnem mindegyikben egy kis tábla hívja fel a figyelmet valami előbukkant rejtélyre (titokzatos, elfalazott ajtókra és egyebekre), de minden teljesen le van csupaszítva. A vár mellett található egy temető, rejtélyes kőpiramissal, a Holy Rude (Rude = Feszület) nevű templom és néhány utcányira egy jóféle hely, ahol tradicionális skót ételeket, azaz haggist meg mince and tatties-t lehet enni. A haggis amúgy pontosan olyan, mint a hurka, senki se hagyja, hogy elriasszák a birkagyomorral riogató ellenpropagandisták.

(Wallace emlékműve, courtesy of D.)
(ott esik)
(fel a hegyre)

(Skócia: Camelot)

Ugyan, csak egy makett.

Doune kastélyát ismeretlenül is onnan ismerheti a szélesebb közönség, hogy itt forgatták a Gyalog-galopp különböző várakban játszódó jeleneteit, és nincsen messze Stirlingtől, ezért nyilvánvalóan meg kellett néznem. A falucska buszmegállójából ki kell sétálni a házak utolsó soráig, onnan egy ösvényen és ott is vagyunk. Hétköznap délelőtt lévén én voltam az egyetlen látogató, ráadásul a jegy kifizetése után arra lettem figyelmes, hogy a magányos pénztáros bezárja az iroda ajtaját és távozik (valószínűleg ebédelni), ezért aztán teljesen egyedül maradtam. A vár csupa csigalépcső, üres toronyszoba és kongó, tágas terem, és valószínűleg remekül rá lehet hangolódni a múlt vérzivataros századaira, ha az ember nem dúdolgatja kényszeresen a Camelot Songot (mint én).

A következő megálló aznapra Callander volt, egy két utcából álló falu, ahol a másik nemzeti hősnek, Rob Roynak szentelt információs központban készségesen a kezembe nyomtak egy térképet és bejelölték, mit érdemes megnézni. A Meadows egy nagyon szép park a kanyargós patak mellett, ahonnan át lehet sétálni a gyaloglóösvényre, ahol minden oldalról birkák néznek ellenségesen. Visszafelé feltűnt egy szürke fal az egyik mező szélén, a távolban. Átkeltem egy zsombékoson, ahol göcsörtös, levelüket veszített hatalmas fák álltak magányosan és rátaláltam egy vén temetőre. Mohos sírkövek dülöngéltek a szürke falon belül és kívül, zuzmószerű moha lógott az ágakon, kósza madárfütty hallatszott és egy összetépett levél foszlányai szerint bizonyos Davidet 19 ezer fontos tartozásának megfizetésére szólította fel az illetékes hivatal. Vajon miért éppen ebben a régi temetőben olvasta el David ezt a levelet, ahol éppen csak a madár jár?

Utána pedig felmásztam egy kisebb hegyre. Az ösvény alján, a házaktól méterekre őzek szaladgáltak, fent pedig nagyon sűrű, nagyon csendes erdőbe jutottam, rozsdaszínű avarral, mohos kősziklákkal és kidőlt fatörzsekkel. Látszott, hogy ha idős lesz és tapasztalt, ez az erdő majd Tim Burton filmekben akar szerepelni.

(Doune/Camelot)

(Callander, a temető előtt)
(meseerdő)

(London: könyvek, ügynökök és édességek)

Hétfőn elmentem kibicelni a londoni könyvvásárra. Már amikor itthonról belépőt igényeltem, tudtam, hogy ez nem az én vadászterületem, ez szakmai rendezvény, a kiadói tápláléklánc nálam magasabb szintű ragadozóinak, de egyszer meg kellett néznem, hogy fest egy ilyen, és megérte. Mondjuk enyhén nyomasztó a fél emeletet betöltő asztalka-labirintusban ülő irodalmi ügynöksereg látványa, de én már a budapesti könyvvásárok után is azon szoktam tűnődni, minek hordok egyáltalán pohárral vizet a tengerbe.

Azt mondják, Európában készülő kínai ételeknek semmi köze az eredetihez, megörültem hát, amikor kiderült, hogy D. kínai csoporttársaival a kínai negyedben fogunk kínai étteremben enni, végre megtudom, mi az autentikus, gondoltam. Érteni nem értek hozzá, de abból kiindulva, hogy egyáltalán felismertem az ételeket (és milyen jók is voltak), az itteni kínálat még mindig eléggé európai lehetett. Utána külön ajánlásra vettünk kínai süteményeket a számos helyi édességbolt egyikében, és végül is csak egy zacskónyi keksz-szerűséggel nyúltunk mellé, amit utána különböző áldozatokkal próbáltunk megetetni, sikertelenül (egyikük azt hitte, szekrénybe akasztható naftalingömb). Másnap azért eljutottunk egy eldugott indiai édességboltba is, ahová CzG vitt el minket, majd egy pub előtt, az utcára kitett asztalok egyikénél shandyt iszogatva (limonádé plusz sör) felfaltunk minden furcsa nevű édes és sós dolgot, megacélozva a lelkünket a Skóciába vezető, nyolc órán át tartó éjszakai vonatozásra.

(Hyde Park Corner)
(vásár)

(London: hétvége)

Alig néhány napja annak, hogy hazajöttem, de máris valószínűtlen az egész elmúlt hét, mintha valaki mással történt volna. London tavaszias volt, lármás és napfényes, Skócia higgadt és nyirkos, puha esőfelhők szűrőjén át bevilágítva. Intenzív út lett egyébként, mintha minden napba belecsomagoltak volna még huszonnégy órát, jó szorosan, nehogy kiguruljon szállítás közben.

Nagyon nem akaródzott visszajönni, meg most írni is olyan furcsa róla. Pillanatképek, ahogy jönnek, első adag.

A szombat kora délelőtti érkezés például egy ilyen megmaradt emlék, amikor a hajnali hármas keléstől kicsit kótyagosan azon merengek, hol szervezhették meg ezt ilyen tökéletesen, hogy igazi ánglius ködben landoljunk Lutonban, majd a Londonba szállító reptéri busz végállomása hajszálpontosan a Baker Street 221/B előtt legyen? Aztán ezzel be is fejeződött a turistáknak szánt adás, leállították a programot és gyönyörűen ragyogó, tavaszi idő lett. Szinte senki sem járt az utcákon ilyen korán, tágasnak és tisztának tűnt mindent, a hozzám hasonló ténfergőkkel együtt birtokoltuk a központot, legalábbis egy darabig.

Amúgy a Baker Street metrómegállójának csempéit szinte mindenhol apró Sherlock Holmes-sziluettekből összeálló, nagy Sherlock Holmes-sziluettek díszítik. Ez azért még nekem, a hardcore SH-fannak is durva.

Fél napig egyedül csavarogtam azokon a környékeken, ahol évekkel ezelőtt majdnem minden nap jártam, fura volt, aztán délután megjött D. és gyors egymásutánban többször átszeltük metrón a várost, és ezzel több teljesen eltérő kultúrát szemléztünk, a főleg indiai és pakisztáni hangulatú Wembley után például az egykori rettegett East Endből élvezhető szórakozónegyeddé avanzsált Shoreditchet, ahol minden bárszerű hely ajtajában átkutatják a táskákat és helyi ügynökünk, CzG nem csak kalauzol, hanem uborkás koktélt is iszik merészen.

Egyébként London tényleg egy külön univerzum, ami akkor feltűnő igazán, ha valaki kimerészkedik a határain túlra, mint mi vasárnap Kentbe, meglátogatni Martynt, akinél vendégeskedtünk pár éve. Persze London nem ereszt, vasárnap lévén a metrójáratok fele karbantartás miatt teljesen le van zárva. Izgalmas játék következik, mint egy gigászi flipper, ahol London a metropoliszmasina, mi vagyunk a vasgolyók, akiket északnyugati csücsökből kell eljuttatni a délkeleti sarokba, Greenwich alá, ide-oda pattanunk, vonalakat váltunk, lezárt állomások között gyalogolunk a felszínen, hatalmas késéseket hozunk össze, amíg kijutunk a Temzén túlra.

Kent grófság igazi képeskönyv-Anglia, főleg amikor éppen virágba borultak a fák, mindehhez egy igazi angol kastély kertje a háttér. Ez Leeds Castle, VIII. Henriké volt valaha, hatalmas, park, fekete hattyúk, zöld gyep, sövénylabirintus (középen grottóval), tó méretű vizesárok. A kastélyépületben a borospincéből startoltunk, aztán fel az emeletre, van egy egészen középkori része, a földszint pedig egy hamisítatlan Agatha Christie-regény, szépen karban tartott, harmincas éveket idéző szalonnal, ahol Poirot összehívja az összes szereplőt, közvetlen átjárással a szomszédos könyvtárszobába, ahol a történet elején a hulla hevert.

Visszafelé ismét megpróbálkoztunk a tömegközlekedéssel, ezúttal több sikerrel. Szeretem a londoni metró öreg, korhadt állomásait, bár tény, hogy ezeken a platformokon nem szívesen várnék a legutolsó metróra éjfélkor.* Az Elephant and Castle metróállomáson például olyan mélyről indulnak a szerelvények, hogy ha nem a lifttel megyünk, akkor végtelen lépcsősorokon vezet lefelé az út, aztán jön a csigalépcső, ami enyhén lejtős, fehérre csempézett alagutakban folytatódik, ahol az álmennyezet fémpaneljei alól kötegekben lógnak a kábelek és minden nagyon, nagyon csendes, a fordulókba akasztott, domború tükrök pedig furcsa pacává torzítják a kanyaron túl igyekvő magányos alakokat.

*főleg a Creep című horrorfilm óta

Képek:

(park)

(útvesztő)

(kastély)

(indulás előtt, tizenhárom, nihil)

Péntek 13. Sohasem hittem benne, most sem teszem, de azért apró bosszúságokból jutott mára. De leginkább pánikszerűen lecsapó, menetrendszerű önértékelési válságot hozott, mert holnap – hajnalok hajnalán – startolok Londonba és bizonyos vállalásokat be akartam fejezni, ami (meglepő fordulat a történetben!) egyáltalán nem sikerült. A legfontosabb sem.

Eszembe is jutott az Édes Anna szürreális kezdése és elképzeltem, amint egy rajzfilmszerűen elnagyolt, berregő kisrepülőgépen menekülök a munkáim elől, zserbóktól puffadozó zsebbel, lepottyantva még ezt a postot, megrepedt novellatöredékek hagyva hátra, míg mögöttem, nem is túl messze lilásvörös fergeteg, villámoktól szabdalt fordítási határidő közeledik feltartóztathatatlanul. Ma ugyan teljesen elkapott a nihil és el sem tudom elképzelni, hogyan fogom teljesíteni a megírnivalóimat a sokszorosan eltolt határidőkre, vagy egyáltalán, hogyan fogok valaha határidőt teljesíteni, ha naponta alig egy sort írok és miképpen leszek majd készen közel háromszázhatvan oldal fordítanivalóval május 15-re.

De most (na jó, képletesen, mert igazából csak kora reggel) inkább felpattanok a gépre. Próbálok jelentkezni.

(Történetek, melyek postként végződnek)

Azt hiszem, 1998-ban lehetett, a lakásunk akkori inkarnációjában (narancssárga lámpabura és zöldes tapéta, nyugdíjasnéni-lakástemplate_1), hogy vidám egyetemistaként, egy kölcsönkért laptopon csak úgy írni kezdtem egy novellát valami egészen más munka helyett. Körülbelül egy oldalig jutottam benne, aztán félretettem. Néha kitaláltam, hogy kezdeni kellene vele valamit, aztán maradt úgy, ahogy volt, mert akkor még nem bírtam megírni, utána meg mindig motoszkált bennem a bizonytalanság, mit hozhatnék ki ebből az egészből. Egyébként schizo barátom félmondata ihlette, és megígértem neki, hogy megírom. Ígéretekben már akkor is erős voltam, úgy tűnik.

A történet egy vonatról szólt volna, ami egy európai pályaudvarról indult, de nem ért célba soha. Azóta sem állt meg, egyszer sem, nem is lassított, csak száguld bele a semmibe, először Európában, aztán egészen máshol, később talán Európa álmaiban, halott vagy idegen vagy félelmetesen ismerős városokon át, néha a napokon át tartó éjszakában, talán a múltban vagy a jövőben. Vagy nagy valószínűséggel a Pokolban. Évek óta tart a lehetetlenből megszokottá vált út, a vonat utasai közben megfogyatkoztak, megőrültek, sajátos hierarchiát alakítottak ki, mítoszokat teremtettek magyarázatok helyett, sokan pedig nem bírták tovább. A túlélők szent grálja a mozdony, ahová senki sem jutott még el, de hisznek benne, hogy egyszer sikerül. És akkor megállítják. De ha leszállnak, vajon hol találják magukat?

Ezen a ponton még rengeteg mindent ki kellett volna találni hozzá. Azt hiszem, a történet végén egyébként megérkeztek volna. Lehet, hogy ki lehetett volna hozni belőle valamit.

Mindezt csak azért mesélem el, mert tegnap ráakadtam az Európa könyvkiadó mostani megjelenéseinek listájára, köztük a Viktor Pelevin korábbi novelláiból gyűjtött antológiával. És az egyik erről szól:

„A Sárga Nyíl mintha egy tömegtársbérletben játszódna. Aztán kiderül, hogy minden egy végtelen hosszúságú, nem tudni, mikor, hogyan keletkezett, hová (talán egy lerombolt híd felé?) száguldó vonaton történik. A főhős – egyike azon keveseknek, akik egyáltalán felfogják, hogy egy vonaton utaznak – élve akar leszállni róla. Tudja, hogy ez lehetetlen, s mégis ezt akarja, „mert bármi mást akarni egyszerűen őrültség". És egyszer, ismeretlen okból, váratlanul megáll a vonat…”

Mégis meg kellett volna írni akkor.