(második zanza, koppenhága)

Félúton járhattunk a nagyon magas templomtoronyba vezető lépcsőn, amikor megláttuk a letépett angyalszárnyakat. Itt már a szűk falépcsőkön kapaszkodtunk felfelé, és a gerendák közötti, ráccsal elkerített zugokban mindenféle érdekességek porosodtak, a harangokat működtető fogaskerékrendszer őse vagy a régi szobrok maradványai, és abban a félhomályban a régi, megszürkült kőszárnyak nyugodtan lehettek volna valódiak is.

Persze nem csak ezért másztunk ilyen magasra (egyenesen ki a torony tetejére, ahol a csigalépcső már csak egy ember széles), hanem azért, hogy fentről nézzük meg Koppenhágát, a palotákat, a nagyon széles utcákat meg a turistákkal elözönlött Nyhavn színes, régi házait a kikötőben; a fegyelmezetten sorakozó, hatalmas, fehér szélkerekekeket a part mellett a tengerben, meg Christiania szabad városnegyedét alattunk. Ide rögtön utána gyalog is elsétáltunk, be a telegraffitizett, harminc éve elfoglalt házak közé, ahol nem lehet fényképezni és turisták keverednek hippikkel meg rendkívül lepusztult emberekkel, szóval az egészet d. foglalta össze remekül, amikor az mondta, olyan ez, mint egy városnegyed méretű romkocsma, ahol mellesleg töményen áll a fűszag.

A fentieken kívül egyébként még rengeteg mindent néztünk meg a tegnapi nap folyamán, ismételten alátámasztva azt a sokszor kipróbált elméletemet, miszerint egy várost úgy lehet igazán megismerni, ha megfájdul a lábad, és van melletted valaki (jelen esetben nagylelkű házigazdánk, A), aki megmutatja a Titkos Helyeket, például a képregényboltokat vagy az éttermeket, amiket magunktól sosem találnánk meg.

(koppenhága, zanza)

Eső és napsütés, friss szél, mélyzöld parkok. Biciklik és még biciklik, méretes kerékpártárolók a vasútállomásokon; lakatot látni, de nem sokat. Hatalmas udvarok, függöny nélküli ablakok, borostyánnal benőtt hatalmas kémények, miniatűr kávézók Koppenhágában. Tengeri szél, sirályvijjogás Roskildében, viking hajómúzeum (az megvan, hogy a sárkányhajók oldalára nem is erősítettek pajzsokat, mert nehéz lett volna evezni miattuk, a rajzfilmeket hibáztatom a tévkoncepciókért), és mindenhol nagyon takaros téglaházak, arányosan kicsik és rendkívül élhetőek.

Azt pedig sohasem hittem volna, hogy egy sörgyárra azt mondom valaha, ebből történetet kellene írni vagy legalább helyszínnek fel kell használni, de a Carlsberg évszázados tégla-épülettömbje ilyen, a semmibe nyíló ajtóval a falon, az óriás elefántszobrokkal és a mesébe illően csavart végű kéményekkel, a gépsas-vízköpőről és az üvegkupolás varázslótoronyról nem is beszélve. Vagy az egykori Carlsberg-munkástelepről a szomszédban, amit benőttek a növények, faasztalok állnak a házak előtt, a szűk utcán meg óriás macskák rohannak a lábamnak dörgölőzni.

Az igazán lényeges dolgot persze a végére hagytam, szóval most már hivatalosan is tudom, hogyan kell dán hot-dogot készíteni, hiszen a lényeg a pirított hagyma, a remoulade és a megfelelő csuklómozdulat.

(ömleszt)

A múltkori interjú mellé tegnap felkerült a FictionKultra egy visszatekintő az 1998-as Regnum Hermeticum című antológiáról, ami egy alternatív, mágikus középkorban játszódik, és két történettel én is közreműködtem benne. Az ismertetőtől először mélységesen nosztalgikus hangulatba kerültem, és csak utána tudatosult bennem, hogy ezek a novellák 13 évvel ezelőtt jelentek meg, ami kissé olyan érzés, mint lehajtani az első feles Unicumot: először jön az egész testen végigfutó borzongás, aztán elmúlik, és átadja a helyét valami furcsa, nem teljesen kellemetlen bizsergésnek.

Az már csak később jutott eszembe, hazafelé a vonaton, valahol az ázott táj közepén, mi hiányzik leginkább abból az időszakból, amikor ezek a novellák születtek. Az, hogy milyen jó volt akkoriban lelkesen, túlgondolkodás, görcsölés nélkül írni.

Persze egyetemistaként, kezdő szerzőként és még csak alkalmi fordítóként teljesen mások voltak a körülmények, mint amióta megjártam a Macho Grandét és a szememből eltűnt a csillogás most, tíz évvel azután, hogy főállásban kezdtem el szövegekkel dolgozni. A probléma régi, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló, jó ideje (Tapsi nagyon találó kifejezésével élve) „nem barátaim a betűk”. Viszont továbbra is történeteket akarok mesélni, és a kettő együtt nagyon frusztráló.

Eleinte még ösztönösen próbálkoztam azzal, amit jóval később olvastam Neves Szerzőktől: elmentem otthonról (legtöbbször a Vidéki Kúriába, ahol már nem laktam állandóan), és elzártam magamat a világtól. Félretettem mindent, kezdetben magát az írást is, és csak fel-alá járkáltam, belekaptam könyvekbe, képregényekbe, filmekbe, szóval dacosan nem foglalkoztam azzal a történettel, ami hónapok óta állt elakadva a fejemben. A történet ezen megsértődött és elkezdett működni. Mindez azonban időigényes folyamat, nehéz is megszervezni, nem véletlen, hogy utoljára hosszú évekkel ezelőtt volt alkalmam ilyesmire. Nem is írtam azóta szinte semmit.

A múlt hétvégén (még pre-nosztalgia) egyébként pontosan ez volt a terv: ha három napig úgyis magányosan vigyázok a vidéki kúriára, akkor a fenti módszerrel fogom kirángatni magamat a kreatív posványból.

Mint minden egyszerű és zseniális terv, a gyakorlatban természetesen ez sem működött, de legalább mindenféle emlékezetes dolog történt, például az otthoni macska behozott egy élő verebet, aztán előttem ölte meg; futottam alkonyatkor egyedül az erdőben, kávéztam a reggeli hűvösben az erkélyen, spontán leemeltem egy aktuális bestseller krimit a polcról és hirtelen elolvastam az egyharmadát; meg telefirkáltam néhány kinyomtatott lapot a jegyzeteimmel.
Szombat este rég nem látott barátaimmal ittunk egy teraszon, és megbeszéltük, hogy amint jön a zombivírus, a Balatonra menekülünk, ahol egy vitorlásokból, sétahajókból és kompokból összeállt úszó városon fogunk élni („mint az Armadában”, mondta echnat lelkesen). Éjfél után kicsit még ücsörögtünk egy ódon belvárosi udvaron, hazafelé menet pedig megálltam egy kovácsoltvas kapu előtt, és azon tűnődtem, hogy legalább tíz éven át mentem el mellette rendszeresen, és sosem néztem be a rácsokon, és még mennyi ilyen ház van a belvárosban.

(gátlástalan önreklám!)

A piramisok rejtélyéről őszintén, férfiasan, álarc nélkül, avagy a fictionkultos kedves emberek készítettek velem egy interjút. És még: írás, fordítás, kezdetek, logók, álnevek, kedvenc könyvek. (Vigyázat: az interjú piramisokat valójában nem tartalmaz.)

Elolvasható a FictionKulton.

(jódos kesernye)

Két éve mentünk először vendégségbe Pécsre Judhoz és woofhoz, hogy villányi pincészeteket látogassunk és a helyi borászmagazin értékeléseit olvassuk fel egymásnak elcsukló hangon. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert a felolvasás eredetileg mellékszálnak indult, de először mottó lett belőle – „távolról indít” –, végül hagyomány. A tavalyi túra már hosszas előszűrés után kapta a slágeres „szájban zömök” címet.

Másfél héttel ezelőtt trilógiává bővítettük a történetet, lecseréltük Villányt Nemesvámosra (Veszprémtől pár kilométerre), és fokoztuk a téteket, amikor kiderült, hogy amit tavaly kánikulának hittünk, az semmi, mert ezúttal országos hőségrekord lesz. A főszereplők természetesen maradtak, statisztaként megint elhullott sok üveg bor, a narratív szerkezeten sem változtattunk, cím és idézetek a magazinból.

„Ízében is megvan az elegancia, az avaros, kicsit ázott jelleg. De van jódos kesernye is, ami a fajtánál nem feltétlenül baj.”

A szállást woofék javasolták, mint törzsvendégek, és teljesen megértem őket, mert régen találkoztam ilyen kedves vendéglátókkal. Ráadásul a családfő interaktív pálinkamúzeumot üzemeltet, ahol venni nem lehet italt, csak kóstolni. Fantasykben, főleg filmekben meg szerepjátékokban visszatérő helyszín „az öreg varázsló titkos laboratóriuma”, az egészen jó viszonyítási alap: lementünk az alagsorba, kinyílt egy ajtó és feltárult egy polcokkal telezsúfolt kamra, a lehető legváltozatosabb alakú meg méretű színes üvegekkel, gyümölcsökkel megpakolva vagy anélkül. Csak a kézírásos cetliken nem az állt, hogy „Lebegés itala”, hanem olyasmik, mint az „Ágyas szilva, 2009”, persze több konkrétummal.

„gyümölcsöt boncolunk ki, meg egy pici újhordót”

Ezek után nem meglepő fordulattal az első estén már igen vidáman ücsörögtünk a vendégház udvarán. Volt rengeteg bor, a bográcsban pörkölt, mellettünk sün motozott a bokrok között. Közben meg megfejtettük a világot, meg ami eszünkbe jutott, főleg könyvekkel meg írásokkal kapcsolatban.

Az írás, mint olyan egyébként is központi szerepet játszott a hétvége témái között, főleg azért, mert a többiek teljesen ártalmatlannak tűnő beszélgetéseket vezettek ki arra a félmondatra, hogy „mert nem írsz”, miközben átható pillantással néztek rám. A második nap délelőttjén pedig, amikor Badacsony felé verejtékeztünk a vonaton, valamiért szóba került az írók levelezése, és ettől rádöbbentem, hogy ha valaki kiadná a csajommal folytatott emailváltásunkat, az súlyos csapást mérne a setét imidzsemre. De legalább kitaláltam hozzá a megfelelő címet, ez lenne a Tüncögés a sötétben.

„rendezett, ropogós savak”

A már említett hőségrekord a badacsonyi szőlőhegyen csapott le ránk, de ügyesen kihasználtuk a pályán elhelyezett mentési pontokat. Először egy pincébe húzódtunk be, ahol a bor mellé sajtot ettünk és zombis kockajátékkal szórakoztunk (Zombie Dice, for "the whole zombie family"). Amikor elkezdtünk fázni, átvonultunk egy étterem sűrű szőlőlugasa alá, ahol járt a szél (meg egy darázsraj) és ráláttunk a Balatonra meg a vitorlásokra. Idén egészen visszafogottan ittunk a meleg miatt, így történhetett meg az is, hogy Csopakon sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadtuk a bodzaszörpöt, mint az alkoholt. Azért fröccsöztünk is az árnyékban és agyakat számoltunk, még mindig a kockajáték keretein belül.

Este a háziak ismét úgy telerakták étellel az asztalt, mintha négy napot töltöttünk volna a vadonban készletek nélkül, aztán levezetésképpen még ültünk egy darabig a gyertyafényben. Végül mindenki kidőlt, és gondolatban rákészültünk a negyedik részre, ami remélhetőleg lesz és biztosan ugyanilyen kellemesen sikerül majd.

Egyéb jódos kesernyék:

Jud sokkal részletesebb beszámolót írt, és nála vannak fényképek is. Kiegészítés: a postból kiderül, hogyan nem lettem szuperhős és miért nem mentettem meg a levágandó csirkét? IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN

AnnGel is ír majd.

Meg Tapsi is. [Update: aki időközben így is tett; sok képpel!]

(BePe és woof pedig idén szintén felmentést kap.)

(és most az időjárásról)

Az utóbbi napok megint igazolták, hogy az igazán meredek hangulati mélyrepülések júliusban kapnak el. Biztosan a sok napfény teszi.

(szalonna, mozi, bicikli)

Az elmúlt héten sokat voltam nagyon feszült (de nem tudom, miért), és többször arra riadtam fel az éjjel, hogy elhagytam fontos dolgokat. Kellett pár perc, mire rájöttem, hogy azok a dolgok nem is léteznek. Ilyen pár éve történt utoljára, és már akkor sem élveztem különösebben.

Még vasárnap történt, hogy elmentünk szalonnát sütni az okkult hímzőegylettel aliék kertjébe (tízmillió tábortűzszakértő országa vagyunk, mormolta egy ponton a mr.a), és a házigazdák nagyon kitettek magukért, ezért egészségtelenül sokat ettünk, azt hiszem. Hét közben söröztem meg hangosan gondolkodtam másokkal, tegnap pedig megint úgy tettünk a csajommal, mintha randiznánk (szoktunk ilyet), közben mexikóit ettünk, aztán moziba mentünk. A Super 8 kifejezetten tetszett, mert szerethetőnek találtam a karaktereket, meg működött a nosztalgiafaktor is, mert J. J. Abrams filmje elég konkrétan (de nem zavaróan) idézte a kölyökkorom filmjeit meg könyveit, meg úgy általában a gyerekkoromat. Főleg az, ahogyan minden gyerekszereplő rutinból pattant a biciklire. (Nem, titokzatos vonat nem robbant fel a közelemben, bár egy iparvágány pont a házunk mögött haladt át a lakótelepen.)

(munkaszünetet tart a kávézásban)

Orvul július lett, miközben nem figyeltem, mert annyira próbáltam befejezni azokat a dolgokat, amiket még májusban kellett volna. Mivel most tartom a júniust, éppen egy kávézóban ülök egy csomó jegyzet fölött és kétségbeesetten próbálom belerakni a megfelelő jeleneteket a nekik kijelölt helyekre. Teljesen olyan, mint a készségfejlesztő gyerekjátékokban (rombuszt a rombusz alakú lyukba, satöbbi), csak regénnyel, most például van egy negyedik fejezet alakú hézagom, és egy ötlet, ami nem akar belemenni.

Jelenleg fogalmam sincsen, hogyan voltam képes valaha is megírni két regényt. Valószínűleg az egészet csak álmodtam. (Vagy a jövőben történt. Vagy nem én csináltam, hanem egy robot, aki úgy nézett ki, mint én.)

Biztosan volt valami trükk, ami most nem jut eszembe.

A kávézóban, ahol ülök, krétával írják a táblára, mit lehet kapni, hangosan sziszeg a gőz, kevés a vendég és kényelmesek a székek. Odakint néha tavasz van, néha nyár, néha ősz, nagyjából öt perc leforgása alatt. Néha egyszerre történik mindez, mint most, amikor fúj a szél, süt a nap és szakad az eső.