(látni az alagút végén a ködöt)

Október vége van, ködöket gyűjtök. Van a gyenge, fátyolos, ami a folyó felől érkezik reggel, a céges tornyok mögül, és délig, miközben a billentyűket püfölöm, mindent kilúgoz odakint. Vagy a másik kedvencem, ami a kora esti sötétben elborítja a céges iroda körül az öreg palotákat: az ablakból elém táruló látványt fel lehetne használni egy régies filmben, két puhakalapos alak ülne a mű-autóban, a hátuk mögött pont ez a köd remegne a rosszul vetített háttéren és az Erzsébet-híd fehér vasai állnának ki belőle.

Nem mintha mostanában túl sok időt töltöttem volna a lakástól távol. Elkapott a régi berserker-üzemmód, és a nettelenség előnyeit kihasználva tényleg csak dolgoztam heteken át. Erre hirtelen azon kaptam magamat, hogy leadtam különféle szerkesztéseket, a cégnél négy év után hirtelen egy kicsit nem kell újabb szövegeket írni (mennyi minden javítanék át most, ha lehetne), elkészültem a regényfordítással is, és most hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. (Dehogynem.)


Közben többé-kevésbé eltűntem a világ elől, ennek ellenére jártam könyvbemutatón, néha sörözni ,okkult hímzőegylettel szeánszolni, sőt hosszú megvonás után (noiz vagyok és két éve nem nyúltam szerepjátékhoz, tapsoljuk meg noizt) egy történet erejéig visszaestem és örültem neki.

(most úgy írnék valami egészen beteg scifit)

Az Idő Urai egy 1982-es francia-magyar science fiction rajzfilm, ami évtizedek alatt sem halványuló „he??”-pillanatokkal ajándékozta meg a nagyjából velem egykorúakat (a kijelentés ismeretségi körben végzett mintavételezésen alapul).
A fenti mondat természetesen semmi újdonságot nem tartalmaz annak, aki olyan öreg, mint én ismeri a filmet, viszont kényszeresen meg kell osztanom, hogy most láttam megint (valamikor 2000 után a Tabán moziban már megnéztem projektorról), és még mindig hasonló hatással bír.

Az ordinátor lekapcsol minket a Kék Üstökös gravitációs teréről!

Természetesen számít, hogy a történet már fogékony koromban belerágta magát az agyamba. Az Idő Uraival talán hét éves koromban találkoztam először, képeskönyv formájában, rengeteg képpel, minimális szöveggel. Ez volt ez egyik első olvasmányélményem (ez sok mindent megmagyaráz), és régen kívülről tudtam már a dialógusokat, mire először láttam a filmet.

Szóval Gamma 10, Ördöglabda, tiltott szektor, mikró, arctalan angyalok meg azok a háttérzajok – Az Idő Urai most is kemény anyag. Feltűnőbb néhány történeti döccenő, de nem érdekes.

És szeretem az olyan szavakat, mint az ordinátor, ami a francia ordinateur, csak valamiért a régi magyar verzióban nem fordították le számítógépnek, és sokkal jobb így, mert amíg ezt nem tudtam, sokkal furcsább technológiára asszociáltam róla, mint ami valójában. Meg olyasmiken töprengek, milyen lehet ez a soha ki nem bontott, galaktikus birodalom a háttérben, amiből csak a rozsdás, félelmetes űrhajókat látjuk, meg néhány nagyon szürreális bolygót, véletlenül sem a megszokott Föld-pótlékokat, hanem valóban idegen, embertelen világokat.

Még mindig nem bírok rájönni, milyen korosztálynak készült.

(the curse of the sunshine: the miniseries)

Amikor májusban szerencsére ismét Madridban járhattam, gyorsan zanzásítottam itt azt a pár napot (dalekek vára, vámpírként bujkálás, hegybe vájt katedrális, kávé). Időközben Herbie barátom és madridi vendéglátóm elkészült akkurátusan visszadátumozott beszámolójával, szóval linkajánló következik, ami érik már egy ideje, mert a Madridban blog remek Spanyolország-esszencia, kiváló képekkel.
Több részes minisorozat formájában megtalálható az a néhány tavaszi nap is: a pilot epizód figyelemelterelésből napfénnyel indít, hogy aztán megérkezzen egy rettenetes művészhasonlat, majd az egyre gyorsuló események Segovián át, óriási kőfeszületek mellett egészen a sosemlesz jövőbe vezetnek.

Vigyázat, a képek némelyike poshmodern darkfenteziírót tartalmaz (könnyen felismerhető fekete öltözékéről), erre érzékeny személyeket és gyermekeket ne engedjünk a monitor közelébe.

(És ha már feketeség meg darkság, tudom, hogy tavasz óta sokat dolgoztam a tavalyi/téli postokban felépített setétség kifehérítésén, de mindez semmi Herbie-hez képest, aki sebészi precizitással hántja le a toronybankucorgó-viharbankacagó imidzsemet és mutatja meg, mi lapul alatta valójában.)

(filmajánló a múltból)

A La jetée című francia rövidfilm valójában fekete-fehér fényképek egymást követő sorozata, amiből filmet teremt a folyamatos narráció, a zene és a sok apró hangeffekt. Ami egy kiragadott fotón csak egy pince lenne, ebben a kontextusban már a harmadik világháború utáni Párizs folyosórendszere, a groteszk szemüveget viselő alak riasztó tudós lesz, az injekciós tű statikus látványához idővel ösztönösen kapcsolódik a kosz, a fájdalom, a vergődés. Föld alatti masinák, időutazás, bezáruló hurkok, német nyelvű, halk, sátáni mormolás.

Chris Marker alkotása 1962-es, de az ötlet és megvalósítás időtlen (szándékos szóhasználat). Külön érdekesség, hogy ez volt a szikra, ami Terry Gilliam 12 majom című filmjét ihlette (ezt fel is tüntetik valahol az elején – inspired by Chris Marker), de még akkor is hatásos, ha valaki ismeri Gilliam amúgy szintén nem kicsit nyomasztó művét.

(címeket dobál halomba, második rész: fordító)

A következő listának szintén nincsen semmi apropója, de ha felkerült a bibliográfia, akkor felteszem a listát a fordításaimról is, úgy kerek (the comments made me do it). Nincsen olyan sok cím, mint gondoltam, viszont egészen változatos katyvasz.

Megtekinthető itt.

(címeket dobál halomba, első rész: bibliográfia!)

Mire nem jó egy érdeklődő komment? Végre leküzdöttem kóros lustaságomat, félresöpörtem az olyan kifogásokat, hogy majd-ha-egyszer-lesz-egy-honlapom, satöbbi, és feltöltöttem egy ezer éve kész bibliográfiát. Nem mintha aktualitása lenne (bár pont tíz éve, ilyenkor kezdtem dolgozni az első regényemen*, esetleg ráfoghatom a jubileumra), de végre lehet mit linkelni, ha nagy ritkán felmerül a kérdés, mikor, merre és mit írtam. Van itt mindenféle stílus, logó, műfaj, kiadó.

Elolvasható itt.

* ó, antik idők: közben egyetemre jártam, pár hónapos volt a macska, kávé helyett főleg teát ittam és még egy hordozható rádiós/cédés magnóból üvöltött a háttérzene

(nagyon rövid utazás a föld középpontja felé)

Tizennégy éve élek Budapesten, mégis tegnap ragadtam először a metrón a Déli pályaudvar, végállomás után. Nem tudom, hogyan történt, mire felnéztem a könyvemből, már megálltunk. Csak a némaság volt, a kihalt vagonok végtelen sora, zárt ajtók, a peron helyett vaskos kábelkötegek a falakon;

(aztán kimerészkedtem a csendbe és rögtön elnyelt a kulisszák mögötti világ; étlen-szomjan jártam a járatokat, ahol láttam, hogy szörnyek rágják a titkos alapzatokat, és ettől süllyed még mélyebbre a város, politikusokkal találkoztam, akik itt alapítottak titkos királyságokat az elcsalt milliárdokból, végül a spirálformában tekeredő labirintus mélyén halottnak hitt hősökkel kellett párbajoznom, hogy én legyek a következő bajnok)

de semmi izgalmas nem történt, a lámpákat sem kapcsolták le, hamarosan felbukkant a vezető, intett, hogy nyugi, és valóban, fél perc múlva elindultunk visszafelé és máris a Déliben voltunk.

Egy mítosszal kevesebb.