(wellness)

Az előbb volt egy furcsa pillanatom, amikor kipakoltam az útitáskát és még enyhén klórszaga volt a fürdőnadrágnak, de közben már azon járt az agyam, mi mindent kell megcsinálnom a héten; mint minden átlagos hétfőn.

Még kell egy kis idő, mire rendes emlék lesz az elmúlt pár napból, hogy a szálloda külső medencéjében bújok a meleg vízben, az ég kékesszürke, a közeli dombokon köd húzódik le a fák között és úgy gomolyog a gőz körülöttem, mintha utánozni akarná; vagy abból, milyen jó letenni a befejezett regényt az ágy mellé és azzal a lendülettel belekezdeni az újba.

Furcsa pillanat egyébként akadt ott helyben is, az első este, amikor az egyébként teljesen normális étteremben megszólalt a zene. Ez önmagában még nem lenne különleges, az már inkább, hogy az érdekes összeállítású trió ún. népszerű slágerek feldolgozásait kezdte játszani, de a szürrealitás akkor teljesedett ki igazán, amikor a Mamma mia hegedűszólóját (!) kicsit elrontotta a basszusgitáros megbokrosodó játéka. Szerintem ott és akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy a csajommal kettesben átkerüljünk egy párhuzamos valóságba, amit egy kelet-európai direktor rendezett fesztiválfilmnek.

Szóval jó volt nagyon, és főleg most érzem csak, mennyire kellett ez a pár nap. Szabályosan kicsorgott belőlem a durván egy hónap alatt lefordított félmillió karakternyi szöveg, a másik állásomban begépelt adaggal együtt, amit egyébként is elnehezített a sok légió, szörny meg lovag.

(az ilyesmire mondják, hogy sűrű hét)

Múlt pénteken késő estig ültem bent a gyárban (és már nagyon gyűlöltem a betűket), mert programom volt aznap estére és feleslegesnek tűnt hazamenni fél órára. Az említett program első felvonásaként a tudathasadásos, tavasziasan téli estében átballagtam a folyón megetetni a magányosan maradt macskát (a fenti alliterációk véletlenek, de most már maradnak); aztán a fél várost megkerülve mégis hazamentem megmenteni egy bajba jutott hölgyet, azaz beengedtem a lakásba a csajomat, aki nem vitt magával kulcsot. Az említett damsel in distress a hagyományoknak megfelelően a toronyban lépcsőházban ült, de rokka helyett egy ekönyv-olvasó és egy csomag rendkívül gyanúsnak látszó rágcsa társaságában múlatta az időt.

Szerencsére az utolsó metrók korában az igazi férfi egyszerre lehet lovag és elmehet komoran inni. A Búvárzenekarnál tartott nem túl komor ivás olyan jól sikerült, hogy hajnali háromkor még herbizoiddal egy néptelen utcán ültünk az autójában, és másfél órán át bekapcsolt vészvillogó mellett beszélgettünk a kreatív blokkról, a filmekről és arról, milyen leeresztett lufiként létezni.

Szombaton fél kilenckor nyilván rendkívül kipihenten felébredtem, körbefutottam a szigetet, aztán átköltöztettük a csajomat hozzám, este pedig levezetésképpen még elmentem sörözni schizóval.

A fenti programok különböző fázisai között fordítottam, amennyit lehetett, aztán vasárnap reggeltől hétfő estig nagyjából megállás nélkül csináltam ugyanezt, majd az utolsó adagot is elküldtem a szerkesztőnek (nem szokásom az ilyesmi, de a könyv vaskos mérete miatt kivételesen meg lehetett oldani).

Az elmúlt hetekben persze annyira felgyűlt minden, hogy azóta sincsen nyugalom, bent a gyárban dupla sebességgel írom a szövegeket, otthon pedig továbbra is fordítok, csak mást. Ennek kapcsán kedden két olyan dolog is történt velem, ami eddig fordítói karrierem során soha, egyrészt először kaptam előleget, illetve ki kellett próbálni, mennyire lehet trágár a leendő szöveg, ezért a kiadóvezetővel közösen lelkesen káromkodtunk perceken át.

Azért próbálom szépen sorban lehúzogatni a feltorlódott tennivalókat egy listáról, és most, ezzel a posttal ismét lekerült egy.

(és még a sporthírek előtt)

Ha létezne személyre szabott időjárásjelentés, akkor ma azt kaptam volna, hogy "az ég derült lesz, a hőmérsékletről meg az fog eszedbe jutni, milyen jó lenne egy tó partján ülni a napfényben a csajoddal azon az öreg padon és arról beszélgetni, hogy kicsit még télszaga van a szélnek; ha nem mentek árnyékba, nem fogtok fázni".

(hogyan jussunk el bárhonnan egy lépésben a nyavalygásig, írta dr. noiz)

„[…] határozottan az a meggyőződésem, hogy ha egy közönséges vontatókötelet veszel kezedbe, és egyenesen lefekteted egy mező közepére, és aztán harminc másodpercre hátat fordítasz neki, mihelyt visszanézel, észreveszed, hogy ott van a mező közepén egy rakásba csavarodva és csomókba gubancolódva, a két vége sehol, legalább egy jó félórába kerül, míg a fűben szét tudod bogozni, cifra káromkodások közepette.”
Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban (ford. Zágoni Zoltán)

Bizonyos könyveken nem fog az idő, ennek remek példája a Három ember egy csónakban, ami 1889-es, és egy londoni baráti társaság csónaktúráját meséli el a Temzén, mégis olyan alapigazságokat tartalmaz, amelyek a 21. században is megállják a helyüket. Tegnap például már hosszú ideje szentségeltem, amikor eszembe jutott a fenti idézet, és rájöttem, milyen simán le lehetne cserélni a „vontatókötél” szót arra, hogy a „a fülhallgató nyomorult zsinórja”.

Egyébként a csomókba gubancolódás pont az a kifejezés, ami jelenleg a legjobban leírja az agyamat. Kezdek teljesen széthullani, idegbeteg vagyok, szétszórt, feledékeny, nincsen rám jó hatással, hogy egyszerre öt tányérral zsonglőrködök (képletesen), ebből legalább kettőt többször leejtettem, még szerencse, hogy nem törtek el, a legnagyobb tányér rendkívül csálén pörög, a közönség pedig egyre türelmetlenebb, mit sem törődve az arcomra fagyott kínos vigyorral, ami azt sugallja, hogy hiszen én pont így akartam.

(lehet, hogy ezt a hasonlatot már elsütöttem a téllel kapcsolatban)

Nem kedvelem túlzottan a februárt (és ez egy úgynevezett understatement), de hatalmas előnye, hogy mire idáig elvergődünk, már végtelenül régóta tart az a sötét és hideg és sokszor keserves dolog, amit télnek nevezünk, ezért az első napsütéses és valóban meleg délelőtt olyan, akár egy furcsa szer, amire őszintén szeretnék rászokni.

A mai nap pont ilyen, reggel szerintem jól hallható roppanással tört meg a tél gerince, bár tudom, hogy még vissza fog térni, mint a rémek vagy a robotok vagy az álarcos gyilkosok a horrorfilm utolsó harmadában, de az már tényleg a vége lesz, egy utolsó menet az olvasztóban / autóbontóban / elhagyatott üzemben, és legalább három évszak, mire elkészül a folytatás.

(az új villámnovelláról)

Szóval egy novemberi éjszakán, amikor a tomboló vihar a csúcspontjához ért, megálltam a gótikus templomtorony tetején, az öklömet az ég felé emeltem, és két villámcsapás között zord esküt tettem, hogy mostantól megint több időt szánok az írásra.

(Néhány apróság talán nem pont így történt, de nem ez a lényeg.)

A fogadalom jegyében előszedtem a régi történeteket, leporoltam a jegyzeteket, elkezdtem valami újat, meglátjuk, mit hoz az idei év. Addig is decemberben megjelent az sfmagon a némafilmes-vámpíros novellám, A polidori (már ekönyvben is – extra köddel!), ami egy fontos írás számomra, ezért különösen jó volt látni, hogy másoknak is tetszett. Köszönöm.

A sort most egy angol nyelvű villámnovella folytatja, szintén az sfmagon. Melankólia, romtemplomok, furcsa hangeffektek. Ez a Pixhell, whoisnot külön erre az alkalomra készült grafikájával.

(megtörtént események alapján)

Amikor tegnap a BKV egyik pénztárosa beszólt, mert én voltam a harmadik ember a sorban, aki bankkártyával merészelt fizetni nagyobb összeget, akkor azért eszembe jutott, hogy bezzeg nyugatabbra, pedig próbálom visszafogni az ilyesmit, mert ott sem minden tökéletes. A pénztáros azonban nem csak megjegyzéseket tett, hanem látványosan szenvedett is az összes kártyalehúzásnál, többször felnyögött, a szemét forgatta, az arcát gyűrögette, egyszer még a fejét is lehajtotta az asztalra, szóval egyértelműen komoly fájdalmai voltak. Nem igazán értettem a dolgot, amíg rá nem jöttem, hogy ha a BKV pénztáraiban kártyával fizetsz, valahol meghal egy RÓZSASZÍN EGYSZARVÚ és a pénztárosok ezt tudják, de nem beszélhetnek róla SENKINEK, és akkor hirtelen nem is haragudtam többé szegényre, csak sajnáltam nagyon.