(megint vidéken)

Hideg, nyirkos reggel van, úgy húzódik vissza a köd a házunk alól, le a dombon, mint a tenger.

Azon gondolkodtam, honnan ismerős ez a kép, aztán eszembe jutott a Skanidán, a Köd-tenger a Végtelen történetből, „egy fehér gőzből álló óriási óceán, mely Fantázia két részét egymástól elválasztja”, ahol az iskalióták dallal hajtott bárkái úsznak a semmi tetején.

Most már kilátszanak a házak, a piros bogyók a bokrokon, a varjak az égen. A ködhajósok bizonyára a látóhatár szélén járnak, a zöld tetejű épület mögött, és azon tanakodnak, vajon Budapest vagy Iskál felé forduljanak.

Részemről kávét fogok főzni.